Petrozsényi Nagy Pál: NŐSÜLÖK

    A legtöbb férfi előbb-utóbb megnősül egyszer, kétszer, kinél hogy alakul. Nálam így alakult.

Maja

   volt az első mennyasszonyom. Haja fekete, göndör és fiúsan rövid. Különös ismertetőjele a szeme alatt húzódó sötét, ráncos táska. Még a főiskolán ismerkedtünk össze, de a táska miatt rá se hederítettem. Eleinte, amíg az egyik barátnője dicsérni nem kezdte az eszét, bájait, meg hogy mennyire szerelmes belém a Majácska. Addig darált, győzködött, amíg már észre se vettem a táskáit. Csak azt láttam, hogy szexis, és tetszem a csajszinak. Mit tagadjam, jólesett, annál is inkább, mert életemben először csípett engem is valaki. Attól kezdve együtt jártunk, tanultunk, és a főiskola elvégzése után egy évvel meg is kértem a kacsóját.

   Eddig viszonylag minden simán zajlott le. Az első felhők azonban csak ezután kezdtek gomolyogni felettem, pontosabban akkor, amikor tiszteletemet tettem az ősöknél. Maja anyja alacsony, székely asszony volt, haja ugyanolyan fekete és göndör, mint a mátkámé. Csak az eszük nem járt egyformán, sőt, korához képest kifejezetten naiv volt. Azért szimpatizáltam a mamival. Éreztem, láttam rajta, hogy jólelkű, vidám nő, ellentétben a férjével, aki a világ minden kincséért sem mosolygott volna senkire. Vicsorogni annál gyakrabban, különösen, ha beszeszelt, s miután ez nap mint nap megesett a vékonydongájú gépésszel, örökké hadilábon állt a világgal.

   – Ne törődj vele, csak vicsorog, acsarog, holott a légynek sem tud ártani – védte meg az apját Marika, amint észrevette megütközésemet az arcomon. – Csupán attól óvakodj, ne orrolj rá, ha bepiál – folytatta a felvilágosítást zavartan. – Akkor tényleg begerjed, és…

   Hirtelen elnémult, miután éppen akkor támolygott be az öreg a konyhába.

   – Csakhogy hazajött a fiatalúr! – támadt rá leendő anyósom, aki évek múltán sem bírta lenyelni, hogy a ház ura rendszeresen felönt a garatra.

   – Ne, ne, bízd csak rám, anyukám! – vágott felém Maja figyelmeztetően a szemével, és az anyja helyett ő szolgálta fel a vacsorát.

   Az öreg bekapott néhány falatot, aztán dünnyögve botorkált a hálószobába.

   – Kérlek, ne haragudj! Igazán nagyon szégyellem, de hát ez van, hiába is hazudnánk – tárta szét a kezét szomorúan a jó asszony.

   A következő napokban megismétlődött a jelenet: kettőkor befejezte a munkát az üzemben, és elsietett egy csehóba, ahol egész estig iddogált, utána haza jött, evett, végül lefeküdt. Úgy éjfélt tájt felébredt, s attól fogva óránként csoszogott át a vécére pisilni. Ej, mit, nem az apát veszem el, hanem a leányát – vigasztaltam magamat. Különben sem fogunk sokáig itt lakni.

   – Miért, nem tetszik a lakásunk? – sértődött meg Maja, amikor megpendítettem előtte az ötletet.

   – Dehogynem.

   – Akkor az apám. Tiszta sor, gondolhattam volna. Majd meglátjuk a te szüleid, mennyivel különbek az enyémnél.

   Nos, erre már csak Petrozsényben került sor. Tudniillik itt lakott az anyám, nagyanyám meg a testvérem. Bemutattam nekik az arámat, és nyaraltunk tovább békében. Már amennyire Majától békében tudtam nyaralni, ugyanis hol ezért, hol azért csattant fel. Gyakran elég volt egy szó, mozdulat, hogy utána percekig füstölögjön, duzzogjon.

   – De hisztis ez a lány, halljátok! – jegyezte meg egyszer a nagymama.

   Anyám nem szólt semmit. Legalábbis előttünk, egyedül Majával közölte, mit gondol. És ez sem volt éppen hízelgő, csak nem rá, hanem rám nézve. Kemény, nyakas gyerek az én fiam. Sőt, olykor durva is – árulta el Maja kuncogva, amiért ilyen különös módszerrel reklámozott engem az anyukám. A naj­mát értettem, még igazat is adtam neki magamban, annál kevésbé értettem viszont az anyámat. Utóbb rájöttem: valójában nem is Marikát, engem féltett egy… hisztistől.

   – Menjünk haza, unom már ezt a Petrozsényt – telt be a lány csakhamar a várossal. – Füstös, pici sárfészek, még egy vicik-vacak strandja sincs. A házak kormosak, sehol egy színház, múzeum. Szóval mikor indulunk?

   – Jövő héten, ha megfelel.

   – Nem, holnap, vagy itt hagylak – kötötte az ebet a karóhoz, én úgyszintén, ezért másnap csakugyan vonatra ült, és irány a Pece-parti nagyváros.

   – Hát ez jól kezdődik! – diadalmaskodott a nagyanyám. – Ezek után képzeld el, hogy viselkedik majd feleségként.

   Hm! Másodszor is meggondolkoztatott az öreglány. Alig tűnt el a barátnőm, új vendég toppant a házunkba: Baczó bácsi, a spiritiszta, kis, hajlott hátú öregember, anyám ifjúkori szerelme. Hogy mi célból, az még aznap kiderült, amikor az öreg, anyám és nagyanyám ünnepélyesen helyet foglaltak az asztalnál. Tehát szeánsz lesz. Szinte elnevettem magamat.

   – Viselkedj! – lökött oldalba édesanyám titokban. – Komoly dolog ez, nem játék.

   Hitetlenkedve néztem a Dunacsatornát[1] megjárt tanárra. Merthogy az volt a Baczó úr, állítólag nem is rossz tanár, amire maga a Securitate is felfigyelt. Így került a dunai munkatáborba, szabadulása után meg az utcára, miután egyetlen iskola sem alkalmazta többé az öreget. Ezért tiszteltem, csak ez a spiritiszta izé nem fért az image-ba.

   – Kellemes szeánszot! Üdvözlöm a túlvilági lelkeket! – hagytam őket magukra.

   Alig telt el fél óra, anyám ismét behívott.

   – Neked nincs semmilyen kérdésed?

   – Nincs, vagyis miért ne – jutott eszembe egy trükkös kísérlet, melynek folyamán leleplezhetem ezt a szélhámost. – Kérdezze meg valamelyik szellemtől, hogy a mennyasszonyom…

   – Hogy a mennyasszonyod…? Folytasd már, különben itt hagynak a szellemek.

   – Csak arra vagyok kíváncsi, vajon Maja lány-e még – rukkoltam ki a kérdéssel.

   – De Palikám! Hogy… hogy lehet ilyesmit kérdezni?

   – Hagyjad csak! – mosolygott elnézően Baczó úr. – Én megértem a fiadat. – Szellem! – terjesztette ki karjait a magasba. – Itt vagy még?

   – Itt van?

   – Pszt, mindjárt megtudod! – vigyorgott a nagyanyám kajánul.

   – Ismételd meg a kérdésed!

   Megismételtem, és bazsalyogva vártam a válaszra.

   – Igen, az. És szeret is, ennek ellenére… Parancsolsz? Igen, igen, ezt is megmondom. Viszontlátásra! Köszönjük, hogy megtiszteltél a jelenléteddel bennünket.

   – Elment? – kérdeztem gúnyosan, mert amit eddig sejtettem, azt most már tudtam, hittem is: ez az ember arcátlanul hazudik, ugyanis a barátnőm, egyáltalán nem szűz már, amit egy szellemnek igazán illik tudnia.

   Amennyiben csakugyan létezik.

   – El, de előtte még megjósolt valamit. Eláruljam, mit jövendölt?

   – Ne, lényegtelen. Amit tudni akartam, megtudtam, és őszintén be kell vallanom…

   Leleplezzem, ne leplezzem le? – viaskodtam magamban. Ha megteszem, Maját is kompromittálom egyúttal, utána mindenki rajtam sajnálkozik a családban.

   – Mit jövendölt?

