Csernák Árpád: A gumiágy

„Én vagy ti, egyikünk beteg”
                        Szabó Lõrinc

András az emeleti ajtóban állt és nézte a szürkületet. Alig tért magához, úgy-ahogy, és már szürkült. Pedig nem is volt még tél, de már fél ötkor szürkült. Az utóbbi idõben megint hajlamos volt arra, hogy mindent jelként éljen át. Ha egy régi fénykép akadt a kezébe, szél fújt vagy korán sötétedett, mélyreható következtetéseket vont le belõle, a lét és az idõ viszonyáról és sajátosságairól. Az ajtó fémkeretében állt, mozdulatlanul. Ha valaki látta volna a domb aljáról, azt hihette volna, hogy valami borongós hangulatú festményt lát: fémes-szürke fények, friedriches színek, és benne, alig kivehetõen, szinte elmosódva az a fakó köpenyes, szürkeszakállú alak. Vagy egy panoptikumi figura, gondolhatná a dombalji, gondolta András, de nem, nem, ahhoz VALAKINEK kell lenni, hogy viaszbábút vagy más plasztikát készítsenek valakirõl, bronzba öntsék a kezét vagy az orrát, õ pedig egy SENKI.
    Ott, ahonnan valaki esetleg láthatta volna Andrást, három sárgalombú nyír állt. Ezt a három fát nézte András. Különösen szépnek találta õket vakítóan fehér törzsükkel, izzó óarany lombjukkal a pengefényû háttér elõtt. Nem sokkal ezelõtt újra elolvasta Mándy Iván Brancs címû novelláját és azóta is ott tartogatta a kezében az Idegen szobák 1957-es kötetét. Szinte simogatta, mint egy kiskutyát. Halvány, szinte bársonyos, matt zöldes-szürke borító, vászon gerinc, sárguló lapok. A kötet élén itt még — valóban — pufók arcú fiatalember látható a képen, ahogy Mádait ábrázolja a szerzõ a novellában. A kép alatt aláírás: az Iván elsõ betûje, mint egy elégtelen, mintha az író minden aláírásával megbuktatta volna önmagát, ezzel önirónikusan kifejezve kisebbrendûségi érzését, de egyben felmagasztosítva a csutaki örök veszteseket.
    Egyszer láttam a kilencvenes években, gondolta András, az Andrássy úton, az Opera elõtt. Akkor is szürkület volt. Sötét posztókabátban állt ott, kalappal a fején, kissé hajlottan, egy kislánnyal beszélgetett. Elhaladtam mellettük, és amikor már jó négy-öt méterrel távolabb voltam, nem tudtam megállni, hogy vissza ne forduljak: fénylõnek és szelídnek láttam a flaszter és az ég grafitszürke hátterében, mint egy öreg angyalt. Találkozott a tekintetünk. Elszégyelltem magam: mit bámészkodok, mint egy hülye pop-rock rajongó, de õ úgy nézett rám mint kollégájára, úgy nézett, hogy köszönnöm kellett neki, és õ is biccentett és kissé megemelte a kalapját. Mándy-Mádai- Maandygaard...
    András hónapok óta egy sort sem írt, de ha erre az eseményre gondolt, kissé erõre kapott. Most a szemközti nyírfák alkonyi fényben felizzó óarany lombját bámulta, de mivel most is eszébe jutott az az este, arra gondolt: írni kéne. Valamit. Mindegy, hogy mit. De olyan hamar vége van egy napnak, gondolta. Délután két óra is lesz, mire annyira elszántnak érzem magam, hogy leüljek, elõvegyek egy darab papírt meg egy tollat. Akkor eszembe jut, hogy el kell vinnem a kutyákat sétálni. Ez fontos, ezt várják, sõt elvárják, és ez nekem is fontos. Aztán amikor hazaérünk enni adok nekik. Amikor bejövök a házba, elõkerül a macska és õ is követeli a magáét. Akkor annak adok enni... Így eltelik másfél óra, és akkor már kezdek elfáradni. Fõzök egy teát... de fél ötkor már sötétedik. Sorra lehúzom a redõnyöket, és közben, ahogy járok-kelek a lakásban, mindig akad valami tennivaló: megnézem a virágok földjét, ha valamelyik száraz, meglocsolom, az egyik tárgyat felcserélem a másikkal, mert azt gondolom úgy jobb lesz, a kis fehér lovacskát, ami a fiam egyik legkedvesebb játéka volt kiskorában, az ablakpárkányra teszem, és onnan a háromkarú gyertyatartót a könyvespolc tetejére, a lúdtollat, amit Ádámtól kaptam egy a Szepességbõl hozott lyukacsos kõbe szúrom, a régi mérlegeknél használt húszdekás rézsúlyt egy szökni készülõ kézirat tetejére teszem... A szobámban apám három képe. És akkor eszembe jut az apám. „Nem volt bennem ambíció”, mondta nyolcvan évesen, amikor arról faggattam, miért nem festett többet? Ahogy öregszem, egyre jobban megértem õt.
    Eredetileg textilkereskedõ volt. A városban a legjobb. Ma is látom, ahogy rendezgeti a boltban a szebbnél-szebb anyagokat; a Svájcból importált selymeket, angol szöveteket. Színharmóniába rakva álltak, külön a barnák, a szürkék, a zöldek... Õ maga mindig frissen borotváltan, tiszta, drapp köpenyben, vakítóan fehér inggallérral állt a pult mögött. Aztán 1949-ben elvették mindenét: a házat, a kertet. A boltot államosították. Hónapokig egyáltalán nem volt munkája. Ebben az idõben láttam elõször borostásan. Amikor azt hitte nem látom, csak ült mozdulatlanul és maga elé meredt. Aztán amikor észrevette, hogy ott vagyok, gyorsan felállt, egy tárgy után nyúlt, zavartan és pironkodva, mintha valami szégyellnivalója lenne, mintha õ tehetne arról, hogy ilyen helyzetbe került, mintha bûnös lenne, mintha õ lenne a bûnös... Ezt a „bûntudat”-ot évekkel késõbb én is megtapasztaltam. Az emberek, a világ nem lehet ennyire igazságtalan, ennyire kegyetlen — gondoltam — csak bennünk lehet a hiba, valóban bûnösök lehetünk, ha ennyit kell szenvednünk.
    1956 októberében nemzetiszínû karszalag volt az apámon. Azokban a napokban kipirult arccal járt, fiatalos volt és derûs. 1960-ban, amikor hazajött a börtönbõl már öregember volt. Amíg apám börtönben volt, engem nem vettek fel az ország egyetlen gimnáziumába sem. Elmentem apám egyik ismerõsének a fényképészetébe inasnak. A laborban dolgoztam. Jó hely volt. Itt sokat tanultam és tökéletesen el tudtam bújni a világ vizslató szeme elõl. Nem tudom miért, de erre vágyódtam akkoriban a legjobban. Apám, szabadulása után fél évvel a Mesterséges Megtermékenyítési Intézetben kapott állást, olyan munkakörben, ahol csak állatokkal találkozhatott. Ez bevált módszere volt a rendszernek: embertelen körülmények közé helyezni az „ellenséget”, hogy elembertelenedjen, és aztán el lehessen ítélni elembertelenedéséért. Apámnál ez nem vált be. Ahelyett, hogy ivott vagy megõrült volna, festett. Engem a következõ évben felvettek a gimnáziumba, de a tanárok, az osztálytársaim úgy néztