Németh László: Magyarság és Európa /8. rész/

Mint ahogy a XIX. század természettudománya a humanista tudományágakat s lassan az irodalmat is, úgy rántotta maga felé ez az új léleköblösítő, vallásos irodalom elébb a történelmet, aztán a lélektant, néprajzot, filozófiát s végül magát a természettudományokat is. A modern természettudomány a XVII. század iskolájába járt. Bolygókat látott ott, melyeknek a mozgása megfigyeléssel nyert törvényekből előre kiszámítható, eső, egymást lökő, hajított testeket, melyek a csillagok törvényeit másolják földi viszonyaink közt. A matematika egyenletei és a természet viselkedése párhuzamosak; a világ óriási géppé lett, mely matematikailag kifejezhető törvényeknek engedelmeskedik. Ebben a nagy világgépben az embernek össze kellett zsugorodnia. A kívüle talált természettörvények ellene fordultak belső világának; ha a természet: mechanizmus; a léleknek, társadalomnak, történelemnek is mechanizmusnak kell lennie; kellő megfigyelés után éppoly általános törvények ismerhetők fel az emberi jelenségekben, mint a fizikaiakban. A kísérlet lélektan, közgazdaságtan, pozitív történettudomány alapjában véve ezt a mechanikai gondolkozást képviselte az embertudományokban, vagy legalábbis ennek a sugallata alatt állott. A tudós a tényekre volt kíváncsi, s a tényekből kiolvasható törvényekre. A tényekhez a megfigyelés vagy a kísérlet vezet; a törvényekhez a tények összehasonlítása. A tudós nyomjon el magában mindent, ami e két tevékenységben akadályozhatná. Ne gazdag legyen, hanem egy irányban fegyelmezett.

Ez az egyszerű, gyakorlatias és önfeláldozó tudomány kitűnő szövetségese volt az alvó energiákat fölébresztő, terjeszkedő Európának, de sivársága ellen maguknak az aszkétasorsra kényszerített tudósoknak kellett fölkelniök. Ez a fölkelés ott kezdődött, ahol a mechanikai parancs uralma a legelviselhetetlenebb volt: a történelemben. A történelem nem gép. Emberek hordják, figyelik, segítik, akadályozzák a nagy sorsfolyamatokat. A kultúra tömegekben virágzik ki, és a kivételes emberekben tudatosodik s mozdul tovább. A történelmet nem azért értem meg, mert rendezhető nyomokat hagyott, hanem mert fogékony ember vagyok, aki e nyomokból emberi állapotokra tud következtetni. A történelemmel szemben a tudós érzékszerve nem a szeme és a logikája: hanem egész érző, küszködő önmaga. Ember újít ki itt emberi dolgokat; a határait fenyegető lélek emlékszik egy múltra, melyet nem mint személy, hanem mint ember élt át. Talán Dilthey volt az első, aki az embernek ezt a jogát az emberihez a történelemben a múlt század végén újra hangsúlyozni merte. A forradalom termékeny volt. Korok és hősök nem zárt homlokzatukkal fogadták többé a kutatót, hanem a közös emberi hátsó kapuján vezették be, külső bámészkodó helyett ideiglenes lakónak. Az ablakredőnyt, melyet idáig kívülről nézegettek, most belülről húzták föl, s megszokták, hogy idegenből nézzenek vissza hozzánk. A szellemtörténet érdeme épp az, hogy a múltat megint lakhatóvá tette, nemcsak tudtunk valamit az athéniekről vagy régi franciákról, hanem bizonyos fokig athéniek és régi franciák tudtunk lenni. Ki hány nyelvet beszél, annyi embert ér, mondja a mondás. Az új történelem a régi kultúrák föltárásával magát az emberi szellemet tette többnyelvűvé.

