Zsirai László: Matyi a ludas?
Özvegy édesanyjával éldegélt Döbrögön Matyi, aki libák legeltetésével kereste soványka kenyerét. A falubeliek egyszerűen csak mihaszna Matyinak nevezték, mert a szabadúszó libapásztorság csupán pótcselekvésnek számított, hiszen a korabeli belevaló legényeknek már áfás számlaképességük és ahhoz mérten csillogó autójuk is termett. Nem úgy Matyinak, mert ő csak naphosszat ücsörgött a mezőn a libaúsztató partján és olyan mihasznaságokat művelt, mint például a versírás. Költő nem lehetett persze, mert üres zsebeiből nem is lett volna mit költenie, de szerzőnek sem mondható, hiszen a napsugarak mutatta soroknál többet nem szerzett még az életben.
Egyszer ám csak arra lett figyelmes, hogy idegenre sziszeg a fót. Nemzetközi libamenedzser közelítette Matyit, akitől megtudta, hogy nem kell már annyi magyar liba idegenországban. Tehát, ezzel a most legeltetett csapattal már képtelen foglalkozni, nem is fizet értük, tegyen velük Matyi azt, amit bír és akar és tud. „Azt a rézfán fütyülőjét! Ennek a fele sem tréfa – gondolta Matyi kiejtve kezéből a lúdtollat és az irkát –, hiszen ennyi libát tán esztendeig sem bírunk megenni…” Majd felkelt és hazahajtotta a libákat, mondván a gazdáknak, holnaptól libahúst eszik az egész falu, mert nem kell már a magyar liba idegenországban, nincsen ára, nincsen keletje, ő nem marad itt napestig sem, mert elmegy a nagyvárosba szerencsét próbálni.
Töprenkedtek is erre rendesen a libatartók. Úgy vélhették tán, hogy a szerencse olyasmi lehet, mint a csizma, amit próbálni kell. Ugyan nem sokáig foglalták el magukat ezzel, mert bizony új libapásztor után kellett nézniük, meg annyira belebúsultak a magyar libák sorsába s szintúgy a magukéba, hogy három pszichológus megélt volna ebből a hatalmas bánatból Döbrögön.
Matyi pedig közölte az édesanyjával, hogy holnap már nem kell neki terítenie az étkezésnél, mert igenis a gyakorlatban fogja érvényesíteni az esélyegyenlőség elvét, s ha fene fenét eszik is, szegénységének gönceit levetve, meggazdagodva tér majd vissza a nagyvárosból.
– Majd adok én neked szerencsepróbát, te, mihaszna Matyi! – korholta az édesanyja. – Pusztulj innen a szemem elől, ne is lássalak! Öregkorára nem számíthat másra az ember, csak az Istenre – dohogta, de azért batyuba csomagolt a fiának egy kis libahússal hamisított hamburgert, pattogatott kukoricával, s nem bolti borvízzel, mert az ő fia volt, bárhogyan is igyekezne letagadtatni vele a szégyen. Azzal útnak eresztette Matyit, mivel nem is tarthatta vón vissza.
Amaz pedig így köszönt el:
– Meglátja idesanyám, gyövök én még ollan fínyes ótóval, mint Kupecz Adorján fia amerikábú! S jó leszen nekünk is, csak bízzon bennem! – mondta, majd fogta a tarisznyáját, kiballagott az útra. Csupán a nyikorgó kertkapu köszönt vissza neki.
Nem is vitt magával mást az útravalón kívül, mint a pennáját meg az irkafüzetét. A nagyvárosba érkezvén látta, hogy egy marcona külsejű alak letépi egy magányosan ballagó nő válláról a táskáját, nyakáról az aranyláncát és elszalad. „Ihajla. A gyenge nő nem tud szaladni, ez a marcona behemót meg, mintha hatvanméteres síkfutó volna, úgy elszelel. Micsoda esélyegyenlőség ez!?” – mordult fel magában Matyi és azon nyomban a támadó után loholt. A libákat is hamarost elkapta, ha kimaradoztak a sorból és szökni próbáltak. Ám ez ritkán fordult elő, mert a liba nem hülye állat. Utol is érte a tolvajt, s a korszerűen barátságos labdarúgás cselét alkalmazva egyetlen csodacsatári mozdulattal pofára ejtette (elgáncsolta), majd a hátára lépve csak annyit mondott: „Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál fiam, mert személyemben a társadalom megvetésének összes kínja vetett rád keresztet, hogy javulnál meg és gyógyulnál ki ebből a megélhetési tolvajlásból!”. Csupán ennyit mondott Matyi, s meg sem várva, míg a szélvészgyorsaságú rohamrendőrség a gumibotja után nyúl, hogy bevetésre induljon, visszaadta a táskát és a nyakláncot a hölgynek. Az csillagfényes szempillantással köszönte meg Matyi lovagias cselekedetét.