   – Hogyha el is veszed a barátnőd, rövidesen elváltok. Azért még egyelőre ott maradsz, mármint Váradon, később emigrálsz…

   – Én.

   – Bizony. Budapestre, kollega.

   Még ilyet! Van fantáziája az öregnek! Igaz, hogy Pest bűbájos metropolis, de korántsem annyira, hogy miatta a szülőhazámat is elhagyjam. És persze Maját sem, elvégre szeretem, és el is veszem, az angyalát! – határoztam el hirtelen, s még aznap utána utaztam.

   Az esküvő után apósomhoz költöztem. Innen ingáztam nap mint nap valamelyik faluba, miközben a gépész ugyanúgy fröccsözött, mint azelőtt. Néha elpáholták, és hol sárosan, hol véresen dülöngélt haza a városból. Máskor ő tángálta el a hitvesét, vagy – a változatosság kedvéért – a mester meg én mentünk ölre egymással. Ezután kivert kutyaként bolyongtam, akárcsak gyerekkoromban, amikor a nagyanyám kergetett világgá. Nesze neked házasság, így szeretnek téged, tanár úr!

   – De hát miért nem költöztök máshová! – értetlenkedett feleségem legjobb barátnője, Anikó. – El akartok válni, hiszen ez az állapot a ti kapcsolatotokat is megrontja.

   Marika ötölt-hatolt, végül beismerte, hogy már megpróbálta, de a dolog közel sem ilyen egyszerű.

   – Mert?

   – Manapság nagyon drága ám az albérlet, és nekünk állandó munkahelyünk sincs, Anikó. Hol itt, hol ott helyettesítünk, és még az is előfordulhat, mint ahogy elő is fordult jó párszor, hogy katedra nélkül maradunk. Ilyen körülmények között hogy merjünk albérletbe költözni?

   Logikus érv! Még engem is meggyőzött, bár sejtettem, hogy egyszer még nagy árat fogunk ezért fizetni.

   Valamelyik nap ismét összezördültem az öreggel, melynek során sóztam egyet az órára. A cingár géplakatos nyikkanás nélkül terült el a szőnyegen.

   – Úristen, Józsikám! – rohant hozzá az anyósom, és gyorsan kitapintotta a pulzusát.

   – Elájult? – fehéredett el Marika, és úgy bámult rám, mintha most látna életében először.

   – Kifelé! – sziszegte felém a ház úrnője. – Te… gyilkos, tűnj el innen a házamból!

Anikó

   Magamra kaptam a kabátom, és kitámolyogtam az utcára. Szóval gyilkoltam. Ezt bezzeg nem jósolták meg a szellemek! Feldúlt arccal kopogtattam be Annához, aki csupán pár percre lakott a közelben.

   – Ni csak, te vagy az? Becsszó, éppen rád gondoltam.

   – Megöltem, istenem, gyilkos vagyok, Anikó!

   – Tessék? – hökkent meg Maja barátnője, leültetett egy székre, és belém diktált egy tablettát. – Úgy, és most mesélj el mindent szép sorjában!

   Elmeséltem, és magamba roskadva figyeltem, mikor csapja össze a kezeit.

   – Kellemetlen affér, de honnan tudod, hogy megölted? – szegezte nekem a kérdést józanul.

   – Ő mondta, mármint az anyósom: gyilkos, tűnj el innen a házamból!

   – Nyilván dühös volt. Szerintem kutyabaja az öregnek. Kicsit elszédült, legrosszabb esetben elájult. De tudod mit? Csüccs le, amíg elugrok a legközelebbi telefonfülkéhez, hogy meg­kérdezzem Maját, mi történt.

   – Meg…meghalt? – kérdeztem szívszorongva, amikor pár perc múlva visszajött.

   – Á, csak a fejét verte be, ezért bevitték kivizsgálásra a kórházba. Ezt is csak amiatt, mert az öreglány ragaszkodott a dologhoz.

   – Hála istennek! – esett le a kő a szívemről. – Én ugyan ki nem állom ezt a szeszkazánt, azért soha sem tudnám megölni. Tíz óra – néztem a karórámra. – Bocsáss meg, amiért ilyen későn törtem rád, de az az igazság, hogy rajtad kívül nincs is más barátom – álltam fel tétován.

   – Ülj le, ne siess! Különben hova is mennél, szegénykém?

   – Jó kérdés! Majd kiveszek egy szobát a hotelben – fordítottam ki a zsebeim.

   – Ha gondolod, nálunk elalhatsz. Kicsit szűken vagyunk, de leteríthetek neked egy matracot.

   – Angyal vagy – csókoltam kezet az asszonynak. – Csakhogy mit szól hozzá az uraság? Apropó, lefeküdt, vagy még haza sem jött az üzemből?

   – Egyik sem: kórházban van a szeszkazán!

   Hopp, még egy szeszkazán! Hogy én mindig ilyenekbe ütközöm!

   – Mi baja?

   – Májbajos. De hát úgy kell a disznónak! Minek vedel annyit, ha egyszer árt neki! – borult el Anikó arca hirtelen.

   – Amint látom, neked is megvan a magad keresztje – sajnáltam meg a fekete hajú, egzotikus szemű menyecskét.

   Hozzáment egy melóshoz, akit nem is szeretett. Vagy mégis szeretett? Mindenesetre a családfő meg-megitta a magáét. Eleinte csak úgy, elvétve, akkor is mértékkel, bár most úgy tűnik, komolyabban is rákapcsolt. De nem igen bírták ők egymást másban sem. Jóska faragatlan szeszgyári melós, Anikó finom, családcentrikus asszony volt, gyógyszerész asszisztensnő, akinek a tanácsát olykor az orvosok is kikérték.

   – A gyerekek?

   – Alszanak – húzott elő egy üveg pálinkát. – Megkínálhatlak egy pohárral?

   – Kösz, nagyon kedves vagy. Bárcsak Maja lenne hozzám ilyen figyelmes!

   – Nem akartam kérdezni, de most már csak megkérdezem: miért engedte meg az anyjának, hogy kitegye a szűrődet? Hiszen az a ház az a te otthonod is egyúttal, és amint láttam, pénzed sincs. Nem akarok senkit bírálni, különösen a barátnőm, de én esküszöm, kiálltam volna melletted.

   – Hát ő nem. Egyébként még egyszer köszönöm, amiért legalább te nem kergetsz ki a házadból – pusziltam meg ezúttal az arcát is, s mivel a szája úgyis közel volt, arra is ráleheltem egy csókocskát.

   Éreztem, hogy megremeg. Talán még szeret is – öntött el valami jóleső melegség. Csak azt nem értettem, mitől csorognak a könnyei.

   – Te sírsz? Anikó, mi a baj, ki merészelt téged bántani?

   Megtörölte a szemét, és elfordult?

   – Jóska?

   Bólintott.

   – Rosszul bánik veled?

   – Folyton szekál, üvöltöz. Nem bírom, jaj, nem bírom.

   – Nyugodj meg! – simogattam meg gyöngéden. – Válj el tőle, nem passzoltok ti egymáshoz.

   – Azt nem lehet. Mi lenne a gyerekekkel, ha elválok? Egy gyereknek apa kell. Álmos vagy?

   – Megjárja. Elég rumlis napom volt, de szerencsére végül is tragédia nélkül végződött.

   – Gyere, egyél néhány falatot, aztán, leterítem neked a matracot.

   A szobában Zolika és Lacika húzta a lóbőrt serényen. Az egyik öt éves, szőke, a másik négy, barna hajú és szemű fiú volt.

   – Milyen édesen alszanak!

   – Elnézést a rendetlenségért, de ahol ennyien szorulnak össze egy helyen, ott nehéz rendet tartani – restelkedett az asszonyka, elkészítette a fekhelyem, és jó éjszakát kívántunk egymásnak.

   Csend. Kint hideg szél fújdogált. Milyen piszok szerencsém van ezzel az asszonnyal! Ha ő nincs, most dideregve csatangolhatnék valahol a városban.

   – Te nem válsz el, Palikám? – kérdezte, amikor már azt hittem, elaludt. – Bocs, ezt nem kellett volna kérdeznem.

   – Egyelőre csak ágytól és asztaltól, aztán… Aztán akár ez is megeshet.

   – De megcsalni azért megcsaltad – évődött velem pajzánul. – Ha másért nem, mert megérdemli.

