A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Udvarhely [LIV.]

64 varmegyeUdvarhely vármegye hazánk Királyhágón túli részében volt. Területe 3417,68 km2 volt. Felszíne egész terjedelmében hegyes: legnagyobb hegysége a keleti határán emelkedő Hargita, melyet a Tolvajos hágó (975 m) által két szakaszra választott, északi szakasza Galusatetőben 1798 m., déli csoportja a Kakukk-hegyben 1560 m. magasságot ér el. E hegységtől északra a Görgényi havasok nyúlnak be a vármegye északi részébe, mintegy 1600 méter magasságot érve el. E két jelentős hegységből a többnyire délnyugati irányú völgyek közé kisebb-nagyobb hegysorok ékelődnek be, melyek iránya ennélfogva túlnyomóan szintén északkelti-délnyugati. Ilyen a Rika hegység, mely a Vargyas és Homoród völgyei közt húzódnak dél fel, a Mérketetőben 1003 méterre emelkedik. Ilyen még az Olt-melléki hegysor a Nagy-Küküllő és Kis-Homoród, illetve Olt völgyei közt. Hasonló magasságúak a Küküllő folyó közét elborító Küküllőközi hegység, melynek főbb ormai a Lázhegy (1000 m.) Farkaslakától keletre, a Tirtos-hegy (1057 m.) Firtos-Váralja felett és a Réztető (835 m.) Székely-Keresztúrtól északkeletre. Az ezen hegyek közé bemélyedő folyók völgyei sehol sem tágulnak szélesebb lapállyá. A legjelentősebb folyók a vármegye északi részén eredő Nagy-Küküllő, mely jobb felől a Fejérnyikó, Gagy és Magyaros vizét, bal felől Fenyét és Erked vizét fogadja magába, továbbá a párhuzamos folyású Kis- és Nagy-Homoród, Vargyas, Korrmos és Barót vize, melyek mind a vármegyének csak déli határát csekély területen érintő Oltba ömlenek. Szintén kevéssé érinti a vármegye területének nyugati határát a különben itt eredő Kis-Küküllő, mely a Korond és Küsmöd vizével egyesül. Tavai aprók, legismertebb köztük a szombatfalvi. Ásványos források nagy számban vannak a vármegyében.

    A lakosság száma 1891-ben 110,132 fő volt, mihez még 377 főnyi katonaság járult, így a vármegye Magyarország legritkábban lakott vármegyéinek egyike volt. A lakosok közt volt 103,209 (93,7%) székely-magyar, 2131 (2,1%) német és 3191 (3,1%) oláh. A közművelődés állapota az ország többi vármegyéjéhez viszonyítva magas fokon állt a millennium idején, és fokozatos fejlődésben volt. Ennek szolgálatában állt 3 gimnázium (római katolikus és ev. református főgimnázium Székely-Udvarhelyen, unitárius gimnázium Székely-Keresztúron), 1 állami főreáliskola Székely-Udvarhelyen, 1 állami tanítóképző intézet Székely-Keresztúron, 3 ipari és 1 kereskedelmi iskola, 1 felső leány- és 149 elemi népiskola, továbbá 1 kisdedóvó és 57 nyári menedékház. A tankötelesek közül csak 9,3% nem járt iskolába. A szellemi élet Székely-Udvarhelyen és Székely-Keresztúron összpontosult.

    A vármegye 3 járásra oszlott: Homoródi, Székelykeresztúri és Székelyudvarhelyi járás. A vármegyében mindössze 1 rendezett tanácsú város volt (Székely-Udvarhely), 10 nagy- és 125 kisközség. A községek általában véve kicsinyek voltak, 2000-nél több lakosa csak 9-nek volt. A legnépesebb települések Székely-Udvarhely 5438, Zetelaka 3548, Székely-Keresztúr 3153 és Korond 3022 lakossal voltak. A vármegye székhelye Székely-Udvarhely volt. 

    A közlekedést 60 km vasút 13 állomással, 72 km állami, 230 km törvényhatósági és 355 kim községi út biztosította.

    A hitelintézetek száma 7, úgymint 1 bank, 3 takarékpénztár és 3 szövetkezet.    

