A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Maros-Torda [LX.]
Maros-Torda vármegye hazánk Királyhágón túli részének egyik vármegyéje volt, területe 4324,03 km2. A vármegyét keresztülhasító Maros folyótól délre a Görgényi havasok csoportja emelkedik, melyet a görgényi völgyből a Gyergyó lapályára átvezető Kereszthegyhágó (1422 m.) két részre oszt. Az északiban a Bumásza (1685 m.) és a Batrina (1634 m.), a déliben a Mezőhavas (1777 m.) a legmagasabb emelkedés. Utóbbiból indul ki a Nógrádmelléki hegysor, mely Bekecsben (1080 m.) kulminál. A két hegység a Maros völgyéig bocsátja mindinkább alacsonyodó ágazatait. A Maros jobbpartján a Kelemen-havasok kiágazásai borítják a vármegye északi részét. Legmagasabb csúcsai a Beszterce–Naszód vármegye határán emelkedő Pietroszul (2102 m.), Kelemen-havas (2022 m.) és Sztrunyóra (1994 m.) A vármegye délnyugati része a Mezőség hullámos térségéhez számítható. Folyóvizei közül legnagyobb a Maros, mely Oláh-Toplica mellett lép a vármegye földjére, s eleinte nyugati, majd délnyugati irányt követve, azt egész hosszában keresztülszeli, Szász-Régentől kezdve termékeny völgyet képezve. Baloldal felől a Görgény, Bölkény, Nyárád és Kis-Küküllő jelentős völgyei nyílnak feléje, míg jobbfelől csak néhány nagyobb patak (Toplica, Ilva, Ratosnya) önti bele vizét. A Mezőségen a Luc és Kapus vize, s a mezőbándi és mezőkölpényi tavak említhetők. Ásványos forrásai közül a szovátai és görgény-sóaknai sós források, és az oláh-toplicai földes víz a legjelentősebbek.
Lakóinak száma 1891-ben 177860, közülük 102572 (57,7%) magyar, 6438 szász, 62179 (35%) oláh, és 6531 egyéb nemzetiségű volt. A lakosság főfoglalkozása a föld- s erdőművelés volt, jelentős volt a gyümölcstermelés is. Ipara és kereskedelme csekély volt, műipara csak néhány nagyobb helyen volt található, de házilag a nép csaknem mindenütt űzte a fonó (kender-, gyapjú-, szalma-, gyékény- és vesszőfonás) és szüvőipart, úgyhogy ruházati és házi szükségleteit maga fedezte, sőt eladásra is készített. Némi jelentősége volt a millennium idején a faiparnak (fűrészmalmok), az agyagiparnak (Makfalva, Görgény-Szent-Imre) és malomiparnak (Maros-Vásárhely, Szász-Régen) is. Kereskedelmének fő cikkei ekkor a só, fa, állatok, gabona és nyerstermények. Tojáskereskedése is igen élénk volt.
Közművelődés tekintetében a vármegye helyzete kedvezőtlen volt. A 6 éven felüli lakosságnak 57%-a, a női lakosságnak 73,1%-a nem tudott se írni, sem olvasni, a tanköteles gyermekek közül 28,6% nem járt iskolába. A vármegye területén az előző századfordulón 282 iskola volt. Ebből 3 középiskola (ág. eveng. fő- és r. kat. algimnázium Maros-Vásárhelyt és ág. evang. algimnázium Szász-Régenben), 6 ipari és kereskedelmi iskola, 1 polgári iskola, 1 felsőbb leányiskola, 160 elemi iskola, 10 kisdedóvó és 1 emberbaráti jellegű intézet. A szellemi élet központja Maros-Vásárhely volt, mely e tekintetben Erdélyben kiváló helyet foglalt el.
