Németh László: Magyarság és Európa /11. rész/

Arra, hogy mi lehetett itt a „zord idő” előtt, már-már csak magának a zord időnek életéből következtethetünk. A török nemcsak az ország harmadát hódoltatta meg, hanem a másik kétharmadát is félbarbárságba lökte. Csupa kardtól, puskától, lángtól villogó határ volt, ami megmaradt, a maguk vadságára és eszére utalt Balassa Menyhártok a sötét hűbériség erkölcseit hozták vissza kiskirályságaikba. S mégis a magyar életnek később, boldogabb időkben, sosincs meg többé az a szeszfoka, mint a XVI. s XVII. századi emlékekben. Kemény és Móricz Zsigmond nemhiába szálltak le ide, amikor a zsigereikben hordott magyarságról a legsúlyosabbat, a legfontosabbat akarták elmondani. Mint ahogy a százéves angol– francia háború értelmetlen s egyre jobban durvuló hadain is átsüt a magos középkor, amikor a kalandokba locsolt lovagvér még nagy célokért folyt, s a rablóösztönöket fedő szertartásos lovagiasság, melynek megörökítésében Froissart oly nagy örömét lelte, egy férfias áhítat külső megnyilatkozása volt; a XVI. és XVII. század eltorzult magyarja mögött, akár úr, akár jobbágy, egy másik, nemesebb magyar áll, az Anjouké, Mátyásé.

Mohácsnál elestek a katolikus papok, azért terjedhetett el nálunk a protestantizmus – tanultuk az iskolában. Csakhogy a protestantizmus nem Mohács miatt, hanem Mohács ellenére terjedt el itt. Elterjedhetett, mert Mohács sem szakította el egyszerre műveltségünk európai életerét, melyen a reformációba áthajló északi humanizmus hozzánk befolyt. Mint láttuk, a protestantizmus éppen nem a légüres helyekre folyt be, egyáltalán nem folyt be, hanem kirobbant, ahol a szellemi és gazdasági nyugtalanság a vallásban új állam és életforma után kapkodott. A Krakkóból és Wittenbergából jövő magyar diákok egy olyan közösséghez jöttek vissza, amely diákjait külföldi egyetemekre szokta küldeni. A reformációba kissé belekóstolt humanista, amilyen Sylvester volt, nemzedékek során süllyed csak le kény protestáns pappá nyomorult nemzetével, s a Molnár Albertek és Apáczai Cserék meghasonlása népük s a szellem közt fokról fokra válik csak tragikussá, Az, hogy a magyarság a protestantizmusnak a legpolgáribb válfaját, a genfit választotta, éppoly kevéssé lehet véletlen, mint hogy Dávid Ferenc Erdélyben működhetett.

S ennek a frontra kidobott s az európai hinterlandtól egyre jobban elszakított népnek a lövészárok-életében még mindig mennyi szívósság, komolyság, ötlet, eredetiség. A fiatalság legbiztosabb jele, hogy mennyire utunk új helyzetekbe beilleszkedni; a ránk szakadó különös véletlenben küldetést, jelentést, sorsot látni. Erdély, a magyarság legrégibb és legnagyobb műalkotása: akkori fiatalságunk tanúja lehet. Az az Erdély volt ez, aminek a magyar regényírás csúcsműve, Móricz Erdély-e megörökítette. Furfanggal védett, pompázó farsangi vérrel, kockáztatott türelemmel ki-kivirágoztatott, farkasoktól át-átszáguldott Tündérkert: egy többre termett nép rendezte be magának a túlnyomó sors ellen nem vigasztalan menedékül. Aki egy Bethlen Miklós emlékiratát olvassa a XVII. század végéről: folytonos kéziharcban megedzett magyar típust lát. Darabosságban is Európa nagy dolgaira figyelő protestáns Ulysses ő, a szárazföld viharaitól hajlékony s kicserzett.

