Áprily Lajos: Rabok
Nagy Jenőnének
Ahol laktam,
minden reggel rabok haladtak
hajszolt ütemre, fegyverek között.
Mindig pár furcsa, emberarcú rom,
talpuk alatt sikoltozott a hó,
mögöttük villámlott az őrszurony.
Gombon babrált
és fáradt súllyal meglendült a kéz.
S láttam:
egyik a templom-csúcsra visszanéz.
Aztán sikátor-csendbe fúlt a trapp.
Rab voltam én is, téli munka-rab.
Aztán száguldó lobogóval
megékezett a tavaszi vihar.
Valahol gátat robbantott az ár,
hidat rabolt.
A riadóval száz patak-herold
rohant:
száz végtelenbe villanó sugár.
A ragyogó út csattogó kövén
végigtáncolt egy szabadult csikó,
holló-nyakán hanyatt-esett a fény.
S láttam az ölyvet, az azúr-királyt,
a nap felé
mámorosan körözve szállt!
S amerre mentem, tűz játszott velem,
és nőtt a tűz
s minden reggelre nőtt a félelem,
hogy a láz egyszer oly forrón fut át:
ha rabok jönnek, részegen lerontok
s letépem róluk a daróc-ruhát!