Németh László: Magyarság és Európa /10. rész/

4. Magyar mérleg

Egy-egy olyan nagy növésjelenség alatt, mint a keresztes háborúk, Amerika felfedezése vagy a XIX. századi kapitalizmus, Európa nem egyenletesen terjedt ki, hanem szervesen. Megerősítette a növés irányába eső szerveit, s ellazította a növésirányból kiesőket. Európa szervei: a nemzetek. ahogy nőtt, mindig más és más nemzeteivel nőtt, az új vállalkozásba belerántott népek műveltek, gazdagok, hatalmasok lettek, távol tőle elsatnyultak. A keresztes háborúk legközvetlenebb haszonélvezői a Földközi-tengert birtokukba vevő genovaiak, pisaiak és velenceiek. Szívótárcsáik mögött a Flandriába, Dél-Németországba, a Rajna felé vivő gazdasági erek városai gazdagodtak meg. Flandriából Európa textilgyára lett. Franciaország a vállalkozás szellemi, erkölcsi és fizikai táplálója és tápláltja, a középkor nagy nemezte, s a nyugati gazdaság hiányzó terményeit északról leszívó Hansa és Északi- és Balti-tenger partján államokat térdre kényszerítő városszövetség. Amerika felfedezése, azzal, hogy a növés gócát a Földközi-medencéről az Atlanti-medencére szívja, halálra ítéli Genovát, Velencét, elvágja az Európa-hódító Törökország életerét, s a német–olasz tengely helyett egy portugál, spanyol, francia, angol tengelyen mozgatja Európát. A XIX. század ipari népvándorlása a kőszénállamoknak kedvez: Anglia a világ gyárosa, a kis bábszínháznyi fejedelemségekből kikelő Németország, nyugati raktáraival, Anglia versenytársává emelkedik, Amerika teleszívódik emberrel, a világkereskedelem szolgálatába szegődő zsidóság láthatatlan nagyhatalom. A nyersanyag- és piacországok az iparosodók mögött elmaradnak. Oroszország sötétebb, mint az előző században volt, Spanyolország holtpontra jut, az olasz egység nem hoz gazdasági fellendülést, Magyarország és a Balkán gyarmatterület.
De hogy a növésirányba eső népek meggazdagodhassanak Európa konjunktúráiból, ehhez, mint a magánéletben is, az kellett, hogy ki tudják szimatolni a vállalkozást, felkészüljenek rá, bele merjenek vágni. A növés felcsiholta a nemzeti erényeket, a nemzeti erények viszont feltételei voltak a növésnek. Az a felbonthatatlan kölcsönhatás ez, melyet a nyelv szételemez, a valóságban azonban, mint minden élettény, elemzéssel megközelíthetetlen. A keresztes háborúk felhívásában egy francia egyházi reform szólt a normannal beoltott, emelkedő francia hűbérvilághoz. Amerika felfedezése előtt egy fél évszázadon át szoktak a portugál hajósok az afrikai kirándulásokhoz, s a spanyolban ekkor még benne a mór háborúk melege. Anglia a kapitalizmust nemcsak élvezte, hanem teremtette, a németek a konok tanulók szorgalmával készültek természetük ellenében rá, a zsidóságot egész hányatott múltja erre az alkalomra iskolázta. Egy-egy nagy növés más-más nemzeti erényeket vesz igénybe. Vagy ami ugyanaz: egy-egy nagy növésbe már-már nemzeti erények fognak össze. Az az új Európa, melynek képét megfestettük, nem nő, ha növés alatt csak kiterjedést értünk. Nőni azonban nemcsak kifelé lehet; barázdálódhat, színesedhet, tömörülhet, mélyülhet elért határain belül is az élet, s Európa éppen egy ilyen befelé irányuló, barázdálódó növés előtt áll. Milyen népek élvezik ennek a növésnek a hasznát? Mit várhat tőle a magyar?
