Török András István: Tudat alatti képzettársítások anyanyelvünkben

Az utóbbi időkben divatba jött és nagy sikert futott be egy testsúlycsökkentő szer: a káposztaleves kapszula. A kezdeti nagy vásárlási láz aztán csökkeni kezdett – kiderült, hogy ez sem csodaszer –, de vajon mi lehetett a titka a kezdeti karriernek? Azt hiszem, a káposztaleves lehetett a reklám hívó szava.
A levesféleséget a ’40-es évek végén, ’50-es évek elején, s utána még évtizedekig úgy emlegették, mint a Szovjetunióban raboskodó hadifoglyok eledelét. A rokonságomban is volt hazatérő hadifogoly, s az idősebb kollégáim közül néhányan szintén megjárták a „Keleti Akadémiát”; a káposztaleves mindnyájuknak „fő fogás” volt. „Karcsú” mivoltukat halálukig megtartották – persze a hazahozott betegségeiket is.
A mai, lassacskán hízásnak induló negyven felettiek képzeletében – családi beszélgetések, olvasmányok nyomán – megmaradhatott valamiféle kép az egykori hadifoglyok soványságáról. Ugyanilyen alkalmak során szóba kerülhetett a hadifogoly koszt, a káposztaleves is, amely szintén felidézett valamilyen képet. Az óhajtott karcsúság és az ezt biztosító káposztaleves képe önkéntelenül, a tudatszint alatt társult egymással – és ettől kezdve a káposztaleves, immár kapszulába sűrítve, jótékony, sikerrel kecsegtető szerré lépett elő.

*

Más példa is van anyanyelvünkben a tudat alatti képzettársításra. Ismeretes az a nem éppen szalonképes megjegyzés, hogy „jó kis dög”. Főleg fiatal nőkre mondják, akik öltözetükkel vagy annak bizonyos fokú hiányával a szokásosnál feltűnőbb szexuális vonzerőt gyakorolnak a férfiakra. A vonzerőt főleg a domborodó, gömbölyded testtájékok kiemelésével, előtérbe helyezésével érik el.
De hogy jön ide a dög?
Néhány éve, nyáridőben, egy lakótelepi úttest szélén láttam meg egy kimúlt macskát. A néhai háziállat teteme a jobb oldalán feküdt, s a test annyira fel volt fúvódva, hogy mindkét bal lába mereven elállt a törzstől. Az egész testnek, még a végtagoknak is szférikus jellege volt.
Eszembe jutott akkor, milyen nagy különbség van egy „jó kis dög” meg egy felfúvódott állati tetem között. Ugyanakkor éreztem, hogy mégis hasonlóak: miért is? Azért, mert ha nem valamely kívánatosan domború testű nőt próbálunk összehasonlítani egy felpuffadt döglött macskával – például egymás mellé téve őket –, hanem csak ezek jellemző formáit, a domborodó, szférikus felületeket, mint képeket, képzeteket vetjük össze, azaz társítjuk, nyilvánvaló a hasonlóság.
Azt hiszem, csak nekünk, embereknek sajátságunk, hogy egymással alig összehasonlítható dolgoktól el tudjuk vonatkoztatni azok bizonyos, jellemző tulajdonságait. Az elvonatkoztatás, mint képesség, egyidős lehet az emberiséggel, s így tudattalanul, automatikusan történik az összehasonlítás is.

2014. augusztus 28.