De nemcsak a múlt volt tele megtanulandó nyelvekkel, a XIX. század gyakorlatias, célratörő hódítója szétfutott a földön, fölvette a hódítás leltárát, de csak a leltárát; az eszébe sem jutott, hogy a meghódítottban önmagát ismerje fel. Egyik oldalon ott volt ő, a fejlődés ormán álló, a földet birtokába vevő, a másikon a versenyképtelen, legyőzött, a vad: a szellem vaskora szemben a szellem kőkorával. A vadakra vonatkozó tények: balták, csónakok, nyelvtanok gyarapodtak – gyarapította őket a gyűjtőszenvedély, mely anyáink bútorait apró csecsebecsékkel rakta tele –, de nem ismerjük fel, hogy a csecsebecsék másik oldaláról a mi emberségünk beszél. Nem is ismerhettük fel, ahhoz öblösebb lélekre lett volna szükség. Mint a történelemben, a néprajzban is az idegen kultúrák, a mienket megtermékenyítő emberség szomja hozta meg a forradalmat. Lévy Bruehl mutatta be először a a primitív gondolkozást, mint a mienktől elütő, de önmagában zárt s következetes gondolkozásrendszert. A primitív ember rendkívülire szegzett figyelme a természet következetessége helyett, melyet a mi logikánk tükröz, a szeszélyes természetfölöttire néz; babonáiban, nyelvében, szokásjogában nem kezdetlegesebb, mint mi, csak más a kiindulópontja, s ha ezt a kiindulópontot elfogadjuk, esztelenségük értelmes. Lévy Bruehl a vadaknak csak az észjárását hozta közelebb, Frobenius a vad népek kultuszteremtő állapotát. A logika az, amit a primitívségét elvesztő történelemcsináló ember nyer; ez a kultuszteremtő állapot, amit elvesztett. A „vad” népek korántsem voltak olyan „kulturálatlanok”, mint egy mai vadevezős. A mai néprajzos a nagy prehistóriai népek korcs maradványai közt jár, de még ezekben is friss itt-ott az a vallásos állapot, mely megmagyarázza, hogy a nagy kultúrkorok mért esnek mindig egy-egy nép őstörténetének a határára. Ha a kultúra egy erős, az egész közösséget átjáró életérzésből táplálkozó szokásjog, akkor a világ a történelem határain túl is tele van kultúrnépekkel, s még ma is itt vannak közelünkben az európai civilizáció érintésére szétbomló, de halálukban is tanító utódaik. A néprajz furcsaságok gyűjteményéből a hiányainkra rámutató életformák szomszédsága lett.

Bár sok tekintetben még a mechanikai emberlátás maradványa, e léleköblösítő tudományos törekvések közé illeszthető be a Freud elemzéseivel kezdődő új lélektan is. Az idegbeteg éppolyín különösség volt Freud (vagy mondjuk Charcot) előtt még az ideggyógyász számára is, mint a néprajzosnak a vadak. Ami babona itt, az egy hisztériás vagy skizofréniás tünet ott. Freud, mint Lévy Bruehl, az értelmet kereste a tünetben, s miután a lélekelemzés közös emberi hátsó kapuján közelítette meg, meg is találta (agy legalább meggyőződött róla, hogy van). Az elmebeteg és az ép ember közt éppolyan hatalmas válaszfal omlott le ezzel, mint a vadak és a modernek közt. Az elmebetegekben a mi természetünk került válságba. Az ő nagy válságuk és a mi kisebb válságaink alapjában azonosak. Ami az idegbetegekben, ha „kitör”, meghökkentő, szokatlan, az emberi természet mélyében (mint élet, álom s a mindennapok nyelvbotlásai, emlékezetzavarai bizonyítják) természetes és általános. Freud az idegbeteget az ép ember mély természetébe rakta. S nemcsak az idegbeteget. Tudjuk, hogy Freud néprajzi kérdésekkel is foglalkozott. A Freud idegbetegsége és a néprajz vadja rendkívül hasonlítanak. A vad szabad tömegkultuszának az idegbeteg álúton kitörő egyéni kultusza a szegényes csökevénye. Az ép emberben lakó idegbeteg s a modern emberben lakó vad: ugyanaz a személy, s az idegbetegség a vad forradalmának tekinthető a zsarnok modern épsége ellen, melyben épség és logika tönkremegy, s a felszabadult vad őrültté válik. A freudizmus, mint gyógyeljárás és lélektisztulás nem vált be. Azzal, hogy a logika nyelvére fordít logika alatti dolgokat (tudat alatti állapotokat tudatosít, komplexumokat húz ki a mélylélekből), szörnyetegekkel népesíti be a tudatot, de nem segít a „vadon”. A vallás e komplexumhalászgatás helyett a vad és a modern békéjét állítja helyre, s ha a freudi elemzés néha mégis hat, azért hat, mert vallás tud lenni.

Történelem, néprajz, lélektan a merev, XIX. századi szellemet hajlékonyabbá tették. Ha eddig tekintélyes tisztviselő volt, akik mindig ugyanaz tartozik lenni, most színész lett, aki sokféle emberséget tud a maga emberségéből táplálni, vállalni. A rossz színész, persze, csak kosztümviselő, s a tetszelgés más korok, lelkek állapotában kultúravégek lelki álarcosbálja is lehet. Az egész tudományos mozgalom heve és iránya azonban mást ígér. E tudományos szerepátélésekben Európa ugyanazt a felszabadító élményt hajszolja, amit a művészet. Ezért tolong mindenütt a messzeség és a mélység felé, őstörténet, ösztön határaira, ahol a mitológiák teremtődnek, s a homo religiosus szívverése hallatszik. Fölfedezte a középkort, lelket lehelt az őstörténetbe, s akár mint pszichoanalízis, akár mint struktúralélektan, egy dúsabb, az emberiség mélyeit figyelembe vevő léleklátásra készül. Hogy ennek az új mitológiaszomjas tudománynak egyik fő teljesítménye a görögség új megragadása lesz, bizonyosra vehető. A görög élet kultúrateremtő vívmányai ma beszédesebbek, mint valaha. Nem tapogatjuk őket, mint a behegedt sebet, hanem fölvérzünk velük együtt. Nem csodálni vagy utánozni akarjuk a görögöket, hanem görögök lenni. Otto kísérlete, hogy a görög vallást nem mint mesét, hanem mint magasba emelő állapotot magyarázza meg: az ókortudományt hagyományt őrző tudományból lélekalakító tudománnyá tette. De csak azért tehette azzá, mert a lélek alakulni kész.

A léleknek ez a szomjas alakíthatósága tudós és munkája viszonyát teljesen megváltoztatta. A régi tudós tényeket őrzött meg, törvényeket ismert fel, „egy-egy téglával járult hozzá az ismeretek piramisához”. Munkása volt a tudománynak, s a szolgálatban találta meg önfeláldozása váltságdíját. Az új tudós nem munkás, nem szolgál, nem hord téglát, nem áldozza fel magát. Az új tudós választ kér. Az egyéni üdvösség ügyéből adódó kérdésekre kér választ. A tudománynak ő nem ad, hanem kap tőle. Nem dolgozik a tudományért, hanem táplálkozik belőle. Szakját ott választja, ahol üdvösségügyének az ismeretszomja a legnagyobb. Szakkérdései: a tudomány felé vívmányok, őfeléje: létét érintő, fontos válaszok. Magatartásszabályozó ez a tudomány, mint ahogy Szókratész követelte tőle. Ha a régi tudománynak a megismerés feltételeit kereső bölcselet volt az alapja, ezé egy új, teológiaszerűbb bölcselet.

