Németh László: Magyarság és Európa /7. rész/

3. Az új Európa

Az, amit mi XIX. századinak érzünk, s mint ilyet bírálunk, sosem kötött és jellemzett a század legsűrűjében sem mindenkit. Épp a legkiválóbbak egy része vonta ki magát alóla. Növő korok nagyjai részt vettek koruk szenvedélyében. Mint nagy konjunktúrakutatók szimatolták az időt, s verssel, szoborral, tudománnyal, politikai alkotással romboltak és építettek neki. Így tettek a XIX. század nagyjai is, a Darwinok, Bismarckok, Victor Hugók. Így, de nem mind, sőt igen sokan nem. A nagyságot szorongatta ez a növő Európa; a mélyember érezte kiterjedésében a sekélyesedést. Ez az oka, hogy a nagyság e században sokszor dühös ellentmondó készségnek látszik, melynek a korral futót kell megugatnia. Ha a középkor nagyja a szent volt, a reneszánszé a zavarosban szörnyetegörömmel lubickoló individualista, a XIX. századé (a hígítókkal együtt hígító propagátor mellett) a különc.
Különösen feltűnő ez a század második felében, a haladás tetején, ott, ahol a teljes emberségre a legnagyobb szükség van: a művészetben. A művész sosem mondhat le arról a mélységhű s emelkedésre kész állapotról, mely a vallásos érzéssel annyira rokon. De a közönségről vagy inkább közösségről sem mondhat le, mely állapotával együtt zeng, s ünneplő szavaival együtt ünnepel. Egy közösség, mely ezt a visszhangot megtagadja tőle, s ezzel lelke szent állapotát rothadásra kárhoztatja, vérig sérti a művészt. S a XIX. század valóban hemzseg a vérig sértett művészektől. Düh a közönséggel s düh a közönséget szolgáló művészekkel szemben; ez tombol bennük. Alkotásuk sérelmüktől és sértő szándékuktól kemény, csípős vagy romlatag, sokszor, egy Baudelaire-ben, egyszerre mind a három. A közönség először bosszankodik, hogy nem érti őket, aztán megszokja, hogy azok a művészek, akiket nem ért. A művész különc: a kényszerűségből lassan természettörvény, sőt követelmény lesz. A hagyománytalan haladó, aki másféle művészekről csak az iskolában hallott, hozzászokik tulajdon fensége mögött ehhez az új bolondhoz, aki vagy érthető gorombaságokat mond, mint Shaw, vagy kemény stílművészetbe burkoltakat, mint Flaubert. Egy kiállításterem állatkerti pavilon lesz inkább, mint templom. Az alkotók rács mögött ülnek benn, mint egy egzotikus más kor idekerült morgó fenevadjai.
A csoda, hogy vannak ilyen fenevadak. Van emberség, amely vállalja ezt a kínos különcséget. Haldokló kultúrák egyenletesebben halnak meg. Ha akad is egy-egy tragikus sorslátó, a szellem részt vesz az élet egyenletes megmerevedésében, s a különcségnek nincs ilyen forradalmi neve. E századvég különcei, ahelyett hogy kivesznének, elnémulnának, belefúlnának a torkukra nyelt könnybe, kikristályosítják a különcséget, megállapítják szerzetesei szabályait, néha valóságos különcrendekbe verődnek. Verlaine és Mallarmé e különcség két fokát képviselik párhuzamukban; egyik a remeteségben elrothadó, a másik a remetéket szigorú rendházba gyűjtő. Társadalmak keletkeznek a társadalomban, egy mélyebb és felelősebb, Istennel átitatott költőemberség rendje szerint élők. A költő új méltóságot talál itt; vallani meri, hogy mint egyetlen ép életű, Istennel érintkező ember, ő méltó a vezérségre. A George-kör szigetlakói közt például egy birodalom készül, nem kiáltványokban, összeesküvésekben, hanem a példákban. Mert a birodalom: a példa és akik követik.