Közigazgatásilag a vármegye 5 járásra oszlott (Marosi alsó járás székhelye Maros-Vásárhely; Marosi felső járás Maros-Vásárhely; Nyárád-Szeredai járás Nyárád-Szereda; Régeni alsó járás Szász-Régen; Régeni felső járás Magyar-Régen székhellyel), volt benne 1 szabad királyi és 1 rendezett tanácsú város, 5 nagyközség, 201 kisközség és 66 puszta és telep. A községek általában véve kicsinyek voltak, 2000-nél több lakosa csak 10-nek volt. A legnépesebbek voltak: Maros-Vásárhely 14212 lakossal, Szász-Régen 6057, Oláh-Toplica 4929 és Mező-Bánd 3017 lakossal. A vármegye székhelye Maros-Vásárhely volt.
Egyházi tekintetben a millennium idején a vármegye 20 római katolikus egyháza az erdélyi püspöki, 79 görögkatolikus egyháza közül 77 a gyulafehérvár-fogarasi, 2 a szamosújvári püspöki, 34 görögkeleti egyháza az erdélyi érseki egyházmegyéhez, 5 ág. evangélikus és 89 helvét egyházközsége az erdélyi, 13 unitárius hitközsége a kolozsvári egyházkerülethez tartozott, az izraelita hitközségek száma 3 volt.
Igazságügyi tekintetben az egész vármegye a maros-vásárhelyi királyi tábla és törvényszék területéhez volt csatolva. Maros-Vásárhelyt, Mező-Bándon, Nyárád-Szeredán és Szász-Régenben voltak királyi járásbíróságok, az utóbbi telekkönyvi ügyekben bírói hatáskörrel volt felruházva. Illetékes királyi főügyészsége és pénzügyi bírósága Kolozsvárt, Bányabírósága Gyula-Fehérvárt, sajtóbírósága Maros-Vásárhelyt volt. Királyi közjegyzősége az utóbbi helyen és Szász-Régenben volt. Maros-Vásárhelyt ügyvédi kamara is székelt. Hadügyi tekintetben az egész vármegye a maros-vásárhelyi 62. sz. hadkiegészítő parancsnokság, és a 22. honvéd gyalogezred terültét alkotta, alakította a 71. és 73. sz. I. oszt. és a 167. és 169. sz. II. oszt népfelkelő zászlóaljat. Csendőrszárny- és szakaszparancsnoksága Maros-Vásárhelyt volt. Pénzügyi tekintetben a Maros-Vásárhelyt székelő pénzügyigazgatóság területét alkotta. Adóhivatala és pénzügyőrsége ugyanott és Szász-Régenben volt. Ipari és kereskedelmi ügyekben a maros-vásárhelyi kamara, közutak tekintetében az ugyanottani kerületi felügyelő, posta- és távírda ügyekben a kolozsvári igazgatóság hatásköre alá tartozott. Államépítészeti hivatala a vármegye székhelyén volt. Az előző századfordulón 11 gyógyszertár volt a vármegyében, ebből 4 Maros-Vásárhelyt.
Közlekedésének főere a magyar királyi vasutak szász-régeni vonal, mely 43 km hosszan érintette a vármegyét. Az állami utak hossza 167 km., a törvényhatósági utaké 274 km volt, amiből ekkor csak 17 km kiépítetlen.
Története
A vármegyét az 1876-os vármegyerendezéskor alakították ki Marosszék területének és Torda vármegye egy részének összevonásával. A vármegye nagy részét Marosszék tette ki. Történetét a régibb időkben homály fedi. A régészeti feltárások római telepnek számos nyomára akadtak a vármegyében. Sóvárad környékén Orbán Balázs egy nagyobb szabású római castrum romjait találta, hol, mint egy római feliratos tégla bizonyítja, a costors pelestris alpensium egy osztálya állomásozott. A vérmegyében átvonuló római út Nyárádtőnél a Marosszéket elérve két ágra oszlott, s úgy vonult a vármegye területén át.
Marosszék Erdélynek korán, már a X–XI. században a magyarok által betelepült részei közé tartozik, történelmi feljegyzések szerint a XII. század fordulóján népesítették be a székelyekkel. Oklevelekben közigazgatási egységként először 1391-ben jelenik meg. A pápai tizedjegyzékekben a vármegyének majdnem minden községe előfordul már.