   – Meg. Jóska dettó, úgyhogy ajánlanék valamit – ébredt fel bennem ekkor a kis ördög.

   – Halljuk!

   – Pótoljuk be a mulasztást, és lépjünk félre… egymással – tapogatóztam az ágyához a sötétben.

   – Nana, lassabban a testtel, tanár úr! – lökött el magától, amikor melléje akartam feküdni. – Előbb talán kérdezd meg, mit szólok az ötlethez! Másodszor: azt sem árt, ha tisztázzuk, valójában mit is érzel irántam.

   – Most mit okoskodsz! Tudod, hogy tetszel, és mindig is tetszettél. Csak hát Jóska, a gyerekek… ! Hogy vallhattam be ilyen körülmények között ilyesmit!

   – Hogy tudtam, az túlzás. Mondjuk úgy, hogy sejtettem.

   – Akkor, megengeded, hogy…

   – Nem bánom, bújj ide két percre! – válaszolta bizonytalanul. – De semmi tapizás! Maja, a gyerekek...

   – Maja? Mi köze ennek Majához? – húztam közelebb az egzotikus szemű fiatalasszonyt. – Szeretsz, vagy nem szeretsz. Egyedül ez a kérdés, bogaram.

   Úgy tapadt hozzám, mint a víz molekulái az üveghez. Lágyan, szelíden ölelkeztünk össze, és az ölelés ősi ritmusában megfeledkeztünk a világról.

   Reggel hatkor fáradtan, de elégedetten ébredtem.

   – Alszol, bogaram? Mindjárt indul a busz, és nekem sajna mennem kell.

   – Hú, hány óra? – pattant ki az ágyból ijedten. – Csak hat? Várj, elkészítem a reggelit!

   – Nem tűnsz valami boldognak – állapítottam meg lehangoltan. – Talán nem volt jó velem? Na, őszintén! – öleltem át a derekát.

   – Dehogynem, csak… csak Jóskát sajnálom.

   – Az anyját! – ráztam meg a fejemet. – Még a végén kiderül, lelkifurdalásod van, amiért megcsaltad.

   – Igen, van, mert akármilyen vaddisznó, mégiscsak a férjem még.

   – Hát én nem bánom! Maja is, ő is csak azt kapták, amit megérdemeltek, nem gondolod?

   Megettem néhány szendvicset, utána szaladtam a buszomhoz. Tanítás után nyomás vissza a városba albérletet szerezni. Akadt is egynéhány, de milyen áron, a mennykőbe! Ami viszont olcsó volt, a városon kívül kínálták. Elcsigázva, farkaséhesen toppantam be ismét Annához.

   – Csakhogy megjöttél! – derült fel Anna arca boldogan. – Már azt hittem, kaptál lakást, és… leléptél.

   – Sajnos nem kaptam. Jóska kijött a kórházból?

   – Ugyan! Minimum két hétig biztosan nem látjuk. Miért nem jöttél ebédelni, vártalak.

   – Mert… – füleltem ki az udvarra, ahonnan dübörgő zene hallatszott.

   – Ez ám a zene! Lakodalom van, vagy mi a szősz?

   – Csősz?

   – Mi ez a zenebona odakünn? – kiáltottam összehúzott szemöldökkel, és ha lett volna hova, most tényleg lelépek, mit lelépek, elrohanok, csak ezt az üvöltő bandát ne halljam.

   – Diszkó. Ide járnak a fiatalok hetente egyszer csörögni.

   – Pali bácsi! Itt van Pali bácsi! – csörtetett elő ekkor Zolika és Lacika a szobából, s egyikük máris hozzám vágott egy fogkefét.

   – Ugye, milyen aranyosak? – mosolygott rájuk büszkén Anikó. – Köszönjetek szépen a bácsinak!

   No, erre várhattam, ehelyett előkaptak valahonnan egy dobot és trombitát. Még egy zenekar! Cseberből vederbe csöppentem. Tudniillik otthon, Majánál sem volt éppen csendélet, főleg amikor a szomszédok is elkezdtek énekelni, magnózni. Pedig újabban azon tűnődtem, mi volna, ha Marit Anikóra cserélném. A nő kétségkívül művelt, ráadásul házias asszony és a teste is, igen, még az is izgatóbb, mint a táskás szemű nejemé. Feszes mellek, karcsú derék, ringó csípők… Csak az a hosszú, hegyes orra ne lenne!

   Vacsora után bekapcsolta a tévét, és egymás mellé feküdtünk, mialatt a gyerekek egymást dobálgatták a szobában.

   – Parancsolsz egy cigit? – tapogatódzott cigi után az éjjeliszekrényen.

   – Nem cigarettázom.

   – Sört? Bocsánat, elfelejtettem, hogy nem iszol.

   – Te tényleg nagyon kedves vagy. Úgy érzem magam, mintha álmodnék. Milyen kár, hogy ez az álom csak addig tart, amíg Jóskát haza nem engedik.

   – Attól függ.

   – Mitől?

   – Hát tőled – szorította meg a kezemet.

   Már éppen válaszolni akartam, amikor Zolika kupán vágott egy naranccsal.

   – Milyen érdekes film! Amerikai?

   Valamelyik nap zömök, hosszú orrú vagány tántorgott a konyhába: Anikó öccse volt, nyomdai segédmunkás és… alkoholista. Hogy az a magasságos..! Róla meg is feledkeztem!

   – Szevasz, tanár úr! Nem adnál kölcsön száz pengőt? – rohant le azonnal, amint engem is észrevett.

   Sóhajtva iszkoltam kifele, és, darázsderék ide, intelligens nő oda, még aznap kivettem egy előzőleg visszautasított szuterént.

Edit

   Egy falusi óvodában dolgozott, ugyanabban a faluban, ahova magam is pendliztem. Végre egy szőke nő, tudniillik szőke volt, ráadásul kék szemű, egy szó, mint száz, kifejezetten a zsánerem. Egy szoba-konyhás házban éldegélt özvegy édesanyjával úgy 100 méterre a vasúti sínektől.

   – Tetszik? – mutatta meg a kéglijét, miután többé-kevésbé intim kapcsolatba kerültünk.

   – Kicsi, de hangulatos szobácska.

   – Akkor mire vársz? Költözz ki a pincéből, és éljünk együtt hármasban!

   Ez aztán az emancipált, modern nő! Ez nem sokat lacafacázik, ha meg akar szerezni magának valakit.

   – Örömmel, de mit szól hozzá az anyukád?

   – Semmit. Ő mindig az akarja, amit én akarok. És én azt akarom, hogy velem élj.

   Addio, albérlet, mosatlan zoknik, szalonnás ebédek! Átcipeltem a holmimat, és szorongva vártam az éjszakát, amikor bizonyítanom kell, mit tudok. Előtte azonban még udvaroltam egy kicsit a mamának, hogy az ő kedvébe is járjak valamicskét.

   – Az első csatát megnyerted: tetszettél az anyámnak – simult este Edit a karomba, amikor bevonultunk a szobánkba aludni.

   Alig oltotta le a villanyt, már neki is estem a kétszemélyes rekami­én.

   – Ssss, ne siess! Előbb tisztázzunk egyet-mást!

   – Most?

   – Most. Itt az ideje, hogy bevalljam: van egy… gyermekem.

   – Nekem is. Gyermeked?

   – Jól hallottad! Egy aranyos, hat éves angyalkám. Azért ne aggódj, nem vagyok férjes nő, és Istvánkát sem én, hanem az apja neveli.

   Még egy angyalka! Gyanakodva vártam, még milyen meglepetést tartogat a számomra.

   – Ez volt az egyes. És a más?

   – Szeretném, ha a házimunkából rendszeresen kivennéd a részedet.

   – Magától értetődik – bólintottam rá gépiesen. – Ez így igazságos.

   – Így. De nem csak ezért, másért is. Egyedül nem győzöm. Hogy jobban megértsed, nézd meg az ujjaimat! – kattintotta fel az éjjeli lámpát.

   Majd hanyatt estem, amikor megláttam, hogy az egyik kézfején két ujja is hiányzott.

   – Szegény, Editke! – csókoltam kezet szánakozva. – De ne búsulj, majd én segítek. Kivéve a főzésben, ugyanis főzni azt nem tudok.

