Barkuti Jenő: Csurka Istvánra és azokra az időkre emlékezve II. rész

Tisztelt Olvasó!
Ez az írás nem mindenben tükrözi a szerkesztőség ez irányú véleményét Csurka Istvánról, viszont hozzájárul a rendszerváltás környéki korszak kaotikus állapotainak megismeréséhez.

Kis híján erre sorsra jutott Ludwig Emil is a heti Magyar Fórum szerkesztője. Ő akkor vette át a heti Magyar Fórum szerkesztését, amikor Csurka már végkép átadta magát a politikának. Ezt a ’magyar fórumos szerkesztői múltat azonban neki se felejtették el… Lugwig Emil is elfáradt és bizonyára úgy vélte, vannak egyértelmű normák és etikai célok, amit nem szabad feladni. S amit úgy lehetne összegezni: írni lehet, de nem minden áron…

Ez a két lap és a mögötte szunnyadó megannyi félénk tehetség, no és a természetes becsvágy által, kelt életre egy párt. A Magyar Igazság és Élet Pártja, amit jobb lett volna talán: a Magyar Olvasók Pártjának nevezni.
Sokan, egykori, és az óta feledésre ítélt szerzők, legalább is ma már úgy vélik: hiba volt a pártalapítás. Jobb lett volna megmaradni a magyar litertúra nap perzselte pusztájában. Csurka ugyan is nem értett a politikai élet, összefusizott, tákolmányához. Ez okozta később szánalmas bukását. S ami talán nem lényegtelen: A hazai literura halálosan beteg lett. Szinte megszűnt az irodalom kritika. Márpedig az irodalomkritika a társadalom szellemi erejének, a nemzeti gondolkodás minőségének garanciája; mi több, az irodalom organizációjának, éltetője.

Igaz, nálunk olyan kiművelt, magasan szálló irodalmi élet, mint a francia, angol, orosz, vagy német irodalom területén tapasztalhatunk, soha sem volt. A magyar literatúra nagy fellángolása, az 1848- as szabadságharcot megelőző és az követő időkre esik, amikor Vörösmarty Arany, Petőfi, Jókai, Tóth Kálmán, Gyulai Pál, és Tolnai Lajos harcolt a kérlelhetetlen viszonyokkal. Ők voltak a nagy úttörők. S ha meggondoljuk: nagyon rövid ez az idő. Azt megelőző irodalom pedig, szerény múzeumi kategória. Móricz, Ady, Mikszáth, Gárdonyi, Herceg Ferenc és a méltatlanul elfeledett többiek, akiket—fájdalom-- nincs mód itt felsorolni, és akik még utánuk következtek, már kitaposott úton járhattak. Mondhatni: a folytatás, már következmény volt, mint fogantatás követő születés. Nekik világra kellett jönni.

Aztán a két világ égégés átrendezte a magyar kultúra világát is. És jött valami furcsa útkereső irodalmi élet, amolyan pótcselekvés féle tevékenység, amiben már Szabó Dezső, Németh László, Nemeskürty István, Sarkadi Imre, Váczi Mihály, Végh Antal, Moldova György igyekezett valami ösvényt találni. És itt lépett be Csurka a dráma írás elgazosodott mezőjére. Szép csendesen araszolgatva alkotott. A magyar élet fonákságait vitte színre, amit akkori közhangulatban derűvel fogadott a közönség. No és azt sem szabad feledni, hogy a szocialista időkben, azért erre a kulturális vegetálásra is szántak figyelmet és némi pénzt. A rendszerváltással azonban fontosabb dolgok jöttek. A dörzsöltek, a jól értesültek, vagyonokat tudtak szerezni pár nap alatt. S ehhez új kapcsolatok, zsarolható beosztottak és korrumpálható alakok kellettek. Politikusi fizetések, hipp és hopp: az egekbe szálltak. S erre beindultak a szerencsevadászok, a minden hájjal megkent szélhámosok csapata. A politikai haszonlesők egyszerűen kisajátítottak minden forrást. Elzárták a kultúrába csordogáló pénz csapokat. Eltűnt az a keserves irodalom kritikai is, amit Schöflin Aladár, Rónay György, Beke Albert, nyomdokain osonva, Szőcs Zoltán próbált meg életben tartani.

Létezett és létezik persze egy másik vonulata, vagy tábora, a legújabb kori magyar literatúrának: ők az Élet és Irodalom népe, az örök túlélők rejtőzködő serege. A szocialista hívek lateiner közönsége itt tömörült össze. S innen már a liberális jelzőt találtál önmagukhoz méltónak. Ami épp úgy nem volt igaz, mint a hirtelen fakadt nemzetivé válás sem; mert mitől is lett volna valaki egyik napról a másikra liberális, vagy nemzeti? Már pedig választani kellett. Leninizmusból végkép ki kellett hátrálni. Ez volt a rendszerváltás legfőbb parancsa. Lenin, Marx nevét 1990- után már nem vette a szájára senki. Menekültek még a gondolatuktól is. Szocialista irodalmi irányzat helyett sürgősen találni kellett valami újat, valami lágyabbat, könnyen emészthető kutúraféleséget. Sok választás nem lévén, a közönség egy része nemzeti lett, akiknek pedig nem fűlött a foga a nemzeti eszményhez, liberálissá vedlettek. Szinte úgy szakadt ketté a magyar középosztály, ahogy az amőba osztódik.