A különcségnek ezzel a szigeti tömörülésével és kristályosodásával egy időben egyre többen érzik az idő vallásos nyomorúságát. A különcök kedvenc fogása lesz, hogy egy gyökeréig hitetlen korban óriási tölgykeresztek alatt fényképeztetik le magukat. Te nem hiszel, én hiszek! Egy vallásra szoruló emberiség vágya és daca keveredik a különcök új vallásosságában, mely sokszor alig több vallásos különcködésnél. Verlaine megtér, de Huysmans is megtér, azt is lehetne mondani, kitér a XIX. századból. De a különcök megtéréséből itt is kitisztul lassan az igazi élmény. A művész honvágya megteszi az utat visszafelé, kultúrája boldog állapota felé, amikor még együtt volt Isten pénze, s a dal gyökere a vallás magas talajnedvében ázott. Honvágyuk félig törvényes, félig törvénytelen frigyre lép a katolicizmussal. Az újkatolikus írók úgy érzik, hogy egy másik Cluny talán az egész Európát visszaemelheti középkori áldott állapotába. Claudelt olvassák, és Dantéra gondolnak, Maritain éles érveit hallják, s Aquinói Tamás örök érvényén ujjonganak. Nem az egyház elégtelensége sivatagosította el Európát! A szívek elégtelensége! Az egyház örök, csak hívei kalandoztak el tőle. Ha mi is úgy akarjuk, megint szárnya alá fogadja a népeket, s testéből a régi kotlósmeleg árad. A felvilágosodás és reformáció útja visszafelé is járható, egy tüzes szív egyszerre odarepít Gergely pápa zsámolyához.
Az újkatolikus mozgalom érdeme, hogy visszamutatott Isten pénzére, s az elbízott Európát arra emlékeztette, ami kiszikkadt belőle. De kezdettől fogva volt valami hamis benne. Hite nyugtalan meghasonlottságából kellett tudnia, hogy a pénz nincs ott, ahol bizonykodásai szerint lennie kell. Európa ugyanis az egyház elégtelensége miatt száradt ki, s elégtelenségén az egyház többé nem segíthet. Az első keresztény császár Nagy Konstantin volt; ugyanaz, aki Bizáncot, a megmeredt Rómát megszervezte. Nicea, a sorsdöntő zsinatváros – Bizánc tőszomszédja – már ennek az új Bizáncnak a merevségével oltotta be a kereszténységet. S e bizantinus merevség az oka, hogy az egyház a rohamosan növő Európában fokról fokra elégtelenebb lett. A kereszténység halálos mészváza az egyiptomi biblosz növény nevét őriző könyv. Jézus szellem volt, s a szellem újra és újra belefúhat az élet parazsába. A könyv: mondat, s mint a mondatnak, van egy szellemi és egy anyagi fele, az egyház a könyv anyagi felével túlságosan megkötötte a szellemit. Nem a Biblia szellem lett szent, hanem a betűje; nem az, ami örök benne, hanem ami egy meglehetős alacsony nép és alacsony kor előítéleteihez kötött. A keresztény dogma: a kijelentés betűinek a kényszere a kijelentésen. Ulifias gótjait kielégítette az útjukba kerülő első könyv. A könyv, amíg egyedül van: biztos, s a franknak is még jó idegi messzi és felsőbbrendű haza volt Judea. A tető alacsony volt, de elfért alatta mindene. A veszedelem a tető felső rése volt, az előző görög kultúra világítása.