   – Nem is kell, ez az anyám feladata. Nem dolgozik, ráér, ezenkívül köt, varr: blúzt, szoknyát, pulcsit, mikor mire van szükségünk. Nekünk és a piacnak – egészítette ki tárgyilagosan.

   – A piacnak? – matattam a bugyija körül.

   – Ilyen az élet, kedvesem. Mi tanítunk, ő piacol. Te meg mit ma­tatsz a bugyimnál?

   – Én… Hát izé…

   – Még nem végeztem – tolta el a kezemet, és megmutatta a fejét is, amin mindeddig szőke…

   Nos, igen: paróka pompázott. Félreértés ne essék, nem volt kifejezetten tar fejű, de már az a csini baba sem, akit annyira bírtam még tíz perce.

   – Ez vagyok én, és amint látom, már nem is olyan nagyon óhajtasz megdugni – szúrta oda gúnyosan.

   – Dehogynem – öleltem át szenvedélyesen, de ő megint csak eltolt magától. – Jaj, jaj, jaj, bonyolult! Legalább te tudod, hogy mit akarsz?

   – Csókolj meg!

   Megcsókoltam.

   – Jó éjszakát! Szép álmokat! – kapcsolta le a villanyt hirtelen.

   – Hé…

   – Majd holnap megmagyarázom. Addig is javaslom, egy újjal se érints meg! Világos?

   – Nem, de te tudod – torpantam vissza bosszúsan, és reggelig már truccból sem nyúltam a „szöszihez”.

   – Gratulálok! Kiálltad a második próbát is – rázott fel reggel úgy hat körül.

   – Örülök. Szóval ez csak próba volt?

   – Az bizony. Kíváncsi voltam, mennyire respektálsz, mert szép, szép dolog a szerelem, de milyen az a kapcsolat, melyben csak a férfi vágya, akarata teljesül? Mert eddig még mindig ez történt, rá is fáztam jó párszor. Ekkor határoztam el, hogy addig szóba sem állok veletek, amíg előre nem látom, ki viseli nálunk a nadrágot. Csak tréfáltam – nevette el magát. – Nincs itt szó semmiféle nadrágról, egyedül azt teszteltem, mennyire bízhatok meg benned, kedvesem. Most pedig rajta, folytassuk, amit az este elkezdtél! – rántotta le magáról a takarót.

   Ettől kezdve szabályosan úgy éltünk, mint férj és feleség. Én tartottam rendben az udvart, besegítettem a mosásban, bevásárlásban stb.

   – Derék ember vagy – dicsért meg olykor a ház idősebb úrnője. – És örülök, hogy ilyen remekül kijöttök egymással. De vigyázz, érzékeny lány ám az Editke. Szereti, sőt, elvárja, hogy udvariasak legyenek hozzá a férfiak.

   – Miért, én nem vagyok az?

   – Az vagy, Palkó, az vagy, azért egy icipicit figyelhetnél jobban rá. Nem akarlak bírálni, de hányszor mentél eléje a buszállomásra például?

   – Kellett volna?

   – Illett volna. Nem folytatom, de ha rám hallgatsz, még a reggelijét is ágyba viszed ezentúl.

   Időnként meglátogatott bennünket Istvánka. Meg a gyerek apja is, hogy ki-kioktasson, miként kezeljem imádott kisfiát.

   – Rendben, köszönöm a tanácsot! De jobb lenne, ha a jövőben elhanyagolnál bennünket – gondoltam.

   De már kimondani nem mertem. Naná, hogy leüssön, hiszen bokszoló volt a hájfejű.

   Egyszer hogy, hogy nem, leesett Edit szeméről a szemüveg. Szavamra, ilyen szemet sem előtte, sem utána nem láttam. Nagy, nem, hatalmas volt és jéghideg, mint az űrlényeké a fantasztikus filmekben.

   – Most mit bámulsz? Nem láttál okuláré nélkül még? Légy szíves, menj a konyhába, és keverj nekem valamit.

   – Igenis!

   – Köszönöm! – vette át fejcsóválva a citromos, szacharinnal édesített üdítőt. – Általában nem szoktam senkit bírálni, de annyit te is tudhatnál, hogy tálcán, érted, tál-cán illik szervírozni a hölgyeknek.

   Kezdett elegem lenni a kiscsajból. Még ennél is jobban a lakóház melletti azbesztüzemből, ahonnan éjjel-nappal parancsszavak és pöfögés hallatszott. Hol ki-, hol bezötyögött egy vasúti szerelvény, és rakodtak, rakodtak, főként este tíz és éjjeli egy között. Három hónap együttélés után végül úgy döntöttem, hogy mégsem válok el Majától, bár egyre sűrűbben célzott rá a bagolyszemű óvónő. Ehelyett inkább azon töprengtem, miként szívódjak fel minél hamarabb. Az, ám de hova egy olyan városban, ahol sem rokona, sem barátja nem vagyok senkinek? Ezenkívül hamarosan lejár a munkaszerződésem is, és én ismét katedra nélkül maradok – aggodalmaskodtam, amikor szóba hoztam, milyen gondok gyötörnek.

   – Semmi gond! Majd együtt járunk seftelni – oldotta meg a kérdést egyből a talpraesett anyuka.

   – Még hogy ő?! – húzta el a száját megvetően Editke. – Akkor rosszul ismered. Viszont itt van előttünk ez az azbesztgyár, mely, biztos helyről tudom, állandó munkaerőhiánnyal küszködik.

   – Tényleg! Próbáld meg itt, hátha felvesznek.

   – Mint?

   – Éjjeliőr, rakodómunkás, bárminek, merthogy dolgozni mindenkinek kell, aranyom.

   Megható biztatás! A naccsága, úgy tűnik, még Majánál is jobban ért ahhoz, miként vigasztaljon meg. Maja! De régen nem láttam! Képzelem, mivel eteti a fiamat, mert eteti, amióta csak elhagytam. (Hja, a női hiúság…! Amúgy, azt hiszem, nem igen bánkódik.) És az az ártat­lan csemete hisz neki, ergo csak idő kérdése, mikor fordul ő is ellenem.

   Visszatérve Editre, nem sok jóval biztattam most már én sem magamat, de az őrangyalom ezúttal is megsúgta, hogyan másszak ki a lekvárból. Volt Editnek egy tanfelügyelő pasija, egy középkorú nős ember, aki majd megveszett Editért, legalábbis ő így mesélte. Aztán szakí­tottak, állítólag miattam. Ha ez igaz, a hapsi feltehetőleg még most is komálja, vagyis bármit megtenne, hogy visszakaphassa a kökényszemű óvónőt – spekuláltam magamban. Hát kapja vissza, áldásom reájuk, ha cserébe kineveznek tanárnak. Ez volt a stratégiám. Nem szép, de szükség törvényt bont, és az dobjon meg kővel legelőbb, aki kihagyna egy ilyen alkalmat. Csupán a taktika, a kivitelezés módja nem olyan egyszerű, ugyanis semmiképp sem beszélhetek nyíltan az ürgével. Az ziher, hogy körömszakadtáig tagadni fog, hiszen nős férfi, tetejében a főnököm, aki bármikor kitörheti a nyakamat. Már-már lemondtam a tervemről, amikor eszembe jutott a megoldás.

   Augusztus. A kérvények elbírálásának hónapja. És íme, nem oktalanul szorongtam: katedra nuku, mehettem az azbesztgyárba trógernek. Keserűen meredtem a kifüggesztett listára. Hát már sohasem lesz vége ennek az évenként újra kezdődő vesszőfutásnak! Hű, Editke exlovag­ja! – fedeztem fel hirtelen a köpcös tanfelügyelőt a folyósón. Akció indul, most mutasd meg, milyen góbé[2] vagy!

   – Bocsánat! Beszélhetnék önnel négyszemközt?

   – Ismerjük egymást?

   Bemutatkoztam, és meghívtam egy Cafebarba kávéra.

   – Munkaidőben? Ne tréfáljon, különben sem tanácsos, mert még félreértenék. Esetleg fáradjon az irodámba, ha olyan sürgős magának.

   – Nem sürgős. Viszontlátásra! Ja, igen: Editke üdvözli.

   – Milyen Editke? Én nem ismerek semmiféle Editkét.

   Jól adja! Csupán az a kérdés, mit tud rólam a kis köpcös, mert ha semmit, lőttek a tervednek, góbékám!

