Németh László: Új reformkor felé
Nem vagyok nyugodt. Elégedetlenség szorongat, változtatni akarok a helyzetemen. Bizonytalan óhajok moccannak bennem. Egyikük lábra kap, nő, erősödik. Egész életem, egész szervezetem ezt az egy óhajt táplálja. Nógat, ingerel, foglalkoztat. Már nem is óhaj, akarat már, mely előbb-utóbb tettekbe fog kibimbózni. Így születik az emberek akarata, de így születik a nemzetek akarata: az igazi politika is. A nagy néptestek is feszengenek, nyugtalankodnak s feszengésük, nyugtalanságuk politikusokat állít a tudatossá vált éhség kielégítésére. De a bizonytalan hánykódások s a politikává izmosodott társadalmi akarat közt mint hatalmas érlelő áll: a támadó igények és szavakat nem talált szorongások eszmévé váltója: az irodalom. Jól mondta a közoktatási miniszter úr: a reformkor el sem képzelhető a megelőző irodalmi mozgalmak nélkül. Ha nem lettek volna magyarok, akikben már 1800 körül ott nyugtalankodott a magyarság Periklesz-korának a szellemi tartalma, nem támadhattak volna magyarok, akik 1825 után ezt a tartalmat politikai célokká részletezzék. A dolgok rendje, hogy Bánk bán és Ludas Matyi előtte járjanak Széchenyinek és Kossuthnak.
Az az aktív politikus, aki eljutott eddig az írómesterséget ennyire megtisztelő felfogásig, nem vonulhat vissza az analógia elől s föl kell vetnie a kérdést: miféle új politika érik a most támadó irodalomban? A néptestnek miféle költött szóvá vált óhaja készül betörni a politika akaratai közé? Amikor nevet keres a nemezt ó-kazánját új erővel feszítő gőznek, kell, hogy egy pillantást vessen e kazán nyomásmérőjére: az íróra. Olyan pillantás ez, melyre talán az egész országnak szüksége van. Trianon óta egy új írónemzedék előörsei verődnek egyre sűrűbb rajvonalba. Miféle nemzedék ez? Jön, mert illik, hogy az új korosztályok is leadják írórekrutáikat, vagy jön mint a karcagi szökőkút földalatti erők zúzó kényszerével? Hozzunk valamit, amit hozni kell vagy az elődök borravaló fillérei olvadnak el: markainkban?
* * *
Előttünk az élet, amelyen most üt kis a századvég irodalmának beléoltott mérge. Ami ötven év előtt néhány közösségből kiszakadt ember ijedt rángatózása, gőgös fintora, beteg bódulata volt, iszonyú vitustánccá sokszorozódott az emberek millióiban. Széttekintesz és meglepve látod a betűkből ismerős gesztusok kificamodott mását. Démonok és übermenschek boszorkánybáloznak előtted; a nagy kételkedők széthatányozott mosolya s a csinált mámor műhörgései undorítnak. A civilizációnak hazugság a maltere, de szükséges hazugság. A mi korunk tele van fölösleges, sztereotíp hazugságokkal. Ostoba igények korbácsolják a kiélt embert egyre vadabb hajszába. Ha a boldogság fölös erő, a modern ember mesterségesen fokozza erőtékozlását, nehogy boldog lehessen. Megvadult masinák ritmusára erőlteti a szívét s nem tudja, miért érzi rosszul magát. Nem látja, hogy a feketekávéval fölcsigázott izom bünteti. Mert a szív ritmusa örök-egy s ha vannak is pillanatnyi aritmiás rohamai, szorongásos különszisztoléi, előbb-utóbb visszatér a maga örök menetébe, s a boldogság megkönnyebbülésével fedezi fel kimért ütemét. Ezt a megtalált ütemet kell ma versnek és prózának fölkattognia. A gyökértelen ember ráeszmél levágott gyökereire. S új, dugványozó mohóság lepi meg, hogy kinövessze őket, belenövessze a nagy melegadó rétegekbe, amelyek az emberélet örök táplálói. A fiatal író visszafordul a világ fel, melyet elődei saját zaklatott vízióiktól nem láthattak. Kíváncsi a növények, állatok, kövek millió változatára; a hályogát elhányó szem ujjongásával eszmél föld, tenger, ég örök csodáira. Minden kispolgári nyálkájától megtisztítva, de újra belesajdul az emberélet örök szentháromsága: az apa, az anya s a gyermek. A család üszkein újra fölcsiholja férfi és nő, szülő és gyermek összetartozását. Nem akar meglepni s nem akar minél egyénibb lenni. Az igazságot és a mélyebb emberséget keresi. Lenn az aranyborjú fekete miséi kavarognak, de a Sinai hegyre szállt költő az élet örök kőtábláit betűzgeti.
