Németh László: Magyarság és Európa /13. rész/

     5. Írók a hanyatlásban

Az új magyar irodalomnak rossz a közérzete. A múlt század végén tüdőbetegekkel, kverulánsokkal, őrültekkel és öngyilkosokkal kezdődik. Akik elvágják magukat a közös mélabúból, nem fölfelé csapnak, a könnyű alkotó derűbe, hanem oldalt: az ázsiai egykedvűségbe, a csillogó latin megvetésbe, vándorúton az új Európa látványai elé. E rossz közérzettől csak az szakadt el félig-meddig, aki a közérzet forrásától, a lélekgyötrő helyzettől is elszakad, vagy az életösztön elhiteti vele, hogy elszakadt. Akik kiszolgáltatják magukat neki, azokban az üde vér megalvad, Apollón kisebesedik. A sorslátó szellem: a hatvan-hetven év alatt minden győzelemre szánt hevével csak tragikus lehetett itt.

Vajda és Péterfy – az elsők, akikben a modern író a maga állapotára ismer – már ebben a rossz közérzetben merülnek alá. Vajda átkozódva, Péterfy hosszú diszkréció után egy revolvergolyóval. Egyikük sem volt olyan óriási alak, hogy egy hanyatló korban már méretével is magára kellett zúdítania a tragikumot. Vajdának, a negyvennyolcas honvédnek egyetlen vétke, hogy nem a negyvennyolcas jelszavát hajtogatta, hanem vérével és emberigényével maradt hű hozzá. Ha húsz évvel előbb születik, nyugodt másodcsillag lesz, ez sekélyesdő idő körülvágta, min kőbányákban szoktak egy-egy mélységmutató oszlopot, melynek a tetején még az eredeti talaj füve leng, magánosan. Vajda hű különc lelkében a Petőfiék emelte támadó közérzete sulykolódik az új irodalom átkozódó balközérzetévé. (Mivel a vers lényegében: közérzet, természetes, hogy mint verskészítő is Petőfi s Ady közt átmenet.)

Vajda a süllyedő korszaknak arról a partjáról zuhant le, mely az elődöket az utódoktól választotta el. Péterfy az oldalsóról, melyen a magas Európa felé igyekezett kikúszni. Előkelő scolaire, aki Petrucchio száraz humorától szikrázó színes bírálatok után komoly, akadémikus külsejű tanulmányok mélyén reszketteti fogékony és érzékeny szellemét. Ő tiporja ki a modern olvasó útját a nagy irodalom, Kemény, az angolok, Dante s a görögök felé. Nincs benne semmi forradalmári a színvonal forradalmán kívül, de ez elég, hogy halálra ítélje. A halál persze sokféle álúton jön egy író felé: Vajdánál nő, sikertelenség, Péterfynél idegbaj, anyja halála, de – a nyomorékság kivételes súlyos eseteitől eltekintve – ezeket mindig az egész helyzet, a sors küldi felénk a láthatatlan konfliktus megszemélyesítésére. Vajda és Péterfy egymás mellett éppoly két, sorstól előrerajzolt alak, mint Berzsenyi és Csokonai. Azok kultúránk nagy „virtuális” útját rajzolták elő, ezek a tragikus valódit, amelyen a magyar helyzethez vagy a nagy Európához színtó modern írónak járnia kell.