   – Nem ismeri a micskei óvónőt? Pedig ő azt mondta… Mindegy, nem érdekes. További jó munkát!

   – Mit mondott?

   – Szóval mégis ismeri?

   – Nézze, most éppen ráérek. Van itt a közelben egy tipp-topp parkocska, oda szoktam járni pipálni. Tartson velem, ott nyugodtabb a légkör, mint idebent. Tessék, hallgatom! – roskadt egy padra, mihelyt beértünk. – Uff, mindjárt megüt a guta ebben a kohóban! – törölte meg a nyakát, homlokát.

   – Bocsásson meg, amiért zavarom, de volna egy nagy kérésem – tértem egyenesen a lényegre.

   – Mégpedig?

   – Tisztelettel megkérem, járjon közbe a vezérnél, hogy nevezzenek ki Diószegre tanárnak.

   – Diószegre? Felejtse el! Ott teljes a tantestület létszáma, hacsak takarítást nem vállal. Egyébként mi köze ennek Edithez?

   – Neki semmi, csupán azt proponálta, forduljak önhöz, mert ön olyan… olyan jó ember.

   – Mást nem mondott? – éreztem ki hangjából a szorongást.

   – Nem. Kellett volna?

   – Szerintem nem, miután, ismétlem, még sosem volt hozzá szerencsém.

   Dehogynem! Hogyha eddig kételkedtem is Editben, most határozottan éreztem, hogy igenis közük van egymáshoz.

   – Oké, elhiszem, de ahhoz, hogy jobban megértsen, el kell árulnom valamit. Ez az óvónő… Hogy is fejezzem ki magam?

   – Sehogy, mert ha magánügy, az egyedül önre tartozik – nyomta el a cigarettáját megkönnyebbült sóhajjal. – És most elnézést, várnak az aktáim.

   – Előbb hallgasson végig, tanfelügyelő úr! Hiszen ön olyan jó, sőt, bölcs ember, és szeretném kikérni a tanácsát. Mellesleg ki tudja, hátha olyasmit hall, ami önt is érdekli – néztem a szemébe sokatmondóan.

   – Nem hinném. Á, egye fene, pakoljon már ki! Adok rá öt percet – pislantott a karórájára.

   – Ott hagytam abba, hogy Editke meg én... Kapiskálja már? Együtt élünk, de, a kiskésit, már nagyon elegem van belőle: folyton finnyáskodik, dirigál, egyszóval szívesen megpattannék a házukból.

   – Hát pattanjon! – csillan fel a szeme azonnal! – Ki akadályozza meg önt ebben?

   – Ön, kedves inspektor úr.

   – Ééén? – képedt el a kis köpcös. – Maga bolond, fiatalember!

   – Várjon, mindjárt megmagyarázom. Ahhoz hogy felszedjem a sátorfám, munkahelyre, pénzre volna szükségem, amivel kivehetnék egy szobát a városban. Ha van állás, pénz is van, ha viszont nincs, kényte­len vagyok maradni, bármennyire is unom a hercegnőt.

   – Aha, nem is olyan bolond maga, kollega. Nos, majd meglátjuk. Én együtt érzek magával, ezért az ön kedvéért ismét körülnézek a diószegi körzetben. Igaz, hogy többnyire a vezér diszponál, azért egy-két kérdésbe én is beleszólhatok valamicskét.

Emília

   Úgy termetre hasonlított Editre. Vékony volt és kék szemű, de távolról sem olyan nagysága, aki reggeltől estig ugráltat: csinálj kávét, üdítőt, pucold ki a cipőmet... ! Ő kizárólag azt kérte, hogy ne csak étkezés előtt mossam meg a praclimat. Meg is mostam serényen: reggel, délben, este, bármikor, valahányszor felhangzott: ejnye-bejnye, ifjúúr, nem felejtett el valamit? Ez volt a bogara, és én teljesítettem a kérését. Ezek után még mondja valaki, hogy a „történelem” nem ismétli meg önmagát! Tudniillik Edittel is hajszálra így jártam: kivakart egy albérletnek nevezett odúból, utána elvárta, hogy még a lábát is megcsókoljam hálából.

   Egyszer meglátogatott a sógora. Még jóformán be sem mutatták, a felesége már meg is kérdezte: ejnye-bejnye, ifjúúr, nem felejtett el valamit? Világos: ez itt amolyan családi hagyomány! Ettől kezdve már kettesben inaltunk tisztálkodni a mosdóba. Egyébiránt a becses nővér is ugyanúgy egzecíroztatta a gömbölyded, pöttöm oktatót, mint nemrégiben engem a micskei óvónő.

   – Rabiátus egy nőszemély! – futott ki a számon, miután többször is leugrottak hozzánk Udvarhelyről üdülni. – Hogy bírjátok ki mellette?

   – Miért lenne rabiátus, hiszen ő se kíván egyebet, mint amit minden feleség elvár a férjétől – állt ki mellette Emike, amiből egyből láttam hány óra.

   Ez a mániákus leányzó istenítette a nővérét. Nem is beszélt soha másról csak róla, no meg a családról: a Buba így, a Buba úgy, a férje azt mondta, apám, anyám ezt mondta… Más nem érdekelte: se a munkám, se az érdeklődési köröm, igen, jóformán semmi sem, ami engem foglalkoztatott. Nem kommentáltam, hallgattam, amíg utánozni nem kezdte a nővérét.

   – Ebből baj lesz, angyalom. Buba még hagyján, mint gimnáziumi tanárnő, nyilván megszokta, hogy ugráltassa a kölyköket. Csakhogy te nem vagy tanárnő, másrészt nem is voltál ilyen mostanig. Azt javaslom, fogjátok vissza magatok, különben itt hagylak benneteket egymásnak – próbáltam ráijeszteni a nagycsecsű székely leányra.

   – Kérlek, ahogy kívánod. Talán jobb is így, mert már Buba is megmondta, hogy kompromittálsz bennünket. Ez az albérlet nem egészen tiszta ügy, úgyhogy akkor tényleg jobb, ha felszeded a sátorfád – jelentette ki keserűn. – Persze minden másképp lenne, ha…

   Kiszaladt a szobából.

   – Hé, gyere vissza! Most mit hisztizel?

   Akkor még nem kapcsoltam, aztán erre is fény derült: egyikük sem bírta lenyelni, amiért másfél esztendő után sem kértem meg Emi patyolattiszta kacsóját. Engem nem zavart, de ha őket ennyire ingerli, itt az idő, hogy eldöntsem: eltűnök vagy elválok. Oké, elemezzük a helyzetet! Mint szexpartner, eddig Emi bizonyult a legjobbnak. Azok a dudák … ! Már a kezdet kezdetén levettek a lábamról. A lakása is megjárja: összkomfortos garzon egy kilencemeletes háztömbben . A rokonokkal ugyan össze- összeakad a bajuszunk, de idővel majd pontra teszem én ezt a famíliát. Konkluzió: miután a Maja-ügy amúgyis halódik, ajánlatos végre elvágni az utolsó fonalat. Így is tettem, mély lélegzetet vettem, és elvágtam. Agyő, Maja, Egi, Anikó! Többé ne várjatok, már ha egyáltalán vártatok. A piszkos kezű csavargó immár haza érkezett.

   Nagy, született Szécsi Emília csak úgy repesett az örömtől, s még azt is elnézte, hogy kiutasítottam Bubát a lakásból. Alig múlt el két hét, csöngetnek az ajtómon. Ki volt más, mint Buba meg a férje természetesen.

   – Uram Jézus, bocsásd meg a bűneim! – bámultam a két vendégre, és kimenekültem az utcára.

   Sétáltam vagy két órát folyton azon rágódva mi a fészkes fene készül itt ellenem? Megnősülök, beilleszkedem, erre mi történik? A szolidnak hitt hitvesből egyre rabiátusabb asszony lesz. Buba kettő mondhatnám, azzal az apró különbséggel, hogy így sem lett belőle karmester. Talán épp ez emésztette, piszkálta, nem szólva Bubáról, aki ugyancsak nem bírt betörni. És most, íme, megint itt vannak, habár legutóbb még azzal búcsúztunk, akkor lássanak, amikor a hátuk közepét. Rossz előérzettől gyötörve kullogtam vissza a 9. emeleti garzonba. Becsönge­tek. Semmi mozgás odabent. Elmentek volna, vagy nem hallják? Újabb dörömbölés, csöngetés, mire kappanhangon kikiált a sógorom:

   – Ki-ki vagy zárva! Me-menj innen, és ne lármázz!