     

    Története

     A vármegyét az 1876-os vármegyerendezéskor hozták létre az addigi Udvarhelyszékből, benne Udvarhely anyaszék, Bardóc és Keresztúr fiúszékek, az addig kiváltságos Székely-Udvarhely és Oláhfalu mezővárosok, valamint Oláhhidegkút, Oláhandrásfalva, Bene és Erked, Daróc és Zsombor, Felek, Szederjes, Felsőrákos és Petek községekből.

    A Sóvidék Székelyföld kistája, mely a Kis-Küküllő és a Korond-patak völgyében található. Nevét a geológiai harmadkorban az Erdélyi-medencét borító tengerből visszamaradt sóhegyekről kapta. A vidék az erdélyi sóbányászat központja, mely már ősidők óta lakott hely. Területén bronzkori, római, és avar kori leleteket tártak fel.

    A római időkben Sóvárad határában már egy erőd, vagy vár (castrum) állt, mely valószínűleg az itteni sóbányák védelmére épült. A rómaiak után a Sóvidék csak a XIII. század elején kezdett újra benépesülni az ide letelepített telegdi székelyek által. Más vélemények szerint a székelyek sokkal korábban megjelentek Sóvidéken, mint ahogy az egész Székelyföldön, erre utalnak a régészeti ásatások. Sófalva első templomának alapjai az 1200-as évekből származnak, de más településeken is fellelhetők a korai római katolikus templomok. A környék lakossága a vidék legfontosabb ásványkincsét, a sót egészen 1562-ig szabadon bányászhatta.

    A Sóvidék legrégibb települése Sóvárad, melynek neve a XIII. században egy határfelosztásban tűnt fel először. Nevét 1332-ben a pápai tizedjegyzék is említette sacerdos de Varad néven.

    A Sóvidék nevet először 1659-ben használták az alábbi helységek kapcsolatrendszerében: Sóvárad, Szováta, Illyésmező, Parajd, Sófalva, Atyha, Siklód, Szolokma és Korond. Ez a vidék a gyógyhatású sóstavak és a borvizek földje is.       

     

    Gazdasági élet az előző századfordulón

    A vármegye talajában nyugaton agyag, keleten a szilikátok uralkodnak. Hegyes voltánál fogva nem volt nagyon termékeny, így a földművelés inkább csak a völgyekre és a hegyek alsó lejtőire szorítkozott. Termőterülete 280,103 ha., amiből a legnagyobb rész erdő. Legjelentősebb terményei voltak a búza, kukorica és zab, tovább a rozs, kétszeres és a kitűnő kender. Bora kevés volt, gyümölcse sok és jó volt, kivált a szilva és cseresznye. Rétje és legelője sok volt, a havasi legelők igen kiterjedtek voltak.

    Az állatállomány 60,025 magyar és 4233 nem magyar szarvasmarhából állt, továbbá volt még majdnem négyezer bivaly, több mint 14 ezer ló, 42 ezernél több sertés, 101 ezernél több juh és birka, valamint 14 ezer kecske. A lótenyésztés fejlesztésére hét fedeztető állomás volt. Az álltai termények közül leginkább a tojással kereskedtek. Foglalkoztak még a vármegyében méhészettel is, a méhkasok száma majdnem hét és félezer volt.

    A vármegye lakossága élénk háziipart űzött az előző századfordulón, nevezetesen famunkák készítését, kender- és gyapjúfonást és szövést, daróc- és pokróckészítést és szalmakalapfonást. Nagyobb ipartelepek a millennium idején a következők voltak: 1 gyufagyár Parajdon, 1 szeszgyár és gőzmalom Székely-Udvarhelyen, 1 fűrészgyár Betlenfalván, 1 vasgyár Lövétén, 3 gőzmalom és 241 kisebb vízi malom, 8 szeszgyár, 1 sörgyár Betlenfalván. Némi jelentősége volt még a vas-, agyag- és malomiparnak.

    A kereskedést leginkább fával, állatokkal és savanyúvízzel űzték.