A magyar szellem Bessenyei óta sosem volt dermedtebb, mint apáinknak ebben a visszasírt boldog Magyarországában, mely Zilahy Károlyt, Tolnait, Reviczkyt, Vajdát, Péterfyt betemette. A zsidó előretörés ezután szinte „tavaszi szél” magának a magyar írónak is. A szellem mozgás, s most legalább mozgunk. Van egy vezetésre törő réteg, mely meg tudja becsülni a kiválóság szövetségét, s van annyi ősi alázat benne, hogy azt, ami a szövetségben megalázó, nem érezteti. A zsidóság nemcsak előretör, de emelkedik is. Az első ügynökműveltségű, másodkézből radikális, ordinárén haladó és Kis József-esen magyar íróraj fölé egy tanultabb, ízlésesebb, a magyar hagyományt értve tisztelő s így a maga külön helyzetét és hivatását is világosabban látó második emelkedik. A Hét mellett ott van az új folyóirat, a Nyugat, s ebben egy szerzetesjellemű, a magyar irodalomért író voltát feláldozó szerkesztő: Osvát Ernő. Az írókat összefűző természetes rokonság: a színvonal a Nyugat kis hajójába csakhamar minden számottevőt bevonz, azokat is, akik nem is annyira a Nyugat-beli, mint Nyugat körüli haladástól ösztönösen idegenkednek. A Kossuth leckéjével belénk ivódott nagy humanista érzés (nem a származást nézni, hanem az embert, nem az ösztönt, hanem a szándékot) testvériségnek érzi, ami tulajdonképp szövetkezés. Végre is egy új Magyarországról van itt szó, mely magyar proletárok százezreit dobja a májusi utcára, s a magyar parasztot akarja a nagybirtok szorításából kiszabadítani. A maradék gyanút és nyugtalanságot elnémítja az érdek: a fóka úszni akar, az író írni, az isten parancsolta neki, hogy ott legyen, ahol víz van és hal. Valami rossz közérzet azét ott lappang minden szív alján. Külsőre: gyönyörű mozgalom. A forradalom minden nappal közelebb, az új Metternich, Tisza minden nappal gyűlöltebb, s mégis érzik, hogy az egész nem az igazi. A mozgalom halad, az írók írhatnak, de a közérzet – a művek, a tanúk – változatlanul rossz.

Ady másfél évtizede a zsidó előretörés idejére esik! Nagyvárad, az intellektuel hódítók kirepítő fészke látta ifjúságát, s a Nemzeti Tanács hozza el halálos ágyához az októberi forradalom üdvözletét. Műve e nélkül az előretörés nélkül elképzelhetetlen! Ez bátorította bátorságát, ez szegődött merész különcségei mögé: a sorslátó köré a tömegek melegét öntötte, a vátesznek megadta a bizonyságot, hogy valóban egy ország füléhez beszél. Ady nem volt szerzetes, mint a Mallarmé-féle különcök. Ő a szép asszonyok mohóságával kívánta a csodálatot, s kereste az elbájolás alkalmait. Kórus kellett mögé, s ezt a zsidóság állította ki, parádésan, mint az attikai falvak a tragédia kórusát. De ez a kórus sosem tévesztette meg őt a lényegesben. A magyar irodalomnak nincs olyan sorslátója, mint ő. A gyanútlan magyar Oidupusz mellett ő a laioszi bűnt tudó Teiresziasz. Teiresziasz, aki Oidipusz is. Nemcsak a millenniumi fény alatt látja meg a rothadást, de érzi azt a régibb ártatlan vérbűnt is, mely kultúránk mély ösztöneitől szakította el. Innen nagy vonzalma a régi Magyarország, a protestantizmus, Csokonai felé. Ahogy Vajda egy áttelelt negyvennyolc, ő a századok előtt elaludt s most újra fölébredt (bús krizantémfürttel ébredt) Régi Magyarország. Ezért látja a pusztulást. Ő a magyar (az, amit a magyar kultúra mondani akart), s ő fogyott el e föld felhígult söpredékében. Roland ő, aki soha föl nem támadók után fújja e roncevali völgyből megszorítottan a kürtöt. E kürt hangja s alatta a kétségbeesett tüdő, a legnagyobb, amit e század magyarja hallott. Itt, egyszer, kultúrájuk mély hangja sírt versek százain át: ütem, dikció, képlátás, amilyen új, olyan régi. Mint az álomban, gyermekkorunk traumája, gyönyöre forr össze benne új, néhány órás gondunkkal, fájdalmunkkal. Ha Berzsenyi az ég tüzét lopta le, Ady a föld tüzét bukta fel vulkáni természetében. A titánok szomorú, földbe vert fajából való ő, közérzete nem a biztos cél felé törő hősé, hanem a nagyságában fel-felhorkanó, el-elbukó szörnyetegé. Muszáj-Herkules! Nem a rábízott, világos feladat, hanem egy alacsonyabb csőcselék lármája, káröröme ugrasztja föl gigászi erőmutatványokba. Meghalnék, de nem tudom itt hagyni hullám a hitvány elföldelőknek. Egy legnagyobbra szánt természet pompázó, kétségbeesett tüntetése, tanúsága önmaga mellett az élete: Óda egy szomorú emberhez: önmagához, s Labdakida-dráma egy nép fölött. Emberi és magyar dokumentumnak páratlan, s jóslatnak irtózatos. Még hadi riadói is gyászindulók. Megkönnyebbedés elbuknia. A csapást szimatoló ember sokszor szinte megtisztul, felemelkedik a rettegett csapás borzalmában; így menti fel a hadakozó Adyt a háború, melyben ő minden rossz sejtelmének megjött, véres ünnepét látja.