1417-ben Zsigmond király idejében Nyárád táján a tatárok ellen kivívott győzelmekben a marosszékieknek nagy részük volt.
A szék fő szerepet a nemzeti fejedelmek korában játszott. Lakóinak régi vitézsége dicsőséget hozott az egész székre, úgy hogy a csatában a fejedelem mellett másodsorban jobbról mindig a marosszékiek álltak. Kitűnt a szék Szapolyainak az erdélyi trón alapítása által Magyarország létét biztosító harcban. A nemzetiségi mozgalmakban, melyekben a székely megtámadott alkotmányt a fejedelmek ellen is védték a vármegye derekasan kivette a maga részét.
A XVII. század hadjárataiban és II. Rákóczi Ferenc küzdelmeiben a nemesség régi dicsőségéhez új babért szerzett. Maros-Vásárhelyt tartotta Rákóczi az 1706-os hírneves gyűlést, melyen Erdély fejedelmévé választották, s neki a fenséges cím megadatott.
Székelyt Mózest Básta ellen a marosszékiek segítették leginkább, kik 1801-i és 1808-i általános nemesi felkelésben, inszurrekcióban is részt vettek.
Marosszék legfényesebb korszaka azonban az 1848–49-es szabadságharc volt, melyben a magyar hadsereg legkiválóbb két honvédzászlóalját, a 12. és 87. és egy huszárcsapatot Marosszék állította ki. A 12. zászlóalj már 1848. november 5-én a Maros-Vásárhelynél lefolyt csatában részt vett, majd onnan Háromszékre húzódtak be, és a széknek önvédelmi harcát kezdeményezve abban tevékeny részt vett. Háromszék felszabadulása után Bem vezetése alatt a 12. zászlóalj részt vett az erdélyi hadjárat majd mindegyik nevezetes csatájában. Ott volt Besztercénél és Borgónál, majd az oroszok betörése után a sófalvi csatában, 1849. július 10-én a besztercei csatában, július 16-án a szeretfalvi visszavonulásnál, a szebeni átvonulásnál, augusztus 12-én Szászsebesnél, 13-án Kenyérmezőn, augusztus 17-én Bem vezetésével Déváig nyomult előre, hol az erdélyi sereg maradéka letette a fegyvert. A 87. zászlóalj 1848 végén Toldalagi Ferenc gróf, akkori főkirálybíró felhívására alakult meg. A zászlóalj Erdélyben küzdött egészen 1849. március 18-ig, a feketehalmi ütközetig, mely után Bem által a Bánságba menő sereghez csatlakozott. 1849. április 16-án a Vaskapunál vívott győzelmes csata után átlépett a zászlóalj a Bánságba, hol részt vett a fehértemplomi ütközetben, mely után Földvárhoz, később Becsére rendelték, hol Vettel altábornagy seregébe a Guyon által vezényelt dandárba osztották be. Legkiválóbb szerepét itt játszotta a Hegyesnél lefolyt ütközetben, fényes győzelmet aratva az ellenségen. Ezután Szegeden át Temesvárra rendelték a zászlóaljat, hol a döntő csatában újból részt vett. Világos után a zászlóalj egy része Déván át Erdélybe menekült, másik része Bemhez csatakozva Dévánál letette a fegyvert.
Gazdasági élet az előző századfordulón
Terményei ásványországból nem számosak. A legjelentősebb a só, mely Maros-Újvár mellett óriási mennyiségben fordul elő, s ott hazánk legnagyobb sóbányájában termelték ki, mintegy évi 500 ezer mázsát. Helyenként jó agyag volt található.