    A vidék, mely egyetlenként a nevét az ásványi kincséről kapta: Székely Sóvidék, mely magába foglalja Korond és Parajd községeket. A parajdi sótelep Európa egyik legnagyobb sólelőhelye. A bányaművelés kezdete ismeretlen, de mind a mai napig bányásszák itt a sót.

     

    Jelentős települések

     

    Székely-Udvarhely

    Rendezett tanácsú város a Nagy-Küküllő völgyében 1891-ben 5438 lakossal, közte 5105 (93,9%) magyar, 219 német lakossal. Itt székelt a vármegye törvényhatósága és az udvarhelyi járás szolgabírói hivatala, királyi törvényszék és közjegyzőség. Itt volt a pénzügyigazgatóságnak, államépítészeti hivatalnak, királyi tanfelügyelőségnek, magyar királyi erdőhivatalnak, felső erdőgondnokságnak és a 82. hadkiegészítő parancsnokságnak széke. Volt a városban református főgimnázium, katolikus főgimnázium, állami főreáliskola, városi felsőbb leányiskola, alsó fokú ipar- és kereskedelmi iskola, két takarékpénztár, zálogkölcsön-intézet és betéti pénztár, adóhivatal, vasút, posta- és távíróhivatal és postatakarékpénztár. Volt több szeszgyára, műmalma, 13 ipartársulata, lakói élénk fa és tojáskereskedést űztek. A város szélén vannak az u. n. Csonkavár vagy Székely-Támadt és kissé távolabb Budvár romjai. A várostól negyedórányira a Küküllő partján több sósforrás fakadt, melynek vizét nyílt medencében fürdőnek használták. 

    A város a hajdani Udvarhelyszék anyavárosa volt. A régészeti leletek bizonyítják, hogy a város és környéke már az őskor óta lakott volt. Római castrum és fürdő romjait tárták fel a Székely-Támadt vár alatt. Budváron már a csiszolt kőkorszak embere megtelepedett, majd a korai, a késői  vaskorban is itt lakott. Az Árpád-korból földkunyhók és egy erődítmény falmaradványai kerültek elő. A város története a legendák szerint Attila idejébe nyúlik vissza, Budvárt  állítólag Attila testvére, Buda építtette. Budvár 1241-it a tatárjárásig állt, amikor is a beözönlő tatárok a több száz hős székely által védett várat lerombolták, és a védőket lemészárolták.

    Az oklevelek a települést 1301-ben Uduord néven említik. 1357-ben Nagy Lajos király vezetésével itt ülésezett az első Székely Nemzetgyűlés, mely egyrészt a székelyek, másrészt Erdély több várának jogi vonatkozásait tisztázta. Székely-Udvarhelyt valószínűleg Zsigmond király emelte városi rangra, de az erdélyi fejedelmek is minden kiváltságot megadtak a városnak.

    1558-ban Izabella királynétól adómentességet kapott a város. Székely-Támadt várat János Zsigmond építtette a legyőzött székelyek megalázására 1562–1565 között. Ezt 1599-ben a Mihály vajda oldalára állt székelyek lerombolták, 1616-ban pedig Ali pasa égette fel. 1621 után Bethlen Gábor az erődítmény újjáépítését rendelte el. 1704-ben a várat Tiege generális hada fosztotta ki. Az erődítményt visszafoglaló Pekry Lőrinc a székelyekkel leromboltatta a várat, amelyet ettől kezdve Csonkavárnak neveznek a helyeik.       

     

    Székely-Keresztúr

    Nagyközség a vármegye azonos nevű járásában a Nagy-Küküllő és Gagy összefolyásánál. 1891-ben 3153 magyar lakosa volt. Itt volt a járási szolgabírói hivatal, a járásbíróság és adóhivatal. Az előző századfordulón volt unitárius gimnáziuma, magyar királyi tanítóképző intézte és vele kapcsolatban háziipari iskolája, iparostanonc iskolája, ipartestülete, önsegélyző bankja, vasútja, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára.

    Lakói az agyagipart házi ipar gyanánt űzték, jelentősek voltak a marhavásárai is. Iparának legnevezetesebb termékei voltak a szitásművek (honnan a települést Szitás-Keresztúrnak is nevezték) és a falemezskatulyák, melyekkel nagy kereskedést űztek.