   – Mi? De hisz itt lakom. Én és nem ti, az anyátok jó reggelit! – lepett el a hideg verejték. – Ezek megőrültek!

   – Törje be az ajtót, elvégre a maga lakása! – biztattak a folyósóra szivárgó szomszédok, akik nem tudták elképzelni, mi ez a ribillió ide­kint.

   – Kinyitjátok az ajtót, vagy betörjem?

   – Azt szeretném én látni! – rikácsolta az udvarhelyi tanárnő. – Ezt a garzont mi vettük, a húgom, én meg az öregapám. Neked semmi részed benne, úgyhogy sipirc, mert kihívjuk a milíciát[3]. Mukkanj már meg te is, ne légy olyan málé! – hergelte fel a férjét is.

   – Ha-hallottad, mit mondott? Si-sipirc!

   Hát itt nagyobb a baj, mint gondoltam! Tudtam, hogy gyűlölnek, és Emike sem a régi már, de ami itt folyik, az minden képzeletet felülmúl.

   – Emi, kérlek, gondolkozz! – hánytam fittyet reájuk. – Ez az ügy magánügy, mi szükség van erre az ingyen cirkuszra?

   Még csak nem is válaszolt. Talán befogták a száját, vagy megijedt? Erre betörtem az ajtót, s mint egy tank robbantam közéjük.

   – Jézus, Mária, Szent József! – sikoltott fel a pöttöm tanár még aprócskább hitvese. – Tolvaj! Gyilkos! Telefonálj gyorsan a milíciára!

   A sógorom egy pillanatra megdermedt, majd összeszedvén magát betuszkolt bennünket a szobába.

   – Megállj, te vakondok, kikaparom a szemedet! – vetette magát rám a harcias menyecske.

   – Hozzám ne nyúlj, mert megjárod! – penderítettem el magamtól.

   – Csihadj már le, az istenért! – fogta le Szabolcs, amikor újra rám akart rontani. – Te pedig menj a pokolba! – keményedett meg lassacskán. – Egyébként közöljük, hogy Emike beadta ellened a válópert.

   – Micsoda? De hiszen nemrég esküdtünk! – pislantottam hitetlenül a sógorra. – Emike, igaz ez? Tőled akarom hallani.

   – Igen, beadtam – rebegte megvonagló ajakkal. – Csalódtam benned, elmehetsz.

   Nem firtattam tovább, tudomásul vettem a döntését. Viszont megmakacsoltam magam, és maradtam. Elvégre jogom volt hozzá, sőt, kötelességem, különben hűtlen elhagyással vádolnak. Beköltöztem hát a konyhába, és számolgattam a napokat, mikor pucolnak haza a sógorék. Eltelt egy hét, kettő, majd megérkezett az anyósom, akit aztán az apósom váltott fel. Így ment ez egész a válás kimondásának napjáig. Az ítélet után megkérdezte Emit a bírónő.

   – Csak úgy peren kívül kérdezem, ezért ne is válaszoljon rá, ha nem akar. Ön két teljes éven át együtt él egy férfival, végül hozzámegy, hogy két héttel utána válópert indítson ellene. Állítólag csalódott a férjében, más szóval félreismerte az alperest. Érdekes, röpke két hét alatt, ha viszont előbb is, miért ment hozzá, jóasszony?

   A tapasztalt bírónő ugyancsak rátapintott a lényegre, de miután Emi nem felelt, én is adós maradok ezzel a válasszal.

Margit

   A válás után elég sokáig nyalogattam a sebeim. Két válás, két fiaskó. Mi jöhet még ezután? Akkoriban piciny, kamraszerű lyukban húztam meg magamat, amelyben nem volt sem víz, sem gáz, sem vécé, de még egy árva ablak sem. Kitörni, kitörni! – hajtogattam szinte eszelő­sen magamban. Mint mindig, valahányszor a sors földbe akart döngölni. Talán egy új házasság… Elvetettem az ötletet. Csak nem esek megint ugyanabba a verembe! De hátha mégis sikerül! – tértem vissza újra meg újra a témára. Akkor akár két legyet is üthetek egy csapásra, hiszen ezzel nemcsak a lelki, hanem az anyagi kérdéseimet is megoldom. Próbáljuk meg! Legjobb lesz, ha feladok egy társkereső hirdetést. Ha bejön, bejön, ha nem, kitalálok valami mást, mert nő és ház nélkül igazi otthon sincs.

   A hirdetésre tömérdek levél érkezett. Kivettem belőlük a képeket, és körbeszórtam velük a földön magamat. Az egyik nő özvegy volt, a másik húsz évvel idősebb, ez a gömböc itt, előttem pontosan 100 kg – mustrálgattam a fotókat. Melyiket válasszam? Kinek adjam a szívemet? Esetleg ennek? – böktem egy velem egykorú leányra. Derékig érő szőke haja volt, a szeme kék, mellei formásak, vagyis épp a kedvenc típusom. Emellett borosjenői, akihez akár oda is költöznék, miután ebben az elátkozott Pece-parti városban úgysem jutok soha egyről a kettőre.

   Pár hétig leveleztünk, majd megbeszéltünk egy borosjenői háztűznézőt. Július volt, a szerelmesek és nyaralás ideje. Bepakoltam néhány holmit, és irány az Arad megyei kisváros. Margit az állomáson várt rám sugárzó arccal, virágos mintájú szoknyában. Csak az én homlokom borult el egy pindurkát. Ez lenne az a Loreley, akit a nekem küldött fénykép ábrázol? A haja, szeme még megjárja, de az orra pont olyan hosszú és hegyes volt, mint a nagyváradi An­náé. De akadt ott más szépséghiba is: itt egy szemölcs, ott egy szeplő… Szent Habakuk, ezt jól kifogtam magamnak! Sajnos a település sem volt sokkal szebb. Tipikus mezőváros: kicsi, poros és egyhangú. Alig ballagtunk fél mérföldet, már meg is érkeztünk.

   – Hát itt laknék! – mutatott Margit egy tipp-top családi villára.

   Ez már döfi! Végre valami, ami nekem is imponál. Amint beléptünk az udvarra, lelógó fülű spaniel ugrott a hasamnak.

   – Hú! Nem hamis?

   – Á, dehogy, barátságos kutyus ez. Lucy, légy szíves, hanyagolj el most bennünket!

   Odabent Margit anyja fogadott. Kedves, napbarnított arcú özvegy volt. Beszélgettünk erről, szót ejtettünk arról, majd megvacsoráztunk, és lepihentünk. Meleg, csöndes éjszaka volt. Lerúgtam magamról a takarót, és elképzeltem magamban, milyen klassz volna, ha Margitka át­osonna hozzám egy kicsit... csevegni. Alig szenderedtem el, úgy éjféltájt macska- és kutyakoncertre ébredtem. Ez ám a csendélet, csak meg ne ismétlődjék holnap is, mert akkor villa ide, Loreley oda, meg sem várom a holnaputánt.

   Másnap körülnéztünk a városban. Bementünk néhány boltba, majd megnéztük a borosjenői erődítményt.

   – De megfürödnék itt valahol!

   – Hát fürödjünk – mosolygott rám a szeplős arcú leányzó. – Látod azt a folyócskát? Az épp a Fehér-Körös.

   Lubickoltunk vagy fél órát, utána kifeküdtünk a partra napozni.

   – Na, hogy tetszik Jenő, kandurkám?

   – Imádom! – hajoltam Margithoz, és könnyedén szájon csókoltam.

   Tetszettem neki, ezt világosan éreztem, és, így, bikiniben most már kezdett nekem is tetszeni. Kérdés, hogy az ágyban is ilyen belevaló-e – fürkésztem körül kutatóan. Ímhol egy berek, ott rögtön ki is próbálhatjuk!

   – Gyere, sétáljunk egyet az erdőben!

   Elhalványodott.

   – Az-az erdőben? Mo-most ne, ne haragudj!

   – Mert?

   Zavartan ötölt-hatolt, aztán mégis csak besétáltunk. Pár percet lődörögtünk, majd leheveredtünk egy lombos fa alá.

   – Szeretsz? – markoltam a tomporába.