S Kolozsvártól Csáktornyáig alapjában ugyanaz a fajta nemcsak széltében, de lefelé is: az úr úr, a paraszt paraszt, de ugyanaz az anyag mind a kettő. A Halotti beszéd magyarsága alig más, mint a mienk; a székely alig más, mint a göcseji. Németeknél, franciáknál a korok is többet változtattak a nyelven, a tájak is széjjelebb szórták. A régi magyar, mint nyelve is, tömör tömb, e rossz idők lerepesztenek belőle, a Habsburg-császárok elnevelik tőle urait, a szikla egyre mélyebben verődik a földbe, de még most is rajta állunk mindannyian; parasztságunk java még mindig a régi Magyarország, s a parasztfiú, akiből pesti finánc lesz, nagyobbat lép ebből a régi Magyarországból kifelé, mint amennyit valamennyi őse az apjáig. A török elvonult rég, a protestánsok elapadtak, magát Erdélyt is elvették, de aki a magyar szót kimondja, önkéntelenül még mindig e „magyar sötét korszak” bibliás, eldarabosodott Ulyssesei felé húzódik, akik fölött alacsonyabb volt az ég, körülöttük emberi kigőzölgéstől sűrűbb a levegő.

A középkor három nagy keleti királysága kétszáz év alatt, úgy látszott végképp elpusztult – ahogy együtt születtek, együtt is merültek el. Csehország és Magyarország rögtön Mohács után, egy esztendőben kapják meg a Habsburgot. A két nép fölé, melyet műveltsége, állapota, hajlama Európa északi protestáns övébe rántott, a déli spanyol övből lép király. Bethlen agyongyőzte magát, a testvér protestantizmus azonban Fehérhegynél elbukott, vezérei szétszóródtak, s a németesítés olyan erős, hogy száz év alatt a cseh nyelv is csaknem kialudt. Magyarországnak a szatmári béke a vízválasztója; túl rajta még a sűrű, sötét, egy tömb Magyarország, innen a Habsburgokhoz hozzákezesedő, világosabb, idegen műveltségű. Főurai Európa fénymázát kenik rá, a beözönlő idegen telepes és cseléd a vérét hígítja fel. Lengyelország körül a felvilágosodás Péter cárral és a Hohenzollernekkel két erős központosított hatalmat támaszt, s ez az anarchikus hűbériségében még a szülő szláv ködöt őrző nép száz év alatt teljesen szétbomlik köztük. Amikor a Habsburgok is áttérnek Józseffel a katolicizmusról a felvilágosodás vallására, a három királyság sorsa elintézettnek látszik: a középkor itt maradt isosaurusai voltak, megtették kötelességüket Európa keletén, felválthatja őket a három felvilágosodott monarchia: Ausztria, Poroszország és Oroszország.

De a felvilágosodás sorsa ugyanaz lett a Rajnától keletre, ami a humanizmusé – az embernemzethez szólt, s a nemzetit ébresztette fel az emberekben. Európának azok a nemzetei, amelyek a felvilágosodást nem magukból termelték ki, hanem csak átvették, miközben testükre szabták az idegen ruhát: mint a reformáció korában, újra felfedezték önmagukat. Kant, Herder, Schiller német idealizmusa a német természet ellentmondása. S Kelet-Európa ösztönösen ugyanazt csinálja, amit a németség; elébb ösztönösen, aztán nagy példáin okulva is. Az első cél: a felvilágosodás. De a művelődéshez nyelv kell, a nyelvhez nemzeti kultúra. A kultúrát előbb fordítással, másolással próbáljuk átültetni, aztán a magunk magyar ösztönéből teremteni. A cseheknek, lengyeleknek éppúgy megvan a Kazinczyjuk, mint nekünk. Herder megtanít rá, hogy minden nép: egyéniség, s egyénisége jussán a legkisebb is mondhat olyat, amit a legnagyobb soha. Ez visszaadja a kis népek önérzetét. A halottak élni kezdenek, s már nemcsak a három nagy múltú nép, de a bizánci és török övbe esők is új lánykultúrák alapjain fáradnak. A magyarság ebben a megújhodásban Bessenyei oroszlánugrásával megint elől van. Ha szerencsétlenül járt, kifejlésében elakadt kultúra a magyar, most kell feloldani a rossz varázslat alól. S két hősi nemzedék igazán mindent megtesz. A magyar kultúráért sosem tettek még ennyit. Akik mint európai nyelvet forgatjuk a magyart, belőlük élünk.