    A Jézuskiáltó a település északi felén, 537 méter magasan emelkedik, tetején kereszttel. A legenda szerint a tatárok betörésekor az odamenekült lakosság Jézus nevének a kiáltásával hárította el a veszedelmet, mivel az erős visszhang megrémítette a tatárokat. Azt gondolták, hogy a lakosság nagy haddal közeledik, s ezért visszavonultak. Egy másik változat szerint a község lakói a domb mögött rejtőztek el, s az ellenségtől úgy szabadultak, hogy a magukkal vitt szerszámokkal, edényekkel nagy zajt keltve kiáltották Jézus nevét. Az írott források tükrében a város fölé magasodó hegy kereszttel való megjelölése több mint kétszáz éves, mivel egy XIX. század eleji katolikus egyházi jegyzőkönyvben a „régen volt fakereszt visszaállítását” szorgalmazták.

    Székely-Keresztúr vidéke a kedvező éghajlatnak, a széles folyóvölgynek köszönhetően alkalmas a földművelésre. Így már az őskorban – a korai neolitikum idejéből –, mintegy hétezer évvel ezelőttről származnak leletek. A változó lakosság folyamatos jelenlétét bizonyítják a különböző korszakok emlékei a bronzkorból, a vaskorból, római korból. A népvándorlás idején előbb a gótok, majd a szlávok jelentek itt meg. A honfoglaló magyarság szórványos szláv lakossággal találkozhatott.

     A tatárjárás előtt már kő- és téglatemplom épült. A település 1332-ben Sancta Crux, azaz Szent Kereszt néven történő első említésekor már önálló. Keresztúrszék, „Sedes Kereszthur” első írott említése 1477-ből származik, élén ekkor bíró (Judex) és a vének (seniores) álltak. A Keresztúr elnevezést első ízben 1505-ben olvashatjuk, 1606-ból „Kereztur Fiu zek” okleveles említése is ismert. A mezővárosi jellegű, székközpont szerepet viselő Keresztúrt a XVI. századtól Székely előnévvel jelölik.

    Keresztúr városnak fontos szerep jutott a székelység történelmében, mint a régi Keresztúr-fiúszék székvárosának. Itt tartották a székgyűléseket, melyeken a székhez tartozó székelység ügyes-bajos dolgai nyertek elintézést. A település növekvő jelentőségét igazolja, hogy 1395-ben a moldvai hadjárata idején Zsigmond király itt is időzött, ahol január 3-án –s 4-én több oklevelet is kiállított.

    Székely-Keresztúr, mint mezőváros első ízben 1459-ben tűnik fel, és ekkor már a z önálló Keresztúrszék központja. 1459-ben egy oklevelet „in Opido Keresthwr” kelteztek. Keresztúr azon székelyföldi mezővárosok közé tartozott, amelyeket Izabella királyné felmentett valamennyi adó, díj és kamarahaszna fizetése alól, a török szultánnak járó adó kivételével. 1562-ben székely felkelés után János Zsigmond védelmébe veszi Keresztúrt a Székely-Udvarhelyre telepített katonaság túlkapásaival szemben.

    1605-ben Petki János az ide egybegyűlt székelységet ékesszólásával annyira megnyerte Bocskai István részére, hogy a Nyárádszeredára egybehívott országgyűlés Erdély fejedelmének megválasztotta. 1674-ben Bethlen Miklós székely főkapitány itt tartotta Udvarhelyszék lustráját, a nemes székelység hivatalos szemléjét.

    1793-ban alapították itt az Unitárius Gimnáziumot. Itt helyezték el a 1870-ban a Székelyföldnek szánt egyetlen tanítóképző intézetet.

    1849. július 30-án érkezett a városba Bem József seregével Petőfi Sándor, és utolsó estéjét a Gyárfás-kúriában töltötte. Az itt felfogyasztott vacsora kapcsán lett híres a körtefa, amely alatt éjfélig időzött Petőfi Zeyk Domokossal, illetve az őket vendégül látó háziak. A köztudatban e fal Petőfi-körtefája néven él mind a mai napig.