A növényvilág gazdag és változatos volt. A vármegye összes termőterülete 404831 ha volt, ebből 13598 szántóföld, 8655 kert, 48418 rét, 38359 legelő, 507 nádas, 2256 szőlő, 195038 ha erdő. Legjelentősebb terményei a millennium idején a búza, zab, rozs, kétszeres, árpa és kukorica voltak, de ezenkívül kitűnő kendert és lent is termeltek. Jelentős volt ekkor a szőlő- és gyümölcstermelés is, különösen híresek voltak az itt termő almafajok és a dinnye. Ebben az időben az azelőtt jelentős dohánytermelés nagyon csökkent. A vármegyének fája a Mezőség kivételével bőven volt. Legjelentősebbek a bükk- és egyéb lomberdők voltak, de nagy területen volt tölgyes, és fenyves is.
Az állattenyésztése eléggé virágzott, több mint 68 ezer magyar fajtájú szarvasmarha mellett jelentéktelen számú a nem magyar fajtájú is volt, de volt több mint 2600 bivaly, 10 ezernél több ló, 41 ezernél valamivel több sertés majdnem 89 ezer juh és birka, több mint 4600 kecske, néhány szamár és öszvér, továbbá jelentős mennyiségű tyúk, lúd és kacsa mellett neveltek pulykát, galambot is. A vármegye területén 5010 méhkasba gyűjtötték a méhek a mézet.
Jelentős települések
Maros-Vásárhely
Szabad királyi város a vármegyében a Maros bal partján 316 méter magasságban 1891-ben 14212 lakossal, kikhez még 1052 katona járult. Lakói közt volt ekkor 12785 (90 %) magyar, 442 szász és 669 oláh. A város részben dombokon terül le, már a millennium idején is Erdély – bár kisebb – de legjelentősebb városainak egyike. Itt volt a székhelye a vármegye törvényhatóságának, a királyi ítélőtáblánk, a főügyészségek és ügyészségnek, sajtóbíróságnak, járásbíróságnak, a marosi alsó és felső járások szolgabírói hivatalának, királyi adófelügyelőségnek és adóhivatalnak, királyi erdőfelügyelőségnek, tanfelügyelőségnek, illetékszabási hivatalnak, dohánybeváltó hivatalnak, államépítészeti hivatalnak és állami állatorvosnak. Volt itt ügyvédi kamara, királyi közjegyzőség, pénzügyigazgatóság és pénzügyőrbiztosi állomás, dohányáruraktár, több esperesség és kolostor. Itt volt a 62. hadkiegészítő kerületnek, a 22. honvéd gyalogezrednek, továbbá egy csendőrszárny- és szakaszparancsnokságnak székhelye. Már az előző századforduló előtt volt országos közkórháza, székely árvaleányháza, református kollégiuma, katolikus gimnáziuma, községi, polgári és alsófokú ipariskolája, kereskedelmi és felsőbb leányiskolája, Orsolyák leánynevelő-intézete. Nevezetessége volt már ekkor is az 1797-ben Teleki Sámuel gróf által alapított közkönyvtár 70000 kötettel, közte számos unikum. Jelentős művelődési tényező volt a székely művelődési és közgazdasági egylet által felállított székely iparmúzeum, a Kemény Zsigmond társaság és számos egyéb közművelődési, közhasznú és társas egyesület. Ipar és kereskedelem tekintetében a város szintén jelentős helyet foglalt el. Iparvállalatai voltak: kőolajfinomítógyár, sörgyár, gyermekjáték- és fadíszműárugyár, szeszgyár, gőzfűrészgyár és bútorgyár, továbbá műmalom, kékítő- és tésztagyár. Volt a városban 23 ipartársulat. A város forgalma élénk volt a millennium idején is, gabona-, bor-, fa- és marhavásárai jelentősek voltak, tojáskivitele és szotyorkereskedése számot tevő volt. Itt volt a székhelye az erdővidéki bányaegylet részvénytársulatnak, továbbá az erdélyi kereskedelmi és hitelbanknak, a Maros-Vásárhelyi takarékpénztár és takarék- és hitelszövetkezetnek. Volt vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, telefonállomása és postatakarékpénztára.