Ady nagy bizonyságtétele a múltban és népben elmerülő Régi Magyarország mellett nem volt egészen elszigetelt. Ahogy a XIX. század híguló varázsa veszett, másokban is megmozdult a honvágy a nagy, allúvium alatt mélyebb magyarság után. Móricz Zsigmond a naturalizmus programjával, de hatalmas szemmel és ábrázoló erővel kutatja fel a fogyó magyar életet a vidéki köznemesség lápszigetein, a magyar paraszt merev magányában, majd a történelmi Erdélyben. Aminek Ady a lírai parádéztatója, Móricz az ihletett s szorgalmas néprajzosa és gyűjtője. A zenében Bartók és Kodály kutatják fel a XIX. századi hordalék alatt a népi őseret, s hozzájuk tartozik a faital Szabó Dezső is, akinek Berzsenyi- és Eötvös-tanulmányai s hatalmas nyelvkészsége a régi és a XIX. századi Magyarország legjobb hagyományainak az összekapcsolását ígérte egy hősdobbantású, céltudatos természetben. Nyelvben, ábrázolásban, a magyar lényeg megértésében új szak kezdődik. Ami a negyvennyolc felé siető s arra visszanéző évtizedekben egyszer-egyszer kivételes helyen, Arany balladáinak a hangulatában vagy Kemény töprengéseiben nyilallt fel, most Ady nagy jele körül félig ösztönösen, félig tudatosan ásnak rá többen is mint régi erdők kőszenére, melyben századok magyar melege halmozódott fel.

A magyar író, idegenül kissé hacacáréban, melynek át kell engednie nevét, ösztönösen is mélykultúránkhoz húzódik közelebb. Még azok az írók is, akik inkább Péterfy, mint a Vajda útját vállalták, és Európát másolják alkotó fordításokban s iskolázott eredetiben: régi magyar művészekre emlékeztetnek; Csokonaira: Tóth Árpád; Kármánra, Daykára: Kosztolányi s egy vibrálóbb Vörösmartyra Babits. E művészeket az ostoba ellenforradalom később azzal vádolta meg, hogy a zsidóság bérencei voltak. Az igazság: a zsidó előretö9réssel szemben egyedül ők termeltek számba vehető ellenanyagot. Tisza megkeményedett puritanizmusát a zsidó befolyás könnyen körülfolyta; ezekből az írókból azonban egy másik fluidum terjedt szét az országban, mely a fogékonyakban a magyarságot feldelejezte, s az értéktisztelő zsidót, legalább szellemiekben, alkalmazkodásra bírta. A millenniuminál tudatosabb magyar ifjúság s a magyar kultúrába a régi tisztelettel kívánkozó zsidó elit támadt a nyomában.

Kétségtelen, hogy a Nyugatnak nincs meg az a tiszta sodra, ami a Kazinczy-nemzedékinek vagy a harmincas-negyvenes évek irodalmának. De gondoljuk el, mennyivel zavarosabb, kiúttalanabb volt magyar társadalmunk is. Ott egy rohamra vezénylő század s egy eszmélő nép pumpálta a hősiességet az íróba, itt a közelítő háború s a külön magyar csőd táplálta a rossz közérzetet. A Nyugat teljesítménye ilyen körülmények közt csoda, mely kultúránk hatalmas ösztönző erején kívül nem magyarázható semmivel. Régi Magyarország és a Nagy-Európa egyszerre özönlöttek vissza, alig egy tucat emberen át az elsivárodott magyar öntudatba, s még aki világosan látta is, hogy az idő zsákutcájában futkos, annak is az volt a benyomása, hogy „felemelkedőben van az ember arca”.