Míg a tolvaj még mindig a porban jajgatva fogadkozott, hogy soha többé nem tesz ilyet, Matyi rámérte a büntetést:
– Csak azzal moshatod tisztára bűnös lelkedet, ha rögvest valami jót cselekszel. Például elárulod, hogy merre lakik a jó szerencse!
Erre a tolvaj azonnal vasorrú békává szelídült és megadta Matyinak a jó szerencse címét. Matyi el is indult rögvest és hamarosan oda is ért a munkaközvetítő irodába, ahol felvették a személyi adatait, és azzal biztatták, nézzen be három hónap múlva, mert – mivel idegenországban nem kelendő már a magyar liba – éppen nem tudnak neki libapásztori hivatalt adni. Ám ha a szakképzettségtől eltérő munka is érdekelné, akkor átképezhetné magát biztonsági őrré. A Ludas Mátyás Őrző-védő Kft. éppen ilyen deli legényeket keres, mint ő.
Megköszönte Matyi az ügyintéző szívjóságát, és tovább ballagott a szerencse felé vezető úton. Gyanút keltett benne, hogy sok szerencsétlennel találkozott, azok mind vele szembe jöttek a szerencse irányából, s kérlelték, adna-e pár eurot, megsegítené őket szerény újságjuk támogatásával, hisz láthatja aggodalmat keltő, szomorú sorsukat. Aztán, mivel Matyitól vigasztaló szavakon kívül nem kaphattak mást, gyorsan továbbálltak. El is érkezett arra a címre, amit a vasorrú béka megadott. Ki is volt írva hatalmas betűkkel: „Meg ette már az e hetit?”. Pont az a betű hiányzott a feliratból, amit vadludak szoktak formázni az égen vonultukban. Vagy vihar sodorta le, vagy valaki elvitte a közeli hulladékátvevő helyre magánvagyonát gyarapítani a leszuggerált állami betűből. Mindenesetre Matyi nem sokáig töprengett ezen, benyitott a jó szerencse ajtaján, ahol Jó szerencsét! kívánva köszönt rá egy nyugdíjas kéményseprő, aki azelőtt bányász volt, s mély szerencsekívánatok közepette árusította a sorsjegyeket.
Matyi jól sejtette, piacgazdaságban semmi sincs ingyen, a szerencse is pénzbe kerül. Rögtön árajánlatokat kért és kapott a szerencse vonatkozásában, majd lógó orral kikullogott a helyiségből. Úgy érezte, nincs szerencséje. Aztán egy nagy épületen megpillantotta a feliratot: Ludas Matyi Szerkesztősége. Elővette irkafüzetét, s napsütésben fogant vidám verseivel bekopogtatott a szerkesztőség ajtaján.
– A Ludas Matyi, apám, már régen megszűnt! Mi egy német magazin magyar kiadását szerkesztjük. Kit érdekelnek itt már a verseid? Esetleg a felettünk lévő hetilapnál szerencsével járhatnál… – ajánlotta Cicus Mici főszerkesztő, aki a gimnázium második osztályában minden tárgyból beszekundázva felfelé bukott. Matyi ezúttal nem a libáit, hanem a szemeit legeltette ezen a libán, de hamarjában el is köszönt, hiszen a szerencse más formáját kutatta. Amit rögtön meg is talált, amint a hetilap szerkesztőségébe lépett.
– Nincs benn a főnök! – fogadta a neki háttal ülő titkárnő, amint belépett az irodába. S Matyit akkor szíven ütötte ez a köszönés, ez a hang, hiszen felismerte a hölgy hattyú nyakán függő aranyláncot, meg a mellette lévő asztalon pihenő barna táskát.
– Döbrögről jöttem, verseket hoztam. Ezekkel szeretnék itt szerencsét próbálni – jelentette ki határozottan Matyi, mire a titkárnő rögvest megfordult a forgószéken, és akkor felismerte a megmentőjét. – Jaj, maga az?! Miért nem küldte el e-mailen vagy flopin az írásait. Nálunk a szerkesztők kéziratot már nem olvasnak, az kevésbé rongálja ugyanis a szemüket, mint a számítógép monitorja. Egyébként is, ha ma élne Arany János, írhatna harminc balladát, s nem kapna értük egy jobb Ladát.