A város keletkezése ismeretlen. Az ásatások igazolják, hogy a város területe és környéke már az újkőkor óta lakott hely volt. Már Kálmán király Novum forum Siculorumnak nevezi. Itt szolgáltatták be régen a magyar királyok alatt a székelyek az ököradót. Az „ökörsütéssel”, azaz a királyi adóba adott ökrök megbélyegzésével vásár volt egybekötve, így a város népes vásárhely lett, s innen vette nevét, mely régebben Újvásár, Új-Székelyvásár, Székely-Vásárhely volt. A város elsősorban mezőgazdaságával biztosított jelentős helyet magának, de a céhek, kézművesek és a kereskedők jelenléte fellendítette a gazdasági életet, amihez 1482-ben Mátyás királytól kapott szabadalom is hozzájárult.
1551-ben a magyar seregek legyőzték a törököket. 1571-ben a várbeli nagytemplomban János Zsigmond fejedelem jelenlétében megtartott országgyűlésen megerősítették a vallásszabadságot. A XVI–XVII. századfordulón a várost sok viszontagság érte. 1616. április 29-én Bethlen Gábor tette szabad királyi várossá, és számtalan előjoggal ruházta fel, s tőle nyerte a Maros-Vásárhely nevet.
1657-ben a tatárok lerombolták a várost, míg II. Rákóczi György fejedelem Lengyelországban volt. De a város sokat szenvedett Lipót császár csapatainak fosztogatásaitól is. 1659. szeptember 24-én itt választották újra erdélyi fejedelemmé Barcsay Ákos helyébe. Majd 1661. szeptember 14-én Ali pasa itt választatta meg Apafi Mihályt fejedelemnek.
A lakosság ügyének jobbra fordulása érdekében támogatta a kuruc szabadságharcot, majd az 1848–49-es szabadságharcot is. A város 1848 november 5-én a császáriak kezére került. Később itt volt egy ideig Bem főhadiszállása, innen indult el Petőfi Sándorral a végzetes fehéregyházi csatába. 1854. március 10-én a Postaréten végezték ki Török, Horváth és Gálfi vértanúkat. A kiegyezés után fellendült az ipar és a kereskedelem is. 1876. április 12-én a város nagy része a lángok martaléka lett. Az igazi fejlődésre Dr. Bernády György polgármester idejében, 1902-től került sor.
Szász-Régen
Rendezett tanácsú város a vármegyében a Maros mellett 1891-ben 6057 lakossal, köztük 2187 (36,1%) magyar, 1901 (31,4%) szász és 882 (14,6%) oláh nemzetiségű volt. Itt volt a Régeni alsó járás szolgabírói hivatalának székhelye járásbírósággal és adóhivatallal, királyi közjegyőséggel, magyar királyi erdőgondnoksággal. Volt ág. evangélikus algimnáziuma, takarék- és hitelrészvénytársasága, előlegező- és takarékpénztáregylete, többféle egyesülete, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Lakói szőlő- és földművelést, ipart és kereskedelmet űztek a millennium idején. Igen jelentős volt a környéken a fakereskedés, melynek Szász-Régen volt a gócpontja.
Az első írásos említése Regun néven 1228-ban történi, amikor II. Endre király a Gertrúd elleni összeesküvésben részt vett Simon bántól elkobzott gyekei és széplaki uradalmat a későbbi Losonczi, Bánffy és a Dezsőfi család közös ősének adományozza. A birtok határleírásánál szerepel Régen neve is. Magyar-Régenről, mint különálló településről 1358-ban történik említés.
A várost 1241-ben és 1285-ben a tatárok dúlták fel, nagy anyagi és emberveszteséget okozva. Egy fennmaradt monda szerint a város jámbor polgárai úgy akarták meglágyítani a mongolok szívét, hogy processziós menetben indultak elébük. Szent András község határán találkoztak a templomi zászlók alatt haladó régeniek a tatárokkal, akik irgalmatlanul lemészárolták az egész tömeget.