Nagy szerencsétlenség volt, hogy ez a kiváló nemzedék élete derekán egészen új helyzetbe került. A háború és a két forradalom egyike a ritka, éle korhatároknak. Mohács óta talán csak a szatmári béke s a kiegyezés volt ilyen – de még azok sem. Ady, ez az első felesége az Időnek, mint a trák király első asszonya követte sírjába urát, de a többiek itt maradtak új országban, új kalimpáló égtájak közt, titokzatos sorskörök alatt. Egyetlen európai nép sem pottyant ki úgy a múltjából, mint a magyar. A kényelmes Monarchia, ahol az elégedetlen házastárs könnyű szerepét játszotta, elpárolgott fölüle, s a forradalmak az önállóság égési sebeit hagyták rajta. Az írónak sok volt ez a sok rázkódtatás. Az alkotás újság is, s az alkotó született újító. De az alkotó született maradi is – hiszen a múltjából, emlékezetéből él. Megnézni a világot, s hozzáadni a lelkét egy alkotásban: ez az író. Az új helyzetben ahhoz, hogy a helyzethez tudjon szólni, a megnézést kellett volna elölről kezdeni. A nyolcvanas években született költő a Tiszák világára irányította be magyar és európai apostolátusát, s ha a tizenkettős zavarbásokban még a maga forradalmát ünnepelte riadt disztichonban, a háborút mint az ő emberségének a nagy sérelmét és próbáját tudta fogadni, s őt az igazoló forradalomban is kievezett a Vörös Isten elé – a restauráció megtorpantotta. Szeretett tapasztalatai és műve jogán a kor élén rohanni – de ez a sokféle, gyorsan változó kor elkedvetlenítette;óvatos és gőgös lett: ő végre is egy költő, akiből egy műnek kell kiszöknie, nem szajhálkodhat egy múltjával ennyiféle kornak. A művészet, jött rá, nem követheti a politikát, a művész nem járathatja le mondanivalóját a politikával.