A keresztény Európa fundamentumait az ókor alkotó élete rakta le. Új vallásának régi kultúrájával kellett versenyeznie. Ebben a versenyben a középkori bölcselet megnőtt, de a niceai egyház alulmaradt. Az egyedül üdvözítőnek, hogy az maradhasson, be kellett kötnie hívei szemét. De a hívek nem engedték bekötni. Egyre többen sodródtak az egyházon kívül, s akik benn maradtak, egyre tragikusabb kétségeken táncoltatták a hitük. Bernát hitéből Pascal hite lett. Az élő egyházból halott forma. Szépen példázza ezt a szerzetesség története. Az egyházat segítő első rendek: a Benedek és ciszterci még a teljes kereszténységet terjesztik és védik. A dominikánusok és ferencesek fölosztják egymás közt: egyiké a tételes tanítás, a betű, a másiké a népi misztika: Jézus. A második nagy válság szerzetesei, a jezsuiták már csak az egyház formájáért izzanak az új, kételkedő katolicizmus szenvedélyével. S ez a vallásos reform? Ennek a szerzetesei, a Papini-félék, statisztikai műfogásokkal beszélik vissza az új vallásos érzést a pápa Bizáncába.
Az európai kultúrát úgy képzelhetjük el, mint egymás alatt húzódó víztartó rétegek sorát; az első az egyházatyák magasságában húzódik, a második Rómát választja el a hellén világtól, a harmadik a görögöket a barbároktól. A középkor az első rétegig túrta kútját, s a víz elég volt neki, a humanizmus a második réteg felé tört, átszakította a kút fenekét, a kereszténység elapadt, de a latin rétegre, az ókor mély vízmedencéire sosem találtak igazán rá. Aztán az egész kutat otthagytuk, vödre leszakadt, fala bedőlt. Az újkatolikus mozgalom megpróbálta leereszteni a vödröt, de iható vizet nem kapott. Maradt a másik, heroikus kísérlet: rendbe szedni ezt az egész elhanyagolt kutat, s addig ásni le, görögségbe vagy alá, amíg az artézi kutak bőségével és melegével nem szökik a víz. Nem egy jel mutatja, hogy az új Európa ezt kísérli meg. Nietzsche az Isten pénzét kereste a görögökön, s a kultúrateremtő korok szomja égeti. Ezért kedvesebbek neki még a görögségen belül is a Szókratész előttiek, akik nem kezdték meg a nagy hellén befektetést. Mint a különc kor többi fiában, benne is sok a ressentiment, fogalmazásában megfélemlít, túloz, visszalök – a kereszténységgel szemben fölöslegesen ellenséges –, de ő szállt le először a járhatatlan aknába, s a beomló gödörből is fel tudta kiáltani, el tudta hitetni, hogy meleg vizek feszengő közelében jár.
S a görögség nem a legmélyebb réteg, amely felé a maga vizét keresve, az új Európa írója leszáll. Örökre elásottnak hitt kultúrák váratlan exhumálása egyre több alkalmat ad, mint régen, hogy az idegent megértsük, s a mienkkel összehasonlítsuk. Lawrence szinte traumatikus kereszténység-iszonya az etruszk és babilon, asszír kultúrákban keres szövetséget. Nem az érdekest szimatolja (a fáradt lelkek régészi érdeklődésével) ezekben a régi magas kultúrákban, hanem épp fordítva: az általános emberit, melyet a kereszténység túlvilági figyelme (szerinte: szolgák revánsvágya) s az egyoldalú racionalizmus beszűkített, eltorzított, mint lábat a kínai cipő.