Semmiben sem állhatunk a közízlés kiszolgálóivá. Közvetlen elődeinknek megvolt az a könnyebbségük, hogy a lelkek fölhúzott rugóit járatták le. Lejtőnek vitték az embereket, mi hegynek kapaszkodunk. Meg kell duzzasztanunk a kollektív ösztönök, a lelkesedés, a szeretet, az önfeláldozás kiapadt vizeit. S ebben az erőfeszítésünkben a társadalom egész tehetetlensége gátol. Hosszú s az egyéneket felőrlő harc előtt állunk. Életünket kell súlyul vetni a kibillent élet serpenyőjébe. Siker, pillanatnyi helyeslés nem vigasztal, hisz a java a végin is hátra lesz. Harcunkban lehet ökonómia, de céltudó makacsságunknak nem szabad megcsorbulnia. Aki ma nem hiszi, hogy küldetett, ne legyen író. Szentkatalinos révületben kell napjaink vérpadjára állnunk, mosolyognunk és vitáznunk a hóhérbárd alatt is. A környező világ száz nyitott erünkön át önti belénk a maga mérgeit. Elállja pályánk útját, kétszeres munkáért adja a kenyeret, behatol családunk apró ügyeibe is. Ezzel szemben mégis az új élet, az örökké-egy élet forradalmárjainak lenni, ehhez heroizmus kell, s ez a civilizáció mai förtelmei ellen lázadó heroizmus az, amit az új kor költőit eljegyző, legigazabb jelnek érzek.
* * *
Íme az új emberség, de miféle új magyarságot áramoltat át? Adva a vérmérsék, de miféle testnek lesz lendületévé? Trianon istencsapásának van egy fénysávnyi előnye is: a lelkiismeretes ember sokkal több hittel lehet ma magyar, mint előtte. A háború előtti magyarság hozzá volt láncolva tarka országa paradox válaszokat követelő problémáihoz. Most a széttört báb kiröpítette pillangóját. Az ötfelé hasadt országtest fölé győztesen csap ki az új eszmény: a magyar faji géniusz, a határokat nem ismerő vitális erő, mely addig tolja ki az ország határait, ameddig magyar láb lépni tud.
Magyarság a magyar állam helyett. Ez az a gondolat, melyen át a magyar író visszahajolhat elbocsátó közösségihez. Csak a hamupipőkés pártján érdemes lenni s ez a nép a világ hamupipőkéje. Szláv, germán és latin népek gyűrűjébe verve s letaszítva régi határairól, féltérden várja a halálos csapást. Ezekben a kritikus percekben a magyar író görcsösen keresi népe létjogát. Fölfedezi erői nagy tartályát, a föld népét s fölfedezi életereje bizonyítékát, a magyar irodalmat. A magyar nép Európa egyik legszívósabb népe, mindent kibírt és sorsa, alkata, nyelve egy csodálatos, sejlő, de ki nem alakult kultúra humuszává rétegezte. Hogy e humuszból miféle tölgyek nőttek, s miféle tölgyes nőhetne, azt a magyar irodalom mutatta meg. Kik a mi íróink? Egy hatalmas Kissármás leszúrt bot kitörő gázkútjai. Szárnypróbálgatásai egy magára nem lelet poétanépnek. De milyen szárnypróbálgatások! Minél többet hasonlítgatom a magyar irodalmat a külföldivel, annál nyilvánvalóbb előttem, hogy a magyar irodalom a legcsodálatosabb torzók múzeuma. A magyar író körül sosem volt ott az a társadalmi visszhang, mely az egységes népek nagy íróit naggyá zöndíti. Ha volt is egységes népi lelke, nem volt felsőbb fokon kialakult kultúrája. A magyar író, magányos sóhaj maradt, de nézd tehetsége magját s nincs mit szégyenkeznünk.
Dacos ellentmondást és makacs akaratot csihol a magyar nép s a magyar irodalom tanulmányozása. Bánk bán megbukott Berlinben, de kell valami nagy összegezésnek jönnie, amely igazolja a magyarság minden Bánk bánjait. Mint idejekorán fel nem fedezett poéta, ki dacosan olvassa versenytársai nyálkás verseit s hatalmas, minden ellenmondást legázoló fegyvertényre készül, úgy áll a magyarság Európa kapujában. Nagyon különbözik a világtól, ezért veszik nehezen észre. Nagyon különbözik a világtól, ezért lesz meglepetés, ha észreveszik.
Természetes, hogy az író, aki így látja faja európai helyzetét, keresi az országon belül is a társadalmi erőket, melyek a magyarság hódítását előkészítik. Figyelme a nép felé fordul. A föld népe volt az egyetlen a magyar társadalmi osztályok roppant lezüllésiben, aki zsírosodott s szellemileg is emelkedett. A föld népe ma már nem egységes társadalmi réteg, lassan egy új polgárságot vet ki magából, melynek a fiai szabadon áramolnak a középosztály felé. Úgy érezzük: itt volna a pillanat, amikor a középosztály néppel érző elemei összefogva ezzel a fölfelé özönlő tömeggel, megkísérelhetnék a magyar nép arcát a magyar műveltségben is kidomborítani. Be kell állítani a magyar szemszöget, meg kell teremteni a felelősségérzetet a magyar nép, a magyar ízlés, a magyar múlt s a magyarság örök prófétái, a költők iránt.