A magyar középosztálynak, s itt az egyszer mondhatjuk talán: a magyar társadalomnak abba a néhány hónapos fellazulásába, mely a kommunizmus bukását követte, egyetlen magyar író merte belevetni magát: Szabó Dezső. Szabó Dezsőből az utolsó évtizedben, épp írótársai, panoptikumalakot csináltak, s minden fiatalt odavezettek elé: ilyennek nem szabad az írónak lenni. Nem tudom, hogy kétségtelen eltévelyedéséért haragudtak-e rá, vagy kétségtelen heroizmusáért. Ideje, hogy ezzel az emberrel szemben, amíg köztünk van, s tekintet nélkül arra, hogy mi a véleménye rólunk, igazságosabbak kegyünk. Semmi kétség: a regénynek az az átéposzítása, amellyel próbálkozott, súlyos ízléstévedés. A túlméretezett szerep tehetsége, jellem és szelleme minden rejtett hibáját kihozta, felnagyította: olvashatatlan, szeszélyes és beteg. De egy kultúra: pozitívum. Nem eltévelyedésekből áll, hanem vívmányokból. Az eltévelyedések kiküszöbölődnek, a vívmányok megmaradnak; a jó vers él, a rosszat elfelejtik. Szabó Dezső bele mert ugrani az ellenforradalmi idők zajlásába, nemcsak vérmérsékokai voltak. Egész műve e felé a sorsalkalom felé lendítette. Ő volt az egyetlen magyar író, aki a háború előtti Európában az új Európa körvonalait meglátta. A haladások, emancipációk, szabadságok és szabadosságok, hasznosságok és ésszerűségek útja járhatatlan tovább; Európa a kereszténység kihűlt kályhája körül vacog, s a visszaütés a nagy kultúrateremtő állapotok, az édes közösség, az „örök banalitások” felé elkerülhetetlen. A kommunizmus első napjaiban vallomást tesz az „egész ember” mellett. Az egész embernek: családja, fajtája, mítosza van. Evő, párzó és vallásos állat. A XX. század megint az övé. A magyarságot erre az új századra akarja szívvel, gondolattal, családteremtő, rohamozó kedvvel mint munícióval fölszerelni. A magyar múlt egy arzenál neki, ahonnan fegyvereket kapkod ki s osztogat szét. Tanulmánya, elbeszélése, regénye hosszú agitációs beszéd. Az elsodort falu-ban, mely a kommunizmus derekán jelenik meg, bátran kimondja a zsidó előretörés értelmét. Amikor az ellenforradalom zavarába beugrik, a megrémült és gondolkozásra kényszerített magyar középosztályból igyekszik forradalmi légiót szervezni. Izgató beszédeiben ő töri át a Nyugat íróit a magyar ifjúságtól eltokoló előítéletet, Ady örökségét ő menti át az özönvízen, a szocializmust és ezt az új európaiságot ő kapcsolja össze először agrárprogramjában, Magyarország küldetéséről a kis népek övében ő beszél. Fáradhatatlanul rohan előadóteremről előadóteremre, s kétségbeesetten érzi, mint fagy be körülötte az átmeneti magyar olvadás. Az írók félreérthetetlen szemjátékkal adják a világ tudtára, hogy megvetendő ripacsnak tartják. A középosztály vezetői a zsákmányon osztoznak, az ifjúság bajtársi egyesületekbe verődik, s a védtelen zsidókra rendez heccből vadászatot. A restauráció minden t éren elnyomja a forradalmat, s ő fölcsigázottan, koppánykodva esik a körülötte lévőknek, sváboknak, papoknak, irodalomtörténészeknek, minisztereknek, szerencsétlenül keverve a hőst és a pojácát, a prófétát és az elmebeteget. Néhány év, s Szabó Dezső savait a hazai lúg közömbösítette. A szellemi életben ugyanaz kezdődik, ami a társadalomban. Restauráció.

A jövő kultúrtörténésze a húszas évek könyvei közt nem fog elégedetlenkedni. Sok kiváló mű jelent meg, élő nagy írók mellett tehetséges fiatalok tűnnek fel, az egyetem nevű nekropoliszban tanszéket kap néhány alkotó tudós: Szekfű Gyula, Gombocz Zoltán, Horváth János, Németh Gyula. Az oktatás rendszeresebb, a külföldi ösztöndíjak gyakoribbak, még könyvtáraink felé is megindul, szűkebb mederben, a háborúval elszakadt könyvfolyam. A Bethlen-rendszer sötétségében művelődésünk fényesebb szigetnek látszhat, ami érték maradt, ide húzódik. Mindez igaz. A restauráció bénító merevsége azonban ezen a csillogó szigeten is rajta van. Aki kiváló: kiváló marad, s csatakos, hóesős időben az ember még hívebb a fúró-faragó szerszámaihoz, mint amikor nap és fű szabadba hív. A kiválóak dolgoznak, de a dolguk: emlékezgetés. Szabó Dezső elpukkant, s a többiek örülnek a megmaradt műhelyüknek. Az írók visszaülnek a megszakított mondatukhoz, és befejezik, a tudósok folytatják tanulmányaikat. Különös látvány: a haj még fekete, az írás ízes, férfias, hatalmas, s a közszellem öreg Nel mezzo, alkotóereje teljében mindenki megöregedett. A felbukkanó fiatalokat ez az egy éjszaka megőszült közszellem fogadja, fiatalos baráti öleléssel a váll körül s jéggel a szíven. A háború előttiek tekintélye óráról órára nő (így emlékezgetőn, megállapodottan a magyar középosztály is jobban megszokja őket, mint amikor káromkodva rángatták a vállánál), s a háború utániaknak, ha a növő közönyben hallatszani akarnak: az ő tekintélyük alatt kell megbúniuk. Új tudós- vagy íróegzisztencia itt csak úgy keletkezhet, hogy a régiek ajánlják – ajánlják, és néha pénzelik is. A jóakaratból önkéntelen is gyámság lesz – gyámság, melyben a megöregedett közszellem védekezik.