– Nincsen nekem számítógépem, én csak egy szegény magyar falusi Matyi vagyok – mondta szinte siránkozva Matyi, mire a titkárnő megsajnálta. Hálás is volt megmentőjének, meg tetszett is neki ez a bátor, jó kiállású legény.
– Tudod mit, Matyi!? – váltott hirtelen tegezőre a csinoska titkárnő. – Add ide a verseidet, majd én beírom őket a gépbe, hálából, hogy megmentetted a vagyontárgyaimat – jelentette ki és így is lett. Bebillentyűzte a verseket, majd a tördelőszerkesztőnek továbbította. Tudta, hogy a szerkesztők vagy riportokat készítenek vidéken, vagy public relations anyagokért rohangásznak, vagy a közeli vendéglőben, pubban tömik a bendőjüket, s a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy éppen versek olvasásával foglalatoskodjanak.
Aztán, hogy pár nap múlva megjelent Matyi első verse nyomtatásban és tisztes tiszteletdíjat is kapott érte, visszament a lottózóba, ahol sorsjegyet és lottószelvényt is vett a bányászból kéményseprővé változott árustól, majd főnyereményként milliárdokat nyert. „Van esélyegyenlőség, hiszen bárki nyerhetett volna!” – gondolta magában boldogan Matyi.
Azután addig támogatta anyagilag a hajléktalanok és a nyugdíjasok alapítványait, amíg annyi szavazatot nem kapott, hogy országgyűlési képviselővé választották. Háromszor interpellált a Parlamentben, de nem vigyázott. Egyik alkalommal az előre megírt beszédébe szőve egyik versét is felolvasta: „E nép felett valakik mindig áthajolnak, / akiknek biztosabb jövőt ígér a holnap / összekacsintva vidám dalokat fütyülnek. / A szél szavuknál őszintébben hegedülhet. // E nép felett valakik mindig áthajolnak, / kicsike közhaszonból is jócskán tarolnak, / míg munkától izzadsz, övüké lesz az érdem. / Közben mély bánatok hegedülnek a szélben”.
Nos, későn vette észre magát, hogy talán nem szabadott volna ilyen húrokat pengetnie. Ezzel sokak szemében vált gyanússá. A legártatlanabb megjegyzés, amit lírai felszólalása kiváltott – „Mi is irkálhatnánk ilyen verseket, ha jutna rá időnk” –, abból a meggyőződésből született, hogy a politikus olyan emberfajta, amelyik tehetségességéből fakadóan bármire képesnek tartja magát. A többiek ugyan nem hívták össze a Ludas Mátyás elszegényesedését vizsgáló bizottságot, de társai kerülni kezdték először a tekintetét, később teljes magát is. Elterjedt róla, hogy minden vétket kegyetlenül észrevesz, és háromszorosan megtorol. Hirtelen gátlástalanul meggazdagodott vállalkozói körökben a minősítése egyszerűen persona non grata lett.
– Egy felkapaszkodott libapásztor, egy költő, egy senki – alkották róla a válogatottnál válogatottabb, lenéző-lekicsinylő jelzőket az összekacsintók. Matyi a színfalak mögötti ármánykodást megúszta annyival, hogy csupán a mentelmi jogát függesztették fel s nem a testét. Csak az a bizonyos szerkesztőségi titkárnő becsülte és értékelte a nemes erkölcsi elvek melletti kitartását, s lelki gazdagságát tapasztalva ment hozzá feleségül. Párjával visszaköltözött Döbrögre, a falujába, ahol édesanyjával is megbékélve, takaros házban éltek, amíg meg nem haltak. Sorra jelentek meg verseskötetei, amelyek kiadását saját baromfitelepe jövedelméből finanszírozta. Magyar gyomorba magyar májat magyar libából! – ez lett vállalkozásának a jelmondata. Egész életében a szegények pártfogójaként, gyámolítójaként tevékenykedett. Az alföldi libatenyésztők gordonkaötösének muzsikájával kísérték utolsó útjára.
Síremlékén a temetőben csak ennyi a felirat: Mátyás, az igazságos. Pedig sem kiskirály, sem nagy nem volt. A falubeliek olykor feltették a kérdést egy-egy őket is gondot jelentve érintő országos intézkedés következtében: vajon ebben is Matyi a ludas? Majd önmaguk válaszoltak fejüket ingatva jobbra-balra, mint a harang nyelve a mise előtti kondulások alkalmával.
A harang pedig akkor is rendületlenül kondult, amikor az őszintén hegedülő szél dallama fésülte a rétek frizuráját, a hajnali harmattól naponta frissülő füveket.