Nietzsche és Lawrence: két merészen kilőtt nyíl, de irányukat azok is követni kénytelenek, akik gyűlöletüket nem osztják. Mint egy törekvés első megfogalmazói, életük iramában a határigazságokig rohannak. Nyíl voltuk kívánja így, de csak a tehetetlenség rohan a pályájukon tovább. Akik az újkatolicizmussal egy új pogányságot állítanak szembe, nagyobbat hibáznak, mint ellenfeleik. A pogány szó különösen nálunk, Koppány népénél nem is egyszer: kétszer cseng hamisan, először, amikor barbárnak értjük, másodszor, amikor keresztényellenesnek. Nietzsche és Lawrence pogányságai magas kultúrák, s ha a „pogány” szó az élet teljesebb bőségét is jelenti szótárukban, ez nem a kultúrán kívüliek életbősége, hanem a kultúralkotás boldog állapotában levőké. A kereszténységet kétségkívül gyűlölték. Ez a gyűlölet különc stádiumban ilyen magukra maradt úttörőknél érthető, de fölösleges. Ahhoz a pogánysághoz, melyet felelevenítettek, egyáltalában nem méltó. Európa végre is nem játszhat haragszomrádot ezerhatszáz esztendejével. Nem vethet meg egy kultúrát, mely a föld urává tette, s annyi fenséges lélekállapot forrása s tanúja volt. Ez európai vallásérzésnek egyik oldala: a hűség a kereszténységben hatalmasabban érvényesült, mint a pogányságban. A szókratészi, küldetésünket szabályozó isteni hang itt lett igazán minden nagy teljesítmény közös sugalmazója. A görögség s amit a görög előtti világból használhatunk, nem arra való, hogy pártot üssünk vele a keresztény örökség ellen, hanem hogy kiöblítsük, kiszélesítsük vele. Szabadok, gazdagok, hívek és ünneplők akarunk lenni; nem vállaljuk a dogmát és az elhívés észkínzásait, de a pogány ressintiment meghasonlottságát sem. Van egy, az antiknál közelibb s a katolikusnál szabadabb vallásos állapot, egy európai vallás, melyet a különcök éreztek meg, a katolikus irodalom keresett, Nietzschéék új eret nyitottak a számára, de igazán csak egy gátlásaitól megváltott, elfogultabb, a szélesedő sziget diadalában élő emberség találhat meg. Az európai irodalom nagyjai ötven év óta, a legkülönbözőbb úton, ezt keresik.
Ha végiggondolok azon a száz-százötven könyvön, amit az újabb európai irodalomból ismerek: két nagy törekvést látok. Az író tiszta, átlátszó, kristálykemény akar lenni; egy nyelvi és szellemi purizmus állapotában ír, írása: nemes játék, mestersége: a szertartásmesteré, aki az érintkezésében az ízlés magas etikettjére vigyáz. A mondanivaló sokszor szándékosan jelentéktelen, hogy maga a mesterség léphessen elő, mint mondanivaló. Ennek a törekvésnek a latin világ a hazája, legtisztább képviselői a Bontempelli-, Eugenio d’Ors-, Valéry-féle mesterek. A neoklasszikus címke elég jól illik változatellenes és hagyományújító természetére. A másik törekvés csaknem az ellentéte ennek. Ha ez: a civilizháció eredményeit védi, az az emberi lét ádámi rétegét hányja föl mélyszántásával. Az író szinte az emberiség alatt ül, a változatokat kozmikus gyökerük felől nézi, a gondolatokat belülről hallgatja, a nyelvet ösztöne felől újrateremti. A legszélsőségesebb képviselő: Joyce (akinek a hőse mint zsidó és Ulysses kétszeresen kereszténység előtti), de ide tartozik a sznobizmus varázsvesszejével a mitológiát felszabadító Proust is, egy túlvirágzott osztály védője s az emberi virágzás mély nedvismertetője, élete izgató paradoxonában. Az ő felidéző sznobizmusa több hajlékonysággal, szeretettel (a keresztény múlton át) tulajdonképp a Nietzsche–Lawrence útját járja, a mai haladó Franciaországból a középkori Franciaországot idézi fel, s a középkoron át a maga ezeregyéjszakás ősember voltát. Hogy a két törekvés: neoklasszikus és mitologikus nem véletlen van egymás mellet, nyilvánvaló. Az újklasszicizmus a merevebb latin világ védekezése a mitologizmussal szemben ( egy Gide pályája védekezés és mohó odavágyás egyszerre), de hogy ez a védekezés reménytelen, arra a mai Európa leghatalmasabb irodalma, az angol a bizonyság, mely ennek a mitologizmusnak lett rengésterülete.

– folytatjuk –