Nem hiszem, hogy becsületes író, aki nem klikkek fogadott írástudója, de népe elhívottja, ezt a szorongató kényszert ne érezze. Azt az óriási örvényt, amely nép és középosztály közt van, a modern élet mindinkább elsimítja. Ez a kiegyenlítődés megmenthet, de el is pusztíthat minket. Ismerem a dunántúli falut, a rokonaimon látom, mily mohón asszimilálja a mai magyar nép, amit fölülről kap. Itt az utolsó óra. Vagy sikerül a magyar kultúrát lobbantanunk az egész magyarságban, vagy a polgárság pacsuli kultúrája árad szét a nép mérgezett testében is. Olyan alternatíva, mely a gőgös váteszt is alázatos politikussá idomítja. Minden maradék erőre, minden jószándékra szükségünk van. Nem tehetünk úgy, mint Jónás próféta, aki bement Ninivébe, kikiáltotta Isten üzenetét s a futótök levelei alá húzódva egy közeli hegyről leste a város pusztulását. Be kell mennünk Ninivébe, el kell vegyülnünk a magyar életben s ha nem is ízlik, bele kell nőnünk minden szervébe, ott kell lüktetnünk minden életnyilvánulásában, mert ezt kívánja az idő. Összefogók legyünk s ne megosztók, hajlékonyak, de nem hajlíthatók. Kíméletesen, de makacson küzdjünk, óvatosan, de halálraszántan.
* * *
Ilyen a fiatal magyar író arca. Ezt az arcot akartam hozzáadni az új magyar tartalom körüli eszmefuttatásokhoz. Tudatosítva azt, amit tíz év olvasás és húsz év fájdalom belémszűrtek, el is értem a sövényt, amelyen belül otthonos vagyok. De ez a cikk megkívánja; hogy egy lépésnyivel tovább is menjek. Ha csakugyan ezt az új tartalmat hozza a magyar irodalom, hogy alakítja ki ez az új tartalom a jövő magyar politikáját? Nem tudom. Nem tudom, van-e a magyarságban annyi életerő, hogy írói sóhaját dörgő paranccsá tudja erősíteni. De ha van, akkor ennek a politikának az útja éppolyan meghatározott, mint volt a reformkoré.
1. Meg kell teremteni a nép polgárosodó s a középosztály néppel érző elemeiből a magyar tiers étatot; mihelyt van egy igazán magyar, demokrata törzs, a társadalom egyik részecskéje sem törekedhet egész felelőtlenül az ország kisebbségi tiranniszára. Mihelyt az új hatalom gátjain ütik meg magukat, már meg is találták terjeszkedésük természetes határait, s ezen belül valódi hivatásukat is. Ezt a rendező, központi erőt persze nem lehet a nép számára megcsinálni, ezt a népnek magának kell megcsinálnia. Itt a próba: benne él-e annyira a nép a középosztály belőle kiszakadt tagjaiban, hogy azok az ő érdekét a magyar politika főszólamává tudják tenni vagy szét kell marcangolódnia a központivá sosem válható érdekek karmai között. A hegemónia a magyar nép kincseinek kitermőit, a népet s a néppel érző művelt embert illeti meg.
2. A magyar külpolitika célja egy lehet: harc a fajok szabadságáért. Ahogy Bethlen Gábor a vallásszabadságért, úgy szálljunk mi Európa porondjára a faji szabadságért. Ezt a szabadságot csak az államok fölötti állam, a nemzeti törvények fölötti emberi törvény biztosíthatja. Éppen mert nagyon nacionalisták vagyunk, nagyon kell küzdenünk a nációkat kínzó államhatalom túlzásai ellen. A magyarságot az ököljog halálra ítélte s csak a lelkiismeretére ébredt Európa mentheti meg. Ezt a lelkiismeretet kell magunkban is föltámasztanunk. Az integer Magyarországnál van egy sokkal szentebb jelszó: az integer magyarság. S ennek egy ellensége van: az imperializmus. Amily jogos követelés, hogy minden faj szabadon s külön keretekben fejthesse ki erőit, oly undok merénylet ezt a jogot eltaposni. Nacionalista vagyok, de tudom, hogy a magyar nacionalizmus legnagyobb képviselőiben sosem volt a más mellének szegzett kés, mindig csak a fejünkre sújtó bunkó ellen felemelt kar. Más élni s más gyilkolni. S csak az éljen, aki nem gyilkol. Vasat fogunk, ha vassal esnek nekünk, de vigyázzunk rá, hogy hódítani csak szívvel és aggyal menjünk. A kis nemzetekre óriási feladat vár, nekik kell az emberiséget a nagy nemzetekre ráparancsolniok. Bár haladnánk e kis nemzetek élén. Indiában egy nagyszerű, emelkedett hazafi vértelen, de vértelenségiben is könyörtelen szabadságharcra nógatja honfitársait. Ilyen Gandhi-harcra szeretném én a magyarságot elég erősnek és méltónak tudni.
* * *
Neonacionalizmus ez? Nem tudom. De hiszem, hogy a magyar múlt nagy nacionalistái, a Bethlenek, Rákócziak, Kossuthok is ilyenformán gondolkoznának ma – az ő ó-nacionalizmusukkal.