   – Igen, de… Engedj! Nem akarom! – védekezett kipirultan.

   – Kérlek! Ha nem, nem!

   Szótlanul indultunk hazafelé.

   – Nagyon megbántottalak?

   –Túlélem.

   – Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Hidd el, nagyon kedvellek, de engem arra tanítottak… Most kiábrándultál, igaz-e? – torpant meg az utca közepén.

   – Ellenkezőleg: most tisztellek csak igazán – oszlattam el a félelmét.

   Erre szemlátomást megnyugodott, és meghánytuk-vetettük, mihez kezdhetek, ha Borosjenőre költözök.

   Otthon nyurga fiatalember toporgott.

   – Az öcsém, Gerike – mutatta be Margit savanyúan.

   – Hol a picsába jártatok! – fakadt ki a langaléta. – Tudod, hány órája várok rád?

   – Elnézést! – vörösödött el a finom lelkű könyvelőnő. – Kicsit becsiccsentett a fiatalúr, de holnap bocsánatot fog kérni, ígérem.

   – Én? Miért? Ki a faszt bántottam én, mondjátok!

   – Senkit, nyugodj meg! – avatkozott közbe özvegy Tamásné. – Viszontlátásra! Holnap gyere el megint, kisfiam!

   – Jó, jó, csak azt akartam mondani…

   – Holnap, Geri, holnap délután – tuszkolta ki a fiát a szobából. – Most haza mész, viszel egy rózsát az asszonynak, és szépen lefekszel.

   – Ó, már megint ez a szerencsétlen! – bosszankodott Margitka. – Hányszor mondtam már, ne engedd be, ha beszívott. Kérlek, bocsáss meg ezért a családi malőrért! – fordult felém szégyenkezve. – Geri sajnos jobban szereti a piát, mint kellene. Amúgy, hm, nem rossz fiú.

   – Merre jártak, tanár úr? – evezett szelídebb vizekre az édesanya. – Borosjenő kis helység, de azért, ugye, szép város?

   – Szép. Nem akkora, mint Nagyvárad, de sok szempontból csábítóbb, úgyhogy én szívesen ide is költöznék.

   – Nagyszerű! – simult ki Tamásné homloka. – Remélem, nem fogja megbánni. Majd szólok a fiamnak, hajtson fel önnek egy tanári állást valahol. Tudja, itt őt sokan ismerik: igazgatók, tanárok, mérnökök… Biztosan akad köztük valaki, aki felkarolja az ön ügyét.

   – Netene! – csodálkoztam el az anya szavain. – Ilyen jó kapcsolatai lennének a Gerinek?

   – Nem neki, Misunak. Ez a másik fiam, mert kettő van. Az egyik … olyan, amilyen. Hanem a Misu, az belevaló fiú ám.

   Azon az este megkönnyebbülten mentem aludni. Lehet, hogy mégis lánykéréssel zárul a szünidőm? Már nem is láttam olyan nagy orrúnak a szöszi könyvelőt, szeplői eltűntek, és felsejlett mögöttük egy szerelmes lány mosolya. Vau-vau! Ajvé, már megint ez a vakarék! Kite­kerem a nyakát, ha én leszek a gazdija.

   Reggeli után első dolgunk volt felkeresni Misut a cégénél, aki rádió és tévészerelőként dolgozott egy pici, de elegáns szervizben. Előadtuk, miben sántikálunk Margóval, és bizakodva vártuk, mit szól ő a dologhoz.

   – Megpróbálhatjuk. Nem állítom, hogy könnyű lesz, de ami tőlem telik, megteszem – válaszolta szolgálatkészen. – Persze biztos, ami biztos. Ahhoz, hogy ne valljunk kudarcot, legjobb lesz, ha te is besegítesz, hugicám.

   – Magától értetődik. Viszlát, már nem is zavarunk. Aztán ugorj be hozzánk este, hogy beszámoljunk egymásnak!

   – Szimpatikus fiú – jegyeztem meg utóbb odakünn. – És most, hova, merre, tisztelt Tamás elvtársnő?

   – Első a központ. Nézd, már ott is egy iskola! Remélem, találunk bent ilyenkor is valakit.

   Találtunk. Kivéve magyar katedrát.

   – Pillanatnyilag csak zene és matematika szakos tanárt keresünk – világosított fel a szolgálatos igazgatóhelyettes. – Talán jövőre. Vegyem előjegyzésbe magukat?

   Köszöntük, nem kértünk belőle. Viszont nem jártunk szerencsével a többi alma materben sem.

   – Hihetetlen! – bizonytalanodott el Margitka. – Mostanáig azt hittem, legalább az oktatásban van elegendő post vacant[4], hisz annyi gyerek születik manapság. De még hátra van a Misu! Ő biztosan több szerencsével járt, mint mi jártunk.

   Tévedet: sem mi, sem Misu, noha a fél várost is körbetelefonálta... állítólag.

   – Ettől féltem, azért köszönöm, hogy segítettél.

   – Nincs mit. Egyelőre csak az a baj, hogy a legtöbb góré szabadságon van ilyenkor. Apropó, iskola! Nem akarnál esetleg más munkakörben is dolgozni? – puhatolódzott Margó alteregója, ugyanis úgy hasonlítottak egymásra, mintha ikertestvérek lennének.

   – Egy könyvtárban, művelődési központban bármikor, sőt: fordítóként, tolmácsként, föltéve, hogy létezik Borosjenőn is ilyesmi. Sprechen Sie Deutsch? Parlez-vou français?

   – Ez a beszéd, barátom! Csak türelem, türelem, valami majd csak beugrik.

   Eltelt egy hét. Vasárnap sétáltunk egyet a központban.

   – Gyere, igyunk meg egy üveg sört!

   – Menjünk! – egyezett bele Margitka, ám csak süteményt, kávét és szódavizet fogyasztott. – Ne haragudj, Misu meg én sosem iszunk alkoholt. Elég egy piás a családban, de te csak igyál, ha jólesik.

   Ettünk, ittunk és fizettem, helyesebben fizettem volna, ha éppen nem üres a pénztárcám.

   – Bocs, otthon felejtettem a pénzemet.

   Mármint a bőröndben, amiben ott lapult a tartalék, hogy ne szoruljak meg, ha a szöszivel beülünk egy bárba, moziba – terveztem el még Váradon. Csakhogy ember tervez, isten végez, konkrétan: semmit sem találtam a bőröndben. Érthetetlen, hiszen jóformán még semmit sem költöttem belőle!

   – Mi az, mit keresel? – fogott gyanút Margitka, amikor már vagy hármadszor pakoltam ki a ruháim.

   – Hogy mit? Izé… azt hiszem jobb, ha hallgatok.

   – Kitaláljam? – tanulmányozta az arcomat. – Szerintem hiányzik valami ebből a bőröndből.

   – Nem, dehogy, csak…

   – Szóval hiányzik – harapott az ajkába. – Geri! Ó, az az iszákos, istentelen tekergő!

   – Gondolod, hogy Geri volt? Hiszen ő, idézem, olyan jó fiú.

   – Egy fenéket! Ezt csak azért mondtam, hogy ne bántsam meg az anyámat. De majd adok én neki, esküszöm. Mit csaklizott el, hadd halljam!

   – Pénzt, pontosan 3000 lejt, amit a bőrönd fenekére rejtettem.

   Margitka feldúlt arccal hagyott faképnél, s egy óra múlva 3000 lejt nyomott a markomba.

   – Tessék! Ígérem, először és utoljára fordult elő ilyesmi.

   – Hagyd, nem érdekes! Add vissza az öcsédnek, nehogy szomjan haljon itt miattunk – pakoltam össze leverten a holmimat. – Isten veletek, és köszönöm a vendéglátást.

   – Elmész? – pottyant ki egy könnycsepp a könyvelőnő szeméből.

   – El – válaszoltam eltökélten. – Minél előbb, annál jobb, mert engem csak egyszer lehet meglopni.

   – Bocsáss meg, ó, bocsáss meg! – tördelte a kezeit. – Nem neki, minékünk, akik semmit sem vétettünk ellened. Most miért akarsz engem is megbüntetni Geri miatt?

   – Hja, ha csak ez lenne! De a te öcséd piás is, és nekem, isten látja lelkemet, elegem van már belőlük! – kottyantottam ki egyenesen.