Az elnémult kultúráknak sikerült is megoldaniuk a nyelvét; a nyelvét igen, a szívét már nem annyira. Kazinczyék erőfeszítése nem forgatta olyan mélyről a rejtett magyar természetet, mint a német idealizmus a németét. Mélyen volt az a szikla, s kemény is, nem lehetett talajt porlasztani belőle. Szótárra volt szükség, ízlésre, csinosodásra, egy új alluviális talaj hordódott rá a magyar kultúra mély ösztöneire – a magyar vizek hozták, de idegenből. Van már művelődésünk, jó arra, hogy Európát elmondja nekünk, de alkalmatlan, hogy egy Európához beszélő eredeti magyarságot bontson ki. A nagy szakadás itt kezdődik: az irodalmi feltalaj és a kultúra mély erői közt. A felső úgy van rajta az alsón, hogy később csak egy-egy magányos lángész szörnyeteg mozdulata törhet föl. De ha itt kezdődik is magyar kultúránknak ez a talajbetegsége, itt még korántsem veszélyes. Ezek a másolók közelebb vannak a magyar kultúra elakadt ösztöneihez, mint sok későbbi eredetiség. S van két költője e kornak, akik kultúránk nagy pályáját írják elő kísérletükben, Berzsenyi és Csokonai.

Berzsenyi a sas, aki belerepült a napba. A legmélyebb magyarságból csap föl a legmagasabb Európába; onnan, ahol az elrekedt magyar kultúra szólni kezd a közös kultúra forrásához. Kazinczyék a kortárs Magyarország és a kortárs Európa közt köveztek gondos utakat. Berzsenyi a görög ősmelegbe viszi vissza a magyar foganást. Nemcsak azt bizonyította be, hogy a magyar vers milyen jól tud görög szárnyon szállni, hanem hogy épp a legnehezebb magyar természet röpül ezzel a szárnnyal a legmagasabbra. Magyar Horatiusnak nevezték – de az egész kortárs irodalom Horatius-ízűbb, mint ő. Mert neki nem atmoszféra volt Horatius, hanem szellemébe hatoló szellemondó, mellyel mélymagyarságát a magos görögség termékenyítette meg. Berzsenyi nem hajlékony, nem tud tettetni, utánozni. Ő kiszabadul. Nem a görögöktől elbűvölt északi ő, mint Goethe, hanem északi görög, egyetlen ebben a nemben, s mégis egész kultúránk messze kiugró alakja, akiben a lehetséges magyar út rajzolódott elénk. Az a három verse, melyet iskoláskönyveinkből ismer az egész magyarság: nemcsak a legzengőbb magyar vers, de a legmesszebb mutató program is. A paradicsom mögöttünk van, tanítja A magyarokhoz: ami van, romja a múltnak; letéptük fényes nemzeti bélyegünk, elhajoltunk kultúránk mély sodrától, pocsolyák lettünk folyóból. Meg lehet Berzsenyi kisnemes konzervativizmusával okolni ezt a „visszavágyást” a múltba. DE az ilyen megokolás csak az érzés körülményeit turkálja szét. A lényeges az antik érzés egy haladó korban. A latinok a világot hódították meg azzal az érzéssel, hogy őseiktől elfajultak. S ez nem volt tévérzés: egy kultúra valóban folyton veszti a testmelegét, s ha a haladó bizakodás a részeg hóban fekvő eufóriája, ez az antik elfajulásérzés: az egészséges fázás, mely új hősi melegtermelésre serkent – az utolsó kihűlésig. A másik nagy „programvers”: a Fohászkodás, egy északi görög imája. A hűség itt lebeg, s az ünneplő áhítatnak hűséggyökerei vannak. Több benn a Zenit és Nadir, mint a keresztény imában, s több a vallásos megrendülés, mint a panteista áradozásban. A közelítő tél: a természet és ifjúság mögött jelen levő halál, mely magas zenét présel a szívből, s a mámor és mértéktartás kettős sugalmával áll a nagy kultúrák fölött.

