Erdélyi János: Vörösmartyhoz
Mikor híre járt, hogy letette a tollat
Még egyszer emeld föl Sár róna vidékén,
Utána viharnak, zengő szózatodat,
Hagyj minket a sírba leszállani békén,
Ha újra hallók még fönséges dalodat.
Mit használ most neked romokra kiállnod,
Szórva keserves gúnyt a végzetek ellen?
Mi haszna bánatban örömet találnod?
Meg kell annak törni, meg, a férfimellen.
Oh, ne dúlj magadon, nemzet építője,
És hallgatásoddal ne segíts romlani.
Régi dicsőségünk édes hitetője,
Így fogsz-e magadban mindegyre aggani?
Maradsz-e csendesen, mint az Aral tónak
Eget mutogató, zaj nélküli árja,
Vagy mint az a mező, hol nincs híre szónak.
Mert vad sem üvölti, madárka se szállja.
Vagy állsz-e hidegen, mint ama fénytető,
Mely magát az égbe határul fölveti,
Ahová nem ér föl még emberi erő,
De a kora sugárt először tünteti?
Nem téssz-e inkább úgy, mint amaz ősz bajnok,
Ki menten azért ült még harci lovára,
Mert hallá olasznál címerét magyarnak,
És győze és úgy ment halál végharcára?
Dalolj még, dalolj még! hadd halljuk szép szót,
Lepjen meg az újra minket valahonnan,
Mint meglep imádság harangja utazót
Remete tornyáról süketes vadonban. –
Állítsa meg érted folyását az idő,
Forduljon arcával még a régi felé;
Mert mintha a multban volna csak a jövő:
Te annyi szellemet raktál egykor belé.
Ott fiatalságod szentté lett országa,
Ott a patakoknak felköltött regéi,
A szerelem, a szép lelkek boldogsága
És az előidők komoly leventéi.
Emeld föl még egyszer Sár róna vidékén,
Utána viharnak, zengő szózatodat,
Hagyj minket a sírba leszállani békén,
Ha újra hallók még fönséges dalodat!