1330-ban egyházi dekanátus, 1332-ben pedig egyházi káptalan székhelye, melynek kilenc helység vallási közössége fizetett tizedet.
A XV. századtól kezdve növekedett a város gazdasági szerepe, melyet 1427-től kezdve már vásárhelyként említik az oklevelek. A mezővárosi státus elnyerése biztosította a további fejlődést, a belső ügyek, közigazgatás városi tanács általi intézését, lakói mentesültek a robotteljesítés kötelezettsége alól és biztosított volt a szabad költözködés. Ezentúl a város lakóit cíviseknek, polgároknak nevezték. Évente négy országos vásárt, és csütörtökönként hetivásárt tarthattak. 1497-ben és 1508-ban pestisjárvány tizedelte a város lakosságát.
Az 1551. évben bíráskodási jogot kap a város. Még ebben az évben az 1330-ban épített gótikus templom a reformáció miatt az evangélikusoké lett.
1564-ben Miksa császár, 1603-ban Básta hadai, míg 1661-ben a törökök portyázó seregei pusztították, dúlták fel a várost.
1660-ban itt választotta fejedelemmé az erdélyi diéta fejedelemválasztó gyűlés tagjai Kemény Jánost. 1661-ben és 1719-ben pestisjárvány pusztított, míg 1831–35-ben kolerajárvány szedte áldozatait.
1839-ben megalakult a városi rendőrség. Az 1848–49-es szabadságharcban a széthúzás súlyos károkat okozott. A székely csapatok és a helybeli szászok között támadt konfliktus következményeként 1848. november 2-án a város a lángok martalékává vált.
A szabadságharc utáni fellendülés nyomán a város a Felső-Maros vidék egyik ipari és kereskedelmi központja lett. E szerepének elismeréseként 1863-ban szabad királyi jogú várossá nyilvánították. Két járásnak és 66 falunka lett a központja. 1872-ben törvényhatósági joggal ruházták fel. Ezt a jogát az 1876-os II. tc. értelmében megszüntették, a rendezett tanácsú várossá nyilvánították.
Magyar-Régen
Kisközség a vármegye Régeni felső járásában 1131 magyar és oláh lakossal. A településen volt a járási szolgabírói hivatal székhelye. Volt szeszgyára és műfűrészgyára.
Első írzben 1358-ban Magyarrégen néven említi oklevél, majd 1381-ben és 1474-ben.
A régi vár helyén külön középkori templom is van, amely a gótikus kor emléke, eredeti formáiból a többszöri átalakítás nem sokat hagyott. A reformáció előtt az egész város katolikus, utána nagy többségben lutheránus hitre térnek, így a templom is az övéké lett. A református hitre kevesen tértek át, róluk 1746-ból van adat, és éles ellentétben álltak a lutheránusokkal, a Mária Teréziáig jutó pereskedés állította őket szembe egymással. A pereskedés idején egy ideig a reformátusoké a templom, de 1746-tól lutheránus pap van a magyar-régeni templomban is. 1773-ban elűzik a lutheránus lelkészt, majd Adleff Sámuel hiába próbálja visszaszerezni a templomot, csak magánházban tud működni és hamarosan Idecsre költözik. Ettől kezdve véglegesen a reformátusoké a magyar-régeni templom. A katolikus egyház csak a XVIII. század elején jut újra „lélegzethez”. 1848-ban a város nagy részével együtt a templom is leég, újjáépítését 1856-ban fejezik be.
Toplica
Nagyközség a vármegye Régeni felső járásában 1891-ben 4929 magyar és oláh lakossal. Volt a községben posta- és távíróhivatal és postatakarékpénztár. Meleg, földes savanyúforrásait ivásra és fürdésre használták, fürdője még a millennium idején is kezdetleges volt. Toplica a tutajozás központja volt, a fát a Kelemen-havasról úsztatták le ide a Maroson.