Ha Berzsenyi a magyar irodalom mitológiai hőse, mint egy Prométheusz, az égből hozza le a tüzet, s aztán ott rothad el Kemenesalja alacsony Kaukázusán, Csokonai a föld nyájas magyarja, csupa körültekingetés, tanulékonyság és hajlékonyság, az erős törzsön, ami Berzsenyi, ő a virágzás ígérete. Olvas, fordítgat, utánozgat, de mindezt egy verejtéktelen költő könnyűségével. Ő a Berzsenyit kiegészítő másik magyar program. Nézzetek meg és szagoljatok meg minden virágot, amit ez a szép világrész kínál, de ne legyetek száraz botanikusok, aki virágot itatósba présel, hanem e pusztaságban nyájas kertcsinálók. Jó forrás egy szenvedéseiben is mosolygó szív. Sok kankalin, nefelejcs, boglárka elfut a partján, s nekünk, magyaroknak az a dolgunk, hogy egy hideg övi országot virágba borítsunk. Emlékeztek apáinkra a tatárral körülnyalt erdélyi hegyekben vagy a behavazott Pannóniában. Ők is tudtak bajukban mókázni; kulacsukon én voltak a virágdísz, darabos öklükről én jöttem el hozzátok simogatásnak. Ha a magyar kultúra egyszer igazán fölszakad vulkáni mélyei fölött: a teremtő földrengés ünnepén Berzsenyit kell idézni; ha igazán kertország lesz, Csokonai szobrára tegyük le az első mandulaágat.

Kazinczy s társai a francia forradalom világtalan féltekéjén éltek. Napóleonnak ide csak az árnyéka ért el: a Szent Szövetség. Amikor Európa magjai a nagy restauráció alól kihajtanak: nálunk is egy egész más, magyar eredetiségében is sokkal nemzetközibb ifjúsággal lendül fel a húszas évek végén a reformkor. Homályos, elhagyott műhelyükben Kazinczyék csak „másoltak”, de a másolatban akaratlan is ott imbolygott a sors, mellyel magányuk összezárta őket. Ezek a társaságokba verődő, a kultúramegalapozás után a kultúraszervezésre vállalkozó fiatalok könnyebben kapták Európát, s fürgébben csinálták a magyarságot is. Vörösmartyt, a vérmérsékletével a mély tömbre emlékeztetőt, közrefogták, lóra szíjazták, s elröpítették magukkal. Nagy roham volt, a legszebb és leghatásosabb, amire emlékszünk, de nézzük a nyelvet, a modort, a lelkesedést. Csaknem teljesen a magyar alluviumból élt. A XIX. század egy nagy szót dobott oda a nemzeteknek, s a magyar otthagyta azt a messze utalót, a kultúra mélyösztöneire hivatkozót, amit Berzsenyi és Csokonai mutattak neki, s rohant a szó után. Nem is lehetett másképp, egy önbizalomra kapott kis nép nem lehet különc a népek közt. S a XIX. századnak ez az első fele, melyben a német idealizmus nedveit s a francia forradalom szép káprázatát nem szívja fel egészen a kapitalizmus hajszája, a magyarnak otthonosabb is még, mint a második. A gazdasági forradalom és a szabadság forradalma itt még szép munkamegosztásban lépdelnek, egész negyvennyolcig, mely a nemzeti forradalmakat mint dolguk végzett ócska mókákat lejáratja, s a nehéz tőkés műnek állít neki királyokat és forradalmárokat.