    A mezővárost, az ettől közvetlenül észak-nyugatra a jóval kisebb kiterjedésű Keresztúrfalvát, keletre pedig Timafalvát 1839-ben egyesítették első ízben, majd 1861-ben ezt az egyesítést felbontották. 1883-ban közigazgatási érdekeket tartva szem előtt, a több mint hétszáz éven át egymás mellett, de egymástól függetlenül működő három települést végérvényesen egyesítették Székely-Keresztúr néven.   

     

    Korond

    Nagyközség a vármegye udvarhelyi járásában, 1891-ben 3022 magyar lakossal, akik agyagipart űztek. Volt itt postahivatal és postatakarékpénztár. Korond fürdője 12 házból állt a millennium idején, melyekben 85 szoba állt a vendégek rendelkezésére. Korondon egy ivásra használt savanyúvíz-forrás, két fürdésre szolgáló vasas savanyúvíz, s egy sósforrás fakadt már a millennium idején is, melyek vérszegénység, gyomorbajok csontbetegségek ellen sikerrel használtak. A fürdő 534 m. magasságban, szép völgyben fekszik, felette a Firtos-hegy emelkedik váromladékaival.

    Korond a Sóvidék iparművészeti központja.

    1332-ben Kurnud alakban említik először a Pápai tizedjegyzékben. A hagyomány szerint a falu először a Korondi-hegyen a Szállás nevű határrészen feküdt. A középkorban, a mezőgazdaság mellett, több korondi család számára az egykori sófalvi felszíni fejtésű bánya és a só értékesítése nyújtott megélhetési lehetőséget. Az 1562-es székely felkelést követően a szabad sóhasználati jog megszűnt, és ekkortájt kezdtek a korondiak egyéb szakmák, így a fazekasság felé irányulni. Az első írásos adat 1613-ban keletkezett, amikor az udvarhelyi fazekas céh kontárkodással vádolta a korondiakat. 1750-ban gróf Gyulaffy László, erdélyi kancellár, korondi birtokos, biztosítja a korondi fazekasoknak, hogy évente 4 vásárt tarthassanak, ahol szabadon árusíthatták termékeiket.

    1831-ben a Firtos várához közeli Táborhelyen, a Keselyű-tető és Péter-hegy között kb. harminc lépés átmérőjű területen jelentős aranyéremlelet került elő. Az érmék a VII. századból valók, a bizánci császárok pénzei. Feltételezések szerint a Küküllő térségében ekkor avar központ létezett.

    A XIX. század végén elterjed a mázas kerámia. 1893-ban 367 fazekas dolgozott a településen. A faluhoz közeli Árcsó borvízforrás mellett a XIX. században épült a Korondi-fürdő, amely egyike volt a három leghíresebb székelyföldi gyógyfürdőknek.  

     

    Parajd

    Kisközség a vármegye udvarhelyi járásában, 1891-ben 2093 magyar lakossal. Volt itt postahivatal, postatakarékpénztár, gyufagyár és mezőgazdasági szeszgyár. Nevezetes sóbányája van. Parajd arról nevezetes, hogy itt a só több helyen (a Sóhegyen), mint szikla a felszínre lép.

    A parajdi sótelep többféle: földtani, történelmi, bányászati és gyógyítási titkot őriz. Az erdélyi só keletkezése: a Korond-Parajd-Szováta-Györgényi vonulat a kelet-erdélyi sófeltörések nyomvonala (a „sóöv”), s ebből, mint valami hatalmas gombatest emelkedik ki a parajdi sótelep. Az erdélyi só – és ezen belül a parajdi sóredő – keletkezése az első-bádeni geológiai korra tehető (középmiocén korszak), ezelőtt kb. 20-22 millió évre. Az ezt követő geológiai korok üledéksorai rárakódtak a már kicsapódott sórétegekre, és nyomásuk alatt a só, az Erdélyi-medence peremei felé nyomult. A só környezeténél kisebb fajsúlya is elősegítette mozgását, és a már létező törésvonalak mentén felfelé tört, roppant só-gyüremkedésket és diapír-redőket alkotva. A parajdi sóvagyon több száz év kibányászható kősóját rejti magában, és Erdély egyik „feneketlen” kincsesbányája.