Neve szláv eredetű, Toplicza helységnév nemcsak Erdélyben, hanem Csehországban, a Felvidéken, Délvidéken, Szerbiában, Bulgáriában, valamint Magyarországon is megtalálható, minden olyan területen, ahol valamikor szlávok laktak. A Toplicza szót már a XV. században is megtaláljuk latin, és nem cirill betűkkel írva. Toplo szláv eredetű szó, amely magyarul Hévizet jelent.
A község területe ősidők óta lakott volt. A Kránga-hegyen az ókorban a Sangidava nevű dák vár állott. A települést 1567-ben említik először Toplicza néven. Az évszázadok során több névváltoztatás történt: Taplócza, Toplicza, Gyergyó-Toplicza, 1861. február 3-tól Oláh-Toplica, 1896-zól újra Toplica, majd 1907. január 1-től Maroshévíz.
Mező-Bánd
Nagyközség a vármegye marosi alsó járásában, 1891-ben 3017 magyar és oláh lakossal. Volt a községben járásbíróság, postahivatal és postatakarékpénztár. Egy közeli hegytetőn állt a bándi vár (Omlósvár), melynek a millennium idejére már nyoma sem volt. Székely krónika szerint Sándor István, Szent István-kori főrabonbán a bándi várhoz Zsombor és Zsebő rokonait szállította, s így Bánd akkor kapta első székely lakóit.
A község határában bronzkori emlékek kerültek elő. Rózsásfalván római pénzeket és római telep nyomait találták. A mező-bándi temető avar részéből előkerült lepénysütő tála a történészek szerint a szlávok első biztosan keltezhető erdélyi nyomának tekinthető 600–630 között. Az első írásos források a XIV. században említik a települést még Band néven. A középkorban tiszta székely falu, némelyek szerint ez volt Cigla mezeje a székelyek ősi letelepedési helye, ahová a hunok maradékai húzódtak vissza.
A XVII. században több nemesi udvarházról tesznek említést, köztük I. Rákóczi György özvegyének, Lorántffy Zsuzsannának udvarházát is. 1857-ben a falu majdnem teljesen leégett. 1859-től rendszeres hetivásárokat tartottak.
Nyárád-Szereda
Kisközség a vármegye Nyárádi járásában a Kis és Nagy Nyárád összefolyásánál 962 magyar lakossal. Itt volt a járási szolgabírói hivatal és a járásbíróság székhelye. Volt takarékpénztára, községi műfaragó-iskolája, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára.
A község a Nyárádmente történelmi, földrajzi és gazdasági központja volt, a hajdani Marosszék első és egyben legrégibb városa. Neve a szláv „sreda” szóból ered, jelentése vásár, közép. Nevét szerdai napokon tartott vásárairól kapta.
Régészeti ásatások tanusítják, hogy már a neolitikus időktől lakták, Kr. e. 2000–1700 közötti időből kőbaltát, Justitianus császár korabeli bronzérméket találtak. A történészek szerint a XV. században Sigismund de Anjou emelte városi rangra. Az első írásos említés a helységről 1493-nól maradt fenn „Oppidum Zereda” néven.
A középkorban Marosszék legfontosabb helységeként tartották számon. 1600–1603-as pusztító események, Basta garázdálkodásai Nyárád-Szeredát sem kerülték el. Itt tartották azt az országgyűlést 1605. február 21-én, amelyen a székelyek Bocskai Istvánt Erdély fejedelmévé kiáltották ki. 1606-ban vásártartási jogot szerzett a település, és II. Lipót uralkodása alatt már három országos vásárt is tarthatott. A XVIII. század utolsó harmadáig itt voltak a marosszéki közgyűlések és törvényszéki ülések, de Maros-Vásárhely növekedésével átvette Nyárád-Szeredától a vezető szerepet, de 1806-ig megmaradt Marosszék alközpontjának.
A XIX. század közepén dinamikus gazdasági és kulturális növekedésen ment át, majd a fejlődés lelassult.