A gyámkodó öregek és gyámolított fiataloknak ez a furcsa szimbiózais a húszas évek végére két góc körül telepedik meg. Egyik a Magyar Szemle, másik a Nyugat. A Magyar Szemlénél Szekfű Gyula a főgyám, a Nyugatnál Osvát, majd Babits. Szekfű Gyula nagy történetíró. Ha élő külföldiekkel hasonlítjuk össze, nem veszt, csak nyer. Módszere változatos, nagy anyagra sokfelől láttat rá; tanulmányai és lírája közt izgató kapcsolat; azt fedezi fel, amire mint ösztöneit igazolni vágyó embernek szüksége van; de a líra inkább fogékonnyá teszi, mint elfogulttá. Szabó Dezső mellett talán még ő az, aki „Isten pénzének” a fogyását az európai kultúrában s a magyarban különösen, észrevette. De az ő vérmérsékletében ebből a felismerésből nem nagy megújító szándék hajt ki; csak szemrehányó pesszimizmus. Csak a zavaros fejűek hiszik, hogy láthatártalan kalandjukkal újra előteremthetik az egész összeget. Örüljünk, ha a meglevő nem fogy el, s az elgurult fillérekből valamit visszaszerezhetünk. Éppen mert a teljes, hősi megoldásban nem hisz, türelmes ar észmegoldások iránt. Európa vallásos nyomorúságának a jele: hogy az egyház elhanyatlott. Menjünk hát vissza az egyházba, nem mind, a középkor egyháza nem támad föl, csak minél többen, hogy viszonylag erősebb legyen. A magyar föld és magyar érzés partja omlik, kössük meg hát óvatos reformmal, neveléssel, ahol (Nagy-Magyarország nem jön vissza) még meg lehet kötni. Az igazi vezér: Széchenyi. Ma nincs a magyarságnak Széchenyije. A vezetésre törekvő elit azért csak iparkodjék Széchenyihez hasonlítani, ha az nem is lehet többé senki sem. A történelemnek az a kora, mely a részleges visszaállításokba a legnagyobb erőt ölte bele: a barokk. Szekfű művében ezt támasztotta fel a legvonzóbban s eddigi tudomásunktól a legeltérőbben. A két forradalom csalódása, mely a liberalizmussal az országot szembefordította, a barokk ösztön számára kedvező közhangulatot hozott. Akik Rákóczi-könyvét lehurrogták, a Három nemzedék-nek helyeseltek. A tudományos életben széttekintő fiatal tudós nem is fordulhatott csak Szekfű felé ösztönzésért. Módszerének művészi újsága, a régi felfogással szembeforduló fanyar kriticizmusa példa és ellentét erejével vonzotta a legtehetségesebbeket. Az életösztön is neki kedvezett. Az átvett barokk hajlam s bizonyos paradox öröm történelmünk fejtetőre állításában (a heroizmus kerül alul s az óvatosság felül) a fiatalnak megkönnyítette fiatalsága és érdeke összhangba hozását egy korban, melyet maga Szekfű nevezett el megvetően neobarokknak. Csakhogy Szekfű és a fiatalok közt volt egy félreértés. A barokk Szekfűnek a mélyösztönébe volt írva, ő a népszerűtlenségben is kiállt érte, s e restaurációs rend támogatását a „mentsük, ami menthető” nyomott közérzetével vállalta. A fiatalok legtöbbje csak testétől idegen szerzetesi ruhát öltött vele magára, mely a restauráció szolgálatát megkönnyítette. Kissé meghökkentő volt, amikor a Három nemzedékfüggelékében épp a Magyar Szemle szerkesztője bélyegezte meg a fiatalokat, akik az öregeknek kegyért, állásért behódoltak; de végre is egy ifjúkorában a közszellemnek be nem hódolt bélyegezte meg a behódoltakat. Egy ember hatása nemcsak egyéni érdekétől függ, hanem a helytől is, melyről kiárad, s Szekfű Gyula, míg az ifjúság felkészültségét emelte, fájdalmatlanná tudta tenni gerincükben a restauráció kívánta megroppanást.

– folytatjuk –