A két magyar vezér: Széchenyi és Kossuth kora XIX. századnak ezt a két forradalmát képviselik. Kossuth csak a Habsburgok ellen, Széchenyi önmaga ellen is. Nem tudom, hogy annak, aki olvasta Adam Smitht, mi a véleménye a Hitel-ről. Én flagelláns műnek tartom. A közgazdaság itt nem okos eszköz érdemes munkához, hanem önnön természetünkre hulló ostor. Én hívő vagyok, de az életnek ma nem hit kell, hanem a hitel – jajgatta ez a könyv a két szót okoskodásaival összekapcsolva s öngyötrő hangjában újra s újra szétválasztva. Angliában jártam, Anglia boldog. Ha élni akarunk, azt kell csinálni, amit Anglia. Rákényszerítem a magyart a közgazdaságra, rákényszerítem magam, hogy a közgazdaság apostola legyek. Széchenyi – természetével – a magyar mélyföldbe van beásva, fejével a rohanó század után fordul. Tragikuma az egész magyarságé, mely fölébredt, s a világ valami egészen más munkát vár tőle, mint amire fölébredt. Természetes, hogy rémlátó lett; természetes, hogy rémlátásai igazolódtak. A kapitalizmus az ellentét kígyószemével bűvöli őt. Széchenyi tudta, mert rettegte, hogy a két forradalom közül csak ez a fontos, s azt is tudta, magából, hogy alulmaradunk benne. Egész kísérlete: egy mementó; dobjátok félre a szájhősöket, s erre készüljetek.

Széchenyi mellett Kossuth a szerencse gyermeke. Eötvös, Petőfi és ő, hárman a magyar alluvium óriásai; kivételes magyarok, akik otthon érezték magukat az időben, s műveikben természetük ép mását szerethették. A világ nyílik, az ember emelkedik, a népek szabad polgárai lesznek az emberiségnek, s az elnyomottak szabad polgárai az államnak. Fény és sötétség harcában a nemes szív helye nem vitás, Isten serkentő szava oly csengő, hogy nem lehet félreérteni. Magasan a nyugtalanító mélyrétegnek fölött, de egész Európa hangulatától nógatva s emelve, hármójukkal rohan bele a reformkor: negyvennyolcba.

Negyvennyolcat bűn lefitymálni: ez a legtöbb, amit a török idők óta a magyarság tett. Negyvennyolc ingadozó, itt-ott karikatúra, forradalmai közt a magyar az egyetlen, amely lábon maradt. Milyen nagy előzmény után, milyen férfiállományból lehetett egy frissen született s létében fenyegetett államot hetek alatt államférfiakkal, hadvezérekkel, katonákkal, izgatókkal kistrafírozni s körülostromoltan fenntartani! Goindoljuk el a mai reformifjúságot hasonló helyzetben – osztrák, orosz nélkül. A Nagyidai cigányok kétségbeesett humorát megengedhette magának az a nemzedék, amely gúnyjával maga fölött esett kétségbe. Jövő nemzedékektől negyvennyolc csak azt a csodálatot követelheti, melyet a kortárs világ akkor az egyszer megadott. Elbukni így: nem bukás; negyvennyolccal sem vesztettünk el semmit visszavonhatatlanul. Negyvennyolccal nyertünk: egy magyar mitológiát. Ez a mitológia, igaz, csak a magyar alluvium mitológiája, de az egyetlen, melyet használhatunk. A nagy vereség negyvennyolc után jött; amikor a tőkés rend óriási duzzadásában teljesen lemaradunk. Nem is Magyarország marad le, hanem a magyar az országában. De mielőtt ez megtörtént, volt egy sötét, sorsába néző életszakunk, melyben a magyar mélyösztöneitől háborgatott lelkek találtak meghasonlásukhoz szavakat. Azok, akiknek Eötvös, Kossuth és Petőfi kora idegen volt: Kemény, Arany és Madách.

 

folytatjuk –

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf