Németh László: Magyarság és Európa /9. rész/

Nos a biztosíték maga a művészet és maga a tudomány. Nagyon keveset tud a szellem dolgairól, aki azt hiszi, hogy művészet és tudomány „ábrándozhatnak”. A szellem sorsot lát, és sorsot alakít. Nem kitalál, hanem megtalál, nem kohol, hanem kibontakozni segít. Művészetet és tudományt nem lehet csak valóságból csinálni. Egy festmény, mely csak a művészé, s nem a körülötte áramló világerőké is: halott. Egy tudományos felfedezés, mely nem tud nagy kifejleni váró sorstörekvések eszköze lenni: kacat. Minden alkotás: a kultúra igényéből táplálkozik, s az egész kultúrát lendíti. Ami alatt nincs ott ez az igény, ami előtt nincs ott ez a hatásterület: nem alkotás; nem fúj ki belőle az a sorsszél, mely a nagy mű lehelete, s nem világít ki az a sorsalkalom, mely egyszer, csak akkor, a pillanat és az örökkévalóság számára létrehívta. Már egyetlen nagy alkotás is föltétlen sorstanú, mint ahogy minden zúgó malom tanúja a víznek. Ennyi rokon, egyfelé mutató s mégis független, szinte egymás híre nélkül forgó alkotás pedig csak egy hatalmas sorsmozgás jele lehet, mint párhuzamosan forgó szélmalmok sora a viharnak. Tévedésről itt szó sem lehet. Akárhonnan kezded tapogatni, mindenünnen ugyanannak az óriási sorsvalóságnak a melegét érzed. S ez a meleg igazi meleg. Megmámorosodsz tőle, kedvet kapsz önmagadhoz és a világhoz. Mi, magyarok, szűkebb hazánk abszolút nullpontjával mint hőmérők mutatjuk ezt a meleget. Izgalmassá, érdemessé teszi az életünk, annak ellenére, hogy magyarok vagyunk.

Sokkal nagyobb, valóban már ez az új Európa, semhogy ábrándozás lehessen, jelenvalóbb, hogy csak művészet, csak tudomány. Hogy festett a mi világunk, az akkori jövő a múlt század ipari népvándorlásából? Mint óriási ipartelep. A föld népe a gyárak köré özönlött, s a gyárak körül óriási bérházvárosok húzódtak fel máról holnapra. A kisiparos megbukott, a gyáros uralkodott. Úgy látszott, ez vár a falura is. A kisbirtok megbukik, s a nagybirtokok nagy ipartelepekké válnak. Az ipar megcsinálta a városi életet, s ezután az egész élet városi élet lesz. Gép mellett dolgozunk, bérkaszárnyákban lakunk, szelvényekre élünk, s kalóriát eszünk. Nemcsak a Madách-féle gyászlátnok, de a Fehér kövön vidám utópistája is így látta a jövőt.

S íme a XX. század egész váratlanul nem hajlandó ehhez a várt XX. századhoz hasonlítani. A városok egy ideig engedelmesen csomósodtak felhőkarcolóik körül, aztán illa berek, szétszóródtak. Még ezen a lusta Budapesten is szemünk láttára másznak át a házak Pestről Budára, az emeletek leszállnak egymás hátáról, az összeöltött lakások szétválnak, s egyesével csücsülünk ki a Gugger-hegy, Kakukk-hegy, Sas-hegy oldalába. Az államvasútnak fel kell emelnie a környéki viteldíjakat, hogy szegény terézvárosi házurak adót tudjanak fizetni a naptalan, férges barlangjaik után. S nemcsak Európában. A felhőkarcolók Amerikában is üres gyomorral, üres mellel, üres fejjel ingadoznak a szétszaladó városok fölött. Az elmélet búcsúzik a magántulajdontól, s a takarékos altisztek és szakmunkások félreteszik kis fizetésüket, hogy két szoba és kilenc barackfa tulajdonosai lehessenek a környéken. Nem volt soha város, mely kevésbé emlékeztetett a falanszterre, mint az új, XX. századi.

A föld iparosodásával is baj van. A nagybirtok bukik meg, és nem a kisbirtok. Nem is gazdaságilag, hanem szívekben. Az embereknek Kecskemét tetszik, az Esterházy-uradalmat, még ha állami is, utálják. Minden közgazdasági jövendölés ellenére: telepítést sürgetnek. Bölcsészhallgatók három hold gyümölcsös és tíz tyúkalj csirkéről álmodoznak. A gyárváros és a gyárfal, a két óriás közé odaállt egy kis virágos csákójú, meggycsizmás Hüvelyk Matyi: a kert. Egyet bök előre, egyet bök hátra, s ha így megy, jó mezőt szorít magának kettejük közt. Egyesek arról álmodnak, hogy a kisipar sem halt meg végérvényesen. Lakástervezők bútoros művészekhez küldik az embereket, s vakmerő idealisták kneresíteni szeretnék a könyvtermelést.

A múlt század látnokának persze megvan minderre a magyarázata. A várost a tökéletesedő közlekedés szórja szét, a kisbirtokosi idillt pedig a polgárság életösztöne beszéli bele a tömegbe, mint a szocializmus ellenszerét. A település a polgári parancsuralmak jelszava, s a kert: a valóság elől elrejtőző intellektuel búvhelye. Mindenesetre sikeres jelszó és szép búvhely. Megérdemel engedékenyebb címéletet is. Ez az elmélet, még mindig közgazdásznyelven, így valahogy hangzik: Az ipari népvándorlást a válság elakasztotta. Nemcsak a tengeren túli Amerika telt meg, hanem a kőszén Amerikája, az ipari termelés is. Nemcsak hogy megtelt, de egy csomó embert visszadob. Hova vándoroljanak ezek? Gyarmatok nincsenek; a nagybirtok irtja az embert; a hivatal tele. Egy menedékhely maradt: a kert. A kert kicsiny, és sok „kalóriaterem benne”. Nemcsak sok kalória, de sokféle termény is: alma, karalábé, pulyka, tojás, tej. A munkás mindenét veszi; a búzatermelő csaknem mindenét. A kertésznek csaknem minden megvan: végső esetben csak ruhát kell vennie. Éretető, hogy az ipari válság emberfölöslege (kivéve Oroszországot, ahol a szociális forradalom a henyélés szabadságával a munkanélküliséget eltörölte) ez a kertzónát igyekszik megszállni, s ahol lehet, telepítéssel kiszélesíteni. A kert: gyarmatosítás a minőségtermelésben, mint ahogy az ipari népvándorlás gyarmatosítás volt a kőszén fölött.

Ez az elmélet, ha szemügyre vesszük, már találóbb, de még mindig nem talált be a jelenség közepébe. Mert hátha van ennek a kereskedésnek a gazdaságin kívül egy emberi oldala is, mint ahogy a föníciai és görög gyarmatosítások óta mindegyiknek volt. Hátha a szívek is választottak kert és gyár közt, s ami több a szívnél: a szemünk, ínyünk, az orrunk, testünk egész vegytana. A statisztika azt mutatja, hogy az emberek ma mást esznek, mint harminc év előtt. Több kertet esznek és kevesebb gyárat. Csecsemőinknek kanálban adjuk a reszelt gyümölcsöt. Vitamint adunk nekik. A vitamin: kert, s a kert az új Európa vitaminja. A gyár kalóriaszámítása azt mondta: termelő és fogyasztó vagy, annyi fogyasztásra van jogod, amennyit termeltél. A vitaminkert azt mondja: az élet nem szám, hanem csoda, az anyagtalannak van a legnagyobb súlya benn. Én a nemes munka, a művészet, a kert, én vagyok a csoda. Legyetek kertészek. A kertben, ha a földből éltek, a gyalupadnál vagy az íróasztalnál, ha asztalosok vagy írók vagytok. Vitaminos, nemes, alkotó életre hívlak benneteket. Legyetek görögök, mondja a kert.