A fordulat alig ötven év alatt csaknem teljes: a tudományok forradalmánál is nagyobb jel erre a XIX. századi tudományágak nagy áthumanizálódása. Oroszországi győzelme után a marxizmusnak minden oka meglenne rá, hogy viruljon, terebélyesedjék, s ennek ellenére is sorvad, vagy legalább új oltásért kiált. Túl sok benne a törvény, és túl kevés az ember. Mint tudomány tarthatatlan, ha mint mozgalom a világ egyhatodában győzött is. Hátrálóban van a XIX. század büszke orvostudománya is. Egy akkorka felfedezés, mint a belső elválasztásos mirigyeké, elmosta a Virchow-féle sejtépületet. Az ember nem sejt sejt hátán, szerv szerven, részletekben megfogható, hanem titokzatos közeg, nedvek egyensúlya, különös, egyszeri alkat, melyhez az orvos jobban hozzáfér, mint az egzakt orvostudomány. Még a tápszergyárak visszaéléseiből ismerős vitamin is szép példa, hogy egy kor felfedezései mennyire hasonlítanak ösztönére. Ha a múlt században az ember kalóriákat evett, s mindegy volt, hogy a fehérje kalóriáit marhahúsból szedte-e vagy babfőzelékből, íme most itt vannak a vitaminok, a kis kalóriátlan, csaknem anyagtalan minőségételek, melyek nélkül elpusztulunk, s lassan a többi táplálékról is kiderül, hogy nemcsak kalóriát eszik bennük az ember, hanem a marhajús marhajús és a karfiol karfiol volthoz tartozó külön „életlényegét”. A beteg oroszlánt már magában a barlangjában is szorongatják. A fizika alapjai: tér, idő, gravitáció, mozgás, okság, kezdenek mást jelenteni. Nem az Einstein-elmélet volt a nagy forradalom (ez inkább csak a régi fizikai gondolkodás „provincializmus”-saival számolt fel a földről észlelt tér s idő viszonylatosságában), inkább a kvantumelmélet, mely kimutatta, hogy az atomok fizikája nem azonos a látható nagy testeken megfigyelt fizikával; az ismert mechanikai törvények csak összegező leírásai az atomvilág jelenségeinek, s ha a gyakorlat számára fedik is őket, közben igazi természetét is elfedik. Maga az okság sem elkerülhetetlen kategóriája a természetlátásnak. A fizikában nem az következik be, aminek be muszáj következni, hanem ami matematikailag valószínű, hogy bekövetkezik. A természettörvény által megfogottnak hitt természet elszökik az ember elől – a természet megint sötét, megfoghatatlan, s a természettudomány az ember furfangos ostroma a megfoghatatlan falán. A múlt század emberéhez közelebb állt a törvények tengelyén forgó világ, mint ő maga. Mielőlünk a világ elszökött, de magunkra maradva, a sötétség falai alatt egyre világosabb bennünk az emberi.

A szellem előtte jár az életnek, biztatja magát a szellem embere. De ha az élet nem követi az elöl járót? Miféle kényszerítő ereje van a Proust Temps perdu-jének vagy Otto Görög istenei-nek a berlini, pesti vagy belgrádi átlagember fölött? Elolvassátok a könyvet, és életté válik bennetek. De ha nem olvassuk el? Vagy elolvassuk, és átszalad rajtunk, mint annyi más ebben a keveset sokkal ostromló világban. Hátha a marxistáknak van igazuk, akik szerint ez a mi egész „új Európánk” a polgárszellem haláltusája. A polgári intellektuel érzi világa romlását, s valami új, termékenyítő, vérfrissítő mitológia után kapkod, ott ül lebegő gondokozdájában, s olyan Európát csinál, bridzselő és strandoló polgártársaitól távol, ami a türelmes étercsöndben éppen eszébe jut? Az élet követni látszik azokat, akik őt követik, s csüccsön hagyja az ábrándozókat. Hol a biztosíték rá, hogy ez a művészetben, tudományban növődő új Európa: nem ábrándozás?

– folytatjuk –