Ha népek sorsát az anyagi feltételek változásából akarja kiolvasni valaki: a jóslat jó. Magyarország irányába került annak az új, mezőgazdasági népvándorlásnak, melynek a jeleit elsoroltuk. Az iparosodás alatt gyarmat volt, most azonban az ő lába alatt van az új idők kőszene: a besugárzott föld. Magyarország nem városiasodott el; lakosságának sokkal kisebb hányada él városokban, mint Ausztria, Csehország vagy Németország népének. Az ipari vértódulás eloszlatása könnyebb itt: kevesebb a gyár, és több a föld. Ha földművelői ma jórészt szemet termelnek is, a feltételek, hogy kertországgá legyen, kedvezőbbek, mint Európában akárhol. Földjének igen nagy része alkalmas a kertgazdálkodásra. Dél felé fordult lejtjeivel Európa boldog dionüszoszi övébe tartozik, síkságán a szikesedő foltok közt paradicsomi foltok vannak már ma is. Kertterményei éppolyan kitűnőek, mint búzája volt, s egy vitaminkorban, ahol nem a kalóriákat fizetik meg, a külkereskedelmi versenyben, mint új dömpingfegyver lesz mögötte: a zamat. A kis kertgazdaságok számára nem olyan nehéz itt helyet szorítani, mint Nyugaton. Ázsiai óriásbirtokok várakoznak itt még, a legnagyobbak Európában, feloszlatlanul. A belső gyarmatosítás jelszava, ha ezeknek a gyarmatbirodalmaknak megszállására készül, nem is nagyzol. Ezek a gyarmatterületek aránylag gyéren lakottak; a gépek még tovább ürítik őket: megszállásuk nyugodtan, kényelmes rátákban történhetik, ahogy az ország új és új gyarmatosokat nevel. Ez a nevelés ma már nem egy idegen kertműves kultúra betelepítését jelenti. Ahogy oltóágat nem külföldről hozunk, oltó magyarunk is van az oltóághoz. Kecskemét magyar, s itt-ott az országban virágba borulnak a fiók-Kecskemétek. Csináljunk kertországot Magyarországból: ne mannyi ez, hogy csináljunk belőle valami tőle idegent, hanem: terjesszük ki boldog övét a boldogtalanra. Föld és levegő kedvező. Érzik ezt szomszédaink is, elsősorban a németség. A német térfoglalás Dunántúlon ennek a nagy túliparosodott, egy helyen sorvadó, másutt növekedő világnak óriás amőba-mozgása az új inger felé.
Ha a keresztes háborúkra gondolunk, Genova kikötőjében ülünk. Ha a reneszánszra, Ibéria erkélyén. Ha a XIX. századra, a Ruhr-vidéken. Kérdés, hogy megvannak-e Genovához a genovai erényeink: Kert-Magyarországhoz a kertország-erényeink. Mert a nagy világtervek útjába esni: nemcsak szerencse, veszély is. Az elkerült népeket nyugton hagyja a világverseny, horkolhatnak vagy marakodhatnak az Isten háta mögött; a növésirányba esőket, ha nem tudják a kínálkozó szerepet vállalni, félrelöki. Az új növésnek nemcsak olasza és spanyolja, hanem igen könnyen szaracénja és inkái lehetünk. A sokat emlegetett német veszély mintha most is egy segélykiáltás volna: inkák, itt van Pizarro! A magyar földnek hozott evangéliumot aggodalmas, magunkba szálló örömmel kell fogadni. Mert amilyen bizonyos, hogy itt előbb-utóbb virágzás lesz, olyan bizonytalan, hogy mennyi része lesz benne a magyarnak. Az új láthatár előtt kérdés nyomul föl kérdés után, s mind reszket, akadozik. Megvan-e bennünk az új vállalkozáshoz kellő erény? Át tudja-e törni a magyar vállalkozó kedv a társadalom vaskérgét? Benn van-e a magyar kultúra annyira Európában, hogy most, amikor egyszer szólítják, jelentkezni tud? Itt az egyik év vége s a másik eleje. Nem a mi szeszélyünk a mérleg.
Ha a francia, az angol, a német kibontakozott kultúrák, a történelem megadta nekik a sorsalkalmat, hogy a beléjük írtat méltó alkotásokban mondják ki: a magyar elrekedt; elrekesztette a török és a t örököt kihasználó Habsburg, alkotásalkalmai zavartak, nyomottak, szorongatottak voltak; Zrínyi, a várából kiostromolt, versből hadra felvert költő egész kultúránk jelképe. A történelemben is van fejre esett tégla: nos, a magyarság számára a török volt ez a tégla, újkori történetünk egy életösztönnek és egy szerencsétlenségnek a kevert, szétbonthatatlan története. Az Árpádok és a vegyesháziak magyar kultúrájáról, sajnos, igen keveset tudunk; de ezek a tégla előtti idők nyilván sokkal boldogabbak voltak, mint a tégla utániak. Nem annyira az átszivárgott tények, adatok, események, emlékek bizonyítják ezt, mint inkább a magyar történelem nagy körvonalai. Az első millennium körül Európa keletén a zavargó törzsek helyén három nagy bástya épült. Csehország, Lengyelország és Magyarország. E három állam közül kezdettől fogva a magyar a legszilárdabb. A királyság itt nem egy szétzilált hűbérségből küzdi fel magát, hanem egy amúgy is elég zárt népet fog a kereszt és korona jelével kemény egységbe. Míg Csehország a német császárok nyomásától csak úgy szabadulhat, hogy beáll a birodalom hűbéresei közé, Magyarország mind a két császárral, a némettel s a bizáncival szemben is megőrzi függetlenségét, s a Keleten általános testvérörökösödés zavaraiból, mely Cseh- és Lengyelországban folytonos válságot okoz, erős királyok alatt hamar kilábol, Európa falai Magyarország keletén sokkal biztonságosabbak, mint Lengyelország pusztáin a poroszok és litvánok felé. A keresztes hadjáratok mozgalmától ugyan félreesünk, de szellemi kisugárzásuk ide is elhat, s a francia középkorban szerzeteseink, építkezéseink, összeköttetéseink révén mi is részt veszünk. A tatárjárás után az importált hűbériség romboló másodvirágzást ér, de még mindig meg tudjuk akadályozni egy cseh hegemónia kialakulását, s amikor a császárság hanyatlásával Kelet-Európa a német nyomás alól felszabadul, mint egyenrangúak állunk Anjouinkkal a Luxemburgok fényes Csehországa és Lengyelországa mellett. A százéves háborúban alámerült Franciaország s az Alpok mögé visszazuhant Németország helyett Olaszország új műveltsége e fölemelkedő három királyság felé áramlik legmelegebben. A későn érkezett s aránylag még friss francia műveltség és lovagszellem a föltámadt földközi-tengeri kultúra fényeitől s egy érintetlenebb nép temperamentumától csillogóbb. IV. Károly gót Prágát épít, s Petrarcát látja vendégül. Az Anjouk a vérükben hordják ezt az olasz-francia kettősséget. Kelet nagyhatalmai Visegrádon találkoznak, s itt nevelik a jövő nagy lengyel királyát is. Csehország a német birodalom pillérállama, Lengyelország a szarmata síkság felé terjeszkedik, Magyarországnak, úgy látszik, a Balkán jut europaizáló területül. De a Balkánon ekkor már ott van a török. A vadászterületen ott a bennünket elejtő erősebb vadász. Mátyás utolszor megerősíti még vele szemben a magyar nagyhatalmat. Csehországot a huszita láz emészti, a Habsburgok még csak most szövik házasságaik, s Budán egy nagy nemzeti király ül reneszánsz udvarában, főurai Páduába és Bolognába küldik a fiaikat egyetemre, parasztságát még nem süllyesztette le rabszolgasorba a kelet-európai jobbágyelnyomás.
Ezek a magyar történelem körvonalai a török időkig. S ami követ kidob a föld, ami emléket megtalál a kutató – mind azt igazolja, hogy a körvonalat színes, gazdag európai-magyar világnak kellett kitölteni. Sajnos, épp amikor a humanizmus európai széthajlásában is nemzetek fölfedezik magukat mint kultúrákat, s Angliában, Franciaországban és Spanyolországban, még Németországban is e fél leválás Európától egy újrafoganás hevével pezseg és teremt, nálunk mindennek vége van: a török mint Prométheusz keselyűje ráfekszik az országra, s májából újra és újra jóllakik. Ezeréves történelmünkkel szoktunk dicsekedni, de ebből az ezerből ötszáz elveszett. Mert egy nép igazi, használható történelme nem az, amit múltjából meghall, hanem maga a múlt, amely házban, képben, versben, szólásban, ünnepekben és mindennapokban itt maradt. Amiről csak tudunk, de nincs itt, az nincs is igazán. Nemcsak a görög nyelv adott a múlt időnek feltételes értelmet: ami csak múlt, az valóban feltételes, lehetne, ha volna. A biztos múlt az, ami van is. A francia középkor van, mert megvan IV. Károly Prágája, s aki benne él, lélegzi, eszi, látja. A magyar középkor nincs, vagy alig-alig van; a földről elmosta a török. Dózsa lesüllyedt jobbágyaiban elnyomorította a sanyarúság. A tégla úgy esett a fejünkre, hogy elfelejtettük a szerencsétlenség előtti életünk. Hallomásból megtudjuk, hogy régebben is éltünk, anekdotákat mondanak el rólunk, megmutatják egy-egy levelünket, s ez mégsem a mi életünk; hanem mese egy másik életről, amely csodálatos módon hozzánk tartozik. Ki nem tudta, hogy az esztergomi palota fényes volt, királyokhoz méltó, s most, hogy köve kifordult a földből, mégis mintha a mese éledt volna meg.

– folytatjuk –