S ha e szózat után úgy megyek ki az utcára, hogy a kerthívás hatását figyelem az embereken, sok jó lobban fel itt is, ott is. A házak dél felé fordulnak, ledobják buta cirádáikat, s futók közt üvegablakokról verik a napot. A kertekben is családok ülnek; a férj alsónadrágban vágja a füvet, s a gyerekek, mint kis vademberek ugrálnak a cement víztartó körül. A folyókon vizet fröcskölő, vakon úszó, barna testek ugranak félre a sűrű evezők elől, s az erdők istentiszteletén oly sokan vesznek részt májusvasárnap, mint soha. Az emberek nem szeretik a természetet, hanem megkívánják. A szájukkal főzeléket esznek, a fülükkel vizet és erdőt, a bőrükkel napot. Bennük is ott dörömböl, anélkül hogy tudnának róla, művészeik és tudósaik mitologikus „Drangja”. Egyelőre persze új mitológia és régi csatornavíz, a haladáskor (vagy mondjuk polgári társadalom) sivársága és az új öröm egy lé még; a kertekben gonosz bürokraták sütkéreznek, a strandok a nőhúst tálalják a szemérmetlenné vált szemérem ocsmányságával, az erdőkben gramofon nyekereg, s ez az egész „hétvég” olyan messze van a héttől, a vademberi kitörés a munkásszomorúságtól, mintha nem is összetartoznának. Sok piszkot, sok romot kell itt, attól félek, sok vérrel elmosni, amíg ez az álúton kiragyogó életöröm ünneplő és hű vallásossággá tisztul. De ha nincs is meg még ez a vallás, mindenütt ott csillog valami abból, aminek a görög szomjúságú új szellem előtte jár.

A legnagyobb nehézség, hogy Európában egyelőre nincs és nem is látszik nemzet, mely a szellem szándékát és az élet tapogatózó ösztönét új államteremtésbe tudná összekapcsolni. A keresztény Európa minden nagy korának megvolt a kísérleti nemzete, mely az új törekvést önmagán kipróbálta. Egyének, csoportok csak pedzhetnek valamit, az igazi próba: ha az eszme egy egész államot kap kísérletül. Így kapta meg a keresztes háborúk középkora Franciaországot, a reneszánsz az olasz városállamokat, az ellenreformáció Spanyolországot, az Új Európa: Angliát. E kísérleti és kísérletező államok eredményeit a többi azután lefordította. Ami egy nemzet próbája volt elébb, nemzetközi lett utóbb. Gót templom, Lorenzo Valla filológiája és a parlament egy nép szenvedélyéből a népek közjava. Európának ma mintha nem volna kísérletre alkalmas népe. A háború óta hárman is fölajánlották államukat az új Európa lombikjául, de ami a lombikokban fő: nem méltó ahhoz, amit várunk.

A legalaposabb kétségkívül Oroszország kísérlete. Mindent lehordott, ami a múltból akadályozta, s ellenforradalmaiból kiemelkedve mindent újrakezdett. A kísérlet marxista volt, a nép: orosz. Szinte teljes ellentét. A marxizmus: a XIX. század a hatványon, a „haladás” végterméke, az orosz: egy százmilliós őstörténet Európa keletén. Az ilyen ellentétek sokszor termékenyebbek, mint hinnők. Barbár germán művészek a hanyatló császárkor szobrait másolták, s a merev másolásából valami egész friss pattant ki. Maga Lenin is emlékeztet ezekre a szobrászokra. A marxi katekizmus alatt ő az orosz valóságot tudta dobogtatni. Amit Oroszország az októberi forradalom óta elért, nem annyira a marxizmus segélyével, mint a marxizmus ellenére érte el: a felszabadult, megmozgatott őstörténet vallást csinált a vallás ellentétéből, egyházat a „természettudományos világnézet” ürügyén. Oroszországi utasok végigjárják ennek a vallásnak új kegyhelyeit, írnak a vízművekről és gyárvárosokról, ötéves tervről és a terv mérlegéről. Oroszország sorsa azonban nem a vízművekben és a tervekben van, még csak nem is a villamosításban. Egy új nép fiatalsága küzd itt egy új, Nicea-ízű egyházzal. Az ellentmondót az uralmon levőnek, az újabbat a vénülőnek kiszolgáló parancsuralmi rendszer egyelőre Nicea felé hajtja a prognózist. De az őstörténet tanulékonysága beláthatatlan, s a három kísérlet közül még mindig Oroszországé a legtöbb jövő.

A fasizmust felfújták. Az olasz Európa nagy népei közt talán a legkevesebbet ígérő. Mussolini kihúzta az anarchiából, akaratával és tehetségével összepofozta egy néppé, de eredményei inkább helyi, időleges olasz gyógyszerek, s nem adnak új európai eszményt. A fasizmus rendszerében kétségkívül van valami humanista hajlékonyság. Nem metsz bele az életbe, hanem egyezteti; nem formálja pogácsaszaggatóval, hanem a természetes alakjához igazodik. Szocializmusnak kevés, vallásnak pedig annyi sem. Isten pénze helyett Julius Caesar átszurkált tógájához kapkod, valami Capitolium-mutogató, idegenvezetőkhöz méltó latin hagyománnyal takargatva ürességét.

Németországban a kísérlet előfeltételei kitűnőek voltak. Schiller, Hölderlin, Nietzsche országa járt itt a kísérletezők előtt. Az egész új német tudomány (minden egyoldalúsága ellenére is, az első) ma e felé a kísérlet felé feszül. A nyugati sekélyesedéssel szemben már harmadszor mondatott ki itt új, komoly szó, Luther és a XVIII. századi német idealizmus után. A kiöblösödött lélek egy igazi világtestvériségre lett tág. A német nép vallásosságában ott szunnyadt valami még az Isten pénzéből, s a német közösségtudat új dórokat ígért bennük az argoszi, kimerült Európának. S ennyi nagy előfeltétel után mi jött? Torzszülött. Talán a kommunista veszély siettette az igazi németséghez méltó mozgalom fájdalmas abortuszát. Talán e nép mély ezeréves alaktalansága bosszulta meg magát, mely sosem engedte meg, hogy a német szellem olyanféle kristályállamban pompázzék, mint XIV. Lajos francia állama volt. Bizonyos, hogy a hitlerizmusban nem az forrt ki, ami még az ellenszenves német műveket is olyan termékenyítővé, hanem ami még az igazán nagyokat is ellenszenvessé teszi. A hitlerizmus alatt a németség nagy európai missziója feszeng; de elképzelni is bajos, hogy e barna káoszból hogy bontakozik ki.

S a többi nagy nép, amely óvatosan nem ajánlotta föl még magát a kísérlet céljaira? Amerika, bár félútján van a kísérletnek, alig jöhet számításba. Ez a néphordalék, melynek csak új- vagy legújabb kora van, már eredetileg is dollárokban kapta az Isten pénzét. Reménykedve néztünk Franciaországra, mely nemrég fedezte fel középkorát, s parasztságában még nagy középkori tartalékai vannak. A különcség itt volt legtüntetőbb, az újkatolikus mozgalom egyedül itt érintett meg nagy írókat. A francia szellem már a háború előtt is mintha valóban pártütőben lett volna a párizsi ügyvédek európaisága és a franciasága ellen. Ez a pártütés azonban, úgy látszik, elsimult. Túlságosan boldog Franciaország, vagy túlságosan merev? Bizonyos, hogy nagyon készen van itt minden. Aki racionalista akar lenni: készen kapja Descartes-ot, aki katolikus, a skolasztikát, aki tiszta francia, a klasszicizmust. A francia irodalomból az a romboló, nem latin vér hiányzik, amely Montaigne és Proust szerencséje volt.

A várakozó nagy népek közül a vezérszerepre megint csak Angliának van a legtöbb reménye. Az angol népnek két lelke van: egy kufár és egy költő, s Anglia éppolyan bölcsen dobja be a harcba a két lelkét, mint misszionáriusait és matrózait. Az Adam Smith népe ez és a Keatsé; a tiszta közgazdaságé és a tiszta költészeté. S közgazdaságból és költészetből minden kor számára elkészíthető itt a megfelelő emberötvény, a hagyomány parókája alatt is. Anglia nem trombitálja be az új birodalmat, de ha íróit olvassuk, mélységekkel komázó, nyers és áhítatos, minden múlttal öblös és mégis kamaszosan fiatal emberiség hánykolódik a szemünk előtt. Vajon nem nagyon boldog-e ő is, s nincs-e túl messze boldogságában Európától?

A népek kórusa itt áll, s a megtörhetetlen Európa, ez a Dionüszosz-világrész új jelmezében várja oltára előtt, hogy ki lép ki választolónak, hipokritésnek kérdései elé. Nagyot vállal az a nagy nép, amely szembe tud állani vele. Mi ebben a könyvben nem az ő nevét akarjuk találgatni. A kis nép érdekel minket, a magyar, aki bedagadt torokkal, elfordultan áll a színpad szélén; vajon lelökik-e őt végleg a nézők közé, vagy ott énekelhet legalább a karban, mint története fényes szakaszain. Vagy – vakmerő reménység – elfogult hangján egyszer ő is beleszólhat még a nagy szereplők párbeszédébe, mint azok a hírnökök, akik távol a színpadtól valami fontosat látnak és jelentik.

– folytatjuk –