   Csupán Lucyról, a szeplőkről meg a szemölcsökről hallgattam. Elsősorban tapintatból, másodsorban szégyelltem, hogy ilyen külsőségeknek tulajdonítok fontosságot.

   – Oké, te tudod! Azért gondold át még egyszer, és aludj egyet a dologra! Most még nagyon haragszol ránk, de ha lehiggadsz, lehet, hogy te is másképp ítéled meg a helyzetet.

   A remegő hang, a szavaiból sütő szomorúság úgy szíven ütött, hogy maradtam. Egy éjszakát, utána meg sem álltam Váradig. Utóbb kaptam még néhány bánatos hangú levelet, melyeket a legvégén már válaszra sem méltattam. Ezzel lezárult a Margit-féle románc is.

Judit

   Egy időre elment a kedvem a további párkereséstől, tehát a továbbiakban semmi „jó estét nyár, jó estét szerelem!” Maradt a lakás- és állás- dilemma. Miután legfőképp az előbbi nyomasztott, gyorsan felvettem egy bankkölcsönt, és beköltöztem egy tizenegy emeleti garzonba. Hogy ez milyen érzés volt, meg sem próbálom leírni, úgyis csak az értené, aki maga is hasonló gondokkal küszködött. Elhibázott lépés volt, miután egy kölcsönt vissza is kell fizetni, ami nyilván csak és csakis akkor sikerül, ha kenyér -, azaz megélhetési gondjaim sincsenek. Igen ám, de hogy a fityfenébe csináljam, amikor ez a megyénken kívül, Borosjenőn sem sikerült?

   Ekkor esett le a tantusz, magyarán: eszembe jutott az NSZK. Ez nemcsak más megye, más ország is, aminek többek közt az a hallatlan előnye, hogy már nem a vén Cipész[5] osztaná rám az áldását. Németül tudok, olaszul szintén, ezért akár olasz állampolgár is lehetnék – álmo­doztam, merengtem. Álom, igen, ez a legfrappánsabb kifejezés, tudniillik ehhez egyszerre több dolog is szükséges: pénz, kapcsolat, rokonok, vagyis csupa olyasmi, amivel sohasem kényeztetett el az úristen. Álomnak szép volt, tervnek irreális. Hacsak nem lógok át a határon, utána vagy sikerül, vagy… Sietve elvetettem az ötletet, hanem ez a külföldre való kacsintás még sokáig birizgálta az agyamat. Addig feszítette, döngette, amíg nem adtam ki a parancsot: pucolás… magyarba, és kezdj új életet! Ma-gyar-ba, vagyis cseberből-vederbe? Hiszen így mi sem változik, legfeljebb Ceauşescut cserélem Kádárra. Így igaz, viszont Nyugaton sem lennék más, mint a Pece-parti Párizsban: egy megtűrt, másodrendű állampolgár! Idáig eljutottam valamiképp, a kivándorlás módozatán azonban csak akkor kezdtem tűnődni, amikor a kollegák, ismerősök tömege házasodott már külföldre. Akkor most mi legyen: nősüljek én is külföldre? Hátborzongató ez a hármas kötödés: munka, lakás, házasság! Ha van munka, akad hozzá lakás, asszony is. Ha viszont nincs, akkor se lakás, se feleség. Ezek, becsszavamra, szimbiózisban élnek egymással! Nagyot sóhajtottam, és feladattam egy kecskeméti hirdetést, majd szívszorongva lestem, ki csönget be először: a postás vagy a szekuritáté. A postás volt. Levélben, ajánlkozásban tehát nincs hiány. Ekkor, az előzményekből tanulva, kidolgoztam egy házassági tesztecskét. Így akadt fent a rostán egy másik kék szemű, a szemüveges, fiús alakú Juditka.

   Egy darabig levelezgettünk, tesztelgettük egymást finoman. Miután tökéletesen tisztában volt a helyzettel, meg is látogatott havonta. Hozott túrót, tejet, húst, szalámit. Még el is adtam belőlük, annyi mindent hurcolt át két jókora bőröndben. Leszámítva az áramot, amiből, hála a Ceauşescu-rezsimnek, még nagyobb volt a szükséglet.

   – Köszönöm, Dita, nagyon rendes vagy – hálálkodtam neki, miközben folyton azon töprengtem, mit tud rólunk az ezerszemű Szekuritaté.

   Hiába, ez már ilyen ország volt! Itt aztán senkit sem vettek félvállról, különösen azokat, akikre felfigyeltek valaha. Nézzük! Nagyapámat a kulákokhoz sorolták, apám református lelkész, keresztapám, László Dezső kolozsvári püspök helyettes, ráadásul 56-os elítélt. Csupa rossz pont egy diktatúrára épült rendszer szemében! Még szerény személyem is gyanússá vált, amikor visszautasítottam, hogy spicliként működjek közre a szekuval. Csoda hát, ha attól tartottam, minden lépésemet figyelik? Semmi baj, hadd figyeljék! – bicsakoltam meg magam, és csak azért is feleségül vettem a kecskeméti óvónőt, utána rögtön beadtam a kivándorlási kérvényem. Ami ezután következett, azt csak címszavakban sorolom: munkanélküliség, ilyen-olyan hivatal, iratok, rendőrség, bíróság, konzulátus…

   – Mi ez? Nem értem – kapkodta a fejét Juditka. – Ez minden szabálynak ellentmond. Lehet, hogy ki sem akarnak engedni?

   – Szabály, nem szabály, nem számít. De azért ne aggódj, kiengednek ők örömmel.

   – Örömmel.

   – Előbb-utóbb, csak azért, hogy Románia még homogénebbé váljék, mint valaha, egyszóval alig várják, hogy megszabaduljanak a magyartól, szásztól, szerbektől… De előbb még szépen megsütnek egypárszor a nyársukon.

   Nem részletezem tovább, csakugyan sikerült!

   Csak örülni nem tudtam már semminek – szokott végződni egy-egy hasonló típusú memoár. Kivéve az enyém, mert én valóban örültem. Még szép, hiszen végre én is itthon vagyok, és többé senki sem mondhatja: hülye bozgor, mars vissza a hazádba! Igaz, állást egyelőre nem kaptam, de türelem, türelem! Majd beugrik ez is idővel. A lakás is aprócska, konyha helyett főzőfülke, véce a fürdőszobában. És? Másoknak még ennyijük sincs, uraim. A szomszédok… Amilyenek, olyanok. Alattunk egy sükebóka vénasszony vegetált. Ez annyira nagyothallott, hogy a tévéjét, tetszik, nem tetszik, mindnyájan együtt kellett hallgatnunk. Kecskés úr... Na, egyedül vele akadt némi gond, de csak ha be-beszívott a jóember. Kicsi, mély hangú férfi volt, és amikor rázendített, a sükebókát is túlharsogta. Valamivel messzebb lakott egy illem- és tánctanár. Ez dobolt, de hát istenem, mindenkinek van valamilyen hobbija! Egyébként sem érdekes, amíg Ditával nincs problémám – legyintettem könnyedén, és gyönyörködve hallgattam a madarak trilláját.

   Egyszer kifeküdtem az ajtónk elé napozni. Vesztemre, mert éppen akkor igyekezett haza Kecskés úr.

   – Megkérhetem, hogy húzza beljebb a patáit? – mordult rám a bölömbika dühösen. – Ez itt átjáró, nem napozó, az ántiját!

   – Bocsánat! Parancsoljon! – húzódtam félre jámboran, nyilván megint elázott, úgyhogy nem veszem fel a kesztyűjét.

   Újra elnyúltam, miközben Kecskésné az urát csepülte, amiért nem beszél tisztelettudóbban egy tanárral.

– Mit, hogy én? Csak nem fogok pitizni egy oláhnak! – válaszolta kevélyen, azzal, ki tudja, hányadszor elfújta legkedvesebb nótáját:

   Énekeljünk, énekeljünk,
   Guzsalyasba merre menjünk?
   Ide s ide az utcába,
   László Józsi kapujára.

   [1] A romániai Gura Văii és jugoszláv Sip között, túlnyomórészt politikai foglyokkal építtetett csatorna.
   [2] Csavaros eszű székely.
   [3] A Szocialista Román Köztársaság rendőrsége.
   [4] Betöltetlen állás. (rom.)
   [5] Nicolae Ceauşescu elnök.