A két tábor jól kivehetően külön vált és nem volt közöttük átjárás. Kíméletlen harc kezdődött a nagybetűs magyar sajtóéletért, mintha abból csak egy, csak is egy létezhetne. Kezdetben Balaskó Jenő és Tamás Gáspár Miklós mérték össze szellemük enyhén szagos végtermékeit. Később a Lakatos Pál vezette Vasárnapi Újság című rádióműsorban, illetve a Népszabadság hasábjain és a Magyar Fórumban folyt az ádáz szellemi küzdelem. Itt mondta el véleményét hétről hétre Csurka István is. Egyre jobban érzékelhető lett az ideológiai válság.. Bizonyára innen fakadt, hogy nagyon sokan tanácstalanná váltak, kétkedve fogadták az elhangzottakat. A már egyértelműen politikába csapó szócsatákban, igényes publicisztika helyett, durva útszéli sértegetés számba menő vélemények születtek. Hiszen egyszerre kiderült, hogy amit addig mondtak az nem volt igaz. Amit szent ereklyeként kellett tisztelni, az hasznosabb volt eldobni. Ebben az időben kerültek az asztali Lenin szobrok, kutakba, padlásokon őrzött régi katonaládákba. Hátha talán még szükség lesz rá… A távolabb látó sunyi alakok, félreérthetetlenül szabadultak a kommunista szimbólumoktól. … A médiában pedig dúlt a vesztett ideológia utóvéd harca csak már más uniformisban.

Érdemes erre a jelenségre is néhány gondolatot szánni. Miből is fakadt ez a gerjedelem?
Egy sor csalódott nekikeseredett közéleti ember akadt mindkét térfélen, akik a szocializmusnak nevezett politika abroncsai között közéleti tevékenységből éltek. Ma már nem ildomos kimondani, de sokan komolyan hittek a szocialista eszmében. Főleg azok, akik bele születtek a szocialista viszonyokba. S akkor jött a parancs: vége, tessék elfelejteni mindazt amiről addig szó volt, amit tanulni és tanítani kellett. Ez a gyászos utasítás, a hit hű emberekben, mérhetetlen csalódást okozott. S ez a csalódás, fájdalmas erkölcsi válságban folytatódott, amit valahogy le kellett vezetni, meg kellett élni. No és, ott lebegett fejünk fölött a kudarc szánalmas élménye. Óhatatlanul fakadt egy ösztönös indulat: valami, vagy valakik ellen, akik egyszer csak, ki tudja honnan: lettek. Előbújtak valahonnan. Ráadásul, még örültek is a változásnak. Mást hirdettek, mint amit ők tanultak, megszoktak; sőt, írtak is és vitatkozni mertek. Pedig ők azt hitték eszméjük, ideájuk az egyetlen igaz érték.

Indulatból pedig nem lehet tárgyilagos párbeszédet folytatni. Az Élet és Irodalom népe mindenkire haragudott, aki rajtuk kívül élni, alkotni, mert. Mivelhogy, azelőtt, nem létezhetett más vélemény. Ők diktálták a szocialista közélet erkölcsi elvárásait. Hozzájuk kellett igazodni. S abban a pozícióban nagyon kényelemesen hátra lehetett ám dőlni. Ehhez adódott egy egzisztenciális biztonság, ami 1990- ben hirtelen és vészesen inogni kezdett.

Addig viszont nem volt konkurencia. S akkor jöttek ezek az ismeretlenek, szinte a semmiből, akik az ő egykori kiváltságaikat egyszerűen átlépték. Sőt. Sajtójuk lett. Gondolataikat már ki is nyomtatták. Olvasóközönségük született. Ezek után, rá kellett döbbenik, hogy rajtuk kívül is létezik irodalmi élet. Az hogy ők erről nem akartak, vagy nem tudtak tudomást szerezni, az már keserű felismerés volt számukra. A nemzetinek mondott sajtó és irodalom megjelenését szinte sértésnek vették.
Igen ám, de jöttek a ki nem beszélt, elhallgatott rém történetek, a kommunista börtönök pokláról, körömletépések, kínvallatások iszonyatairól. Nagy bálványokról derült ki, hogy alávaló gazemberek „voltak” Mit lehetett ilyen helyzetben tenni? A baloldali média szinte megbénult. Nem úgy a szabad demokratává alakult segédcsapat. Ők mintegy viszonzásként, előásták a régebbi holokauszt történeteket. Máig nem tudni, hogy ezeket a régebbi históriákat menekülésnek, vagy válasznak szánták? Főképpen azt lett volna jó tudni: kinek is szánták: a nemzetinek mondott média szereplők, vagy az egész magyar társadalomnak? Minden esetre úgy viselkedtek mintha a borzalmak között valami rangsort lehetne felállítani és azt nekik kell eldönteni mi a fontosabb. S ebből, az világlott ki, mintha a régebbi gyötrelmek magasabb rendűek lennének.

Ilyen hatások nyomán jól elkülönült a két tábor: jobb és baloldalra oszlott a szellemi életben jártas irodalomra igényes közönség. Sajtóban jó ideig dúlt az egymást lejárató csata. Ám a megkezdett változások okán, ahogy, változtak a viszonyok, s közömbössé fáradt a közélet, s az idő szép lassan bedarálta a harcolókat. Azon kevesek, akik megmaradtak, ma már sebeiket nyalogatják. Néha nap, remélhetőleg, miután rádöbbenek szánalmas zajongásaikra, talán eszükbe jut: egymásra kellett volna találni. Együtt talán meg lehetett volna menteni egy keveset tisztességből. Ha másért nem is, az írott szó, becsületéért, ami végleg elveszti vonzó varázsát, évtizedek alatt épített presztízsét…;

– folytatjuk –