    Parajdon a földalatti bányászat 2762-ben kezdődött, amikor megnyitották a harang („süveg”) alakú József-bányát, Johann Frendl oszrák bányatiszt irányítása alatt. A kitermelt sót (alaksót) bivalybőrbe kötve, négy pár ló húzta a felszínre, de 1765-ban még láttak felszíni fejtést is. 1787-es esztendő a módszeres sóbányászat kezdete, ekkor a parajdi sóbánya átment a bécsi kincstár tulajdonába. Orbán Balázs szerint 1861-ben az egész Székelyföld és Szászföld is parajdi sót használt. 1864-ben megnyitották a trapéz alakú Párhúzamos-bányát, egyidőben a Nándor-bánya kiszélesítésével. 1898-ban megkezdődött az Erzsébet-kutatótáró kihajtása, a sóhát észak-nyugati felében.    

     

    A szűkebb tájegység neve Sóvidék, amely magába foglalja Korond és Parajd községeket, és a „mofettáiról”, ásványvizes forrásairól is híres Szováta várost.

    A parajdi sóbánya titkai

     

                    Erdélyország keleti részén, a Székelyföldön, létezik egy tájegység -az egyetlen- mely nevét ásványkincséről kapta: a Székely Sóvidék. A Sóvidék gyűjtőnevet előszőr 1659-ben használták az alábbi helységek kapcsolatrendszerében: Sóvárad, Szováta, Illyésmező, Parajd, Sófalva, Atyha, Siklód, Szolokma és Korond. Ezen a meseszép kistájon található a parajdi sótelep, Európa egyik legnagyobb sólelőhelye. Az óriási sótömzs 1,2 x 1,4 km átmérőjű, enyhén ellipszis alakú, és a megdöbbentő 2,7 km mélységben gyökerezik.

                    Erdélyben a sóbányászat története a római korig nyúlik vissza. A visszavonuló rómaiak által elhagyott felszíni „sóvágásokat” először az avarok, később a bolgárok vették művelés alá. A honfoglaló magyarok egyik fővezére (Töhötöm) arról értesült előreküldött kémei révén, hogy Erdélyben “sót ásnak”. Szent István király sószállító hajói már 1003 után rendszeresen közlekedtek a Maroson.

                    A székelyföldi ősi vagyonközösség és jogi egyenlőség döntően befolyásolta a székelyek sóbányászatát és kereskedelmét. A székely szabadság (libertas) egyik eleme az, hogy a természeti kincseket saját javukra hasznosíthatták, innen következett a székelyek szabad „sójoga” is. Ez képezi a parajdi só történelmi titkának nyitját, ugyanis az idők során a szabad sójog korlátozása, és visszaadása jellemezte a székely sóbányászatot.

                    A legelső közvetett írásos utalással, a sóvidéki só kitermelésére, II. András király a barczasági német lovagrend részére adott kiváltságlevelében találkozunk (1222-ben), melyben megengedte hogy a Maroson és az Olton hat-hat hajót tarthassanak, melyeken lefelé székely sót, s visszafelé egyébb árukat szállítottak. A sóvidéki sóbánya következő említése 1405-ből való, amikor Luxemburgi Zsigmond király megtiltotta a földesuraknak, hogy saját birtokukon sóbányát nyissanak. 1463-ban Mátyás király megerősítette a székelyek szabad sóbányászatát és kereskedési jogát. A sóvidéki só kezdettől fogva a Székely Nemzet közvagyona volt, s így minden székely háztartás ingyen sót kaphatott, de csak 1562-ig, mikor a székelyföldi felkelések leverése után II. János Zsigmond a királyi kamara javára foglaltatta le a parajdi sóbányát. Az erdélyi fejedelmek választási feltételei között szerepelt a székelyek ősi szabadságának tiszteletben tartása és a szabad sójog szavatolása is: Báthori Gábor (1603), Bocskai István (1605), Bethlen Gábor (1613) és I. Rákóczi György (1631). A székelységet megillető ingyen sót a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idejére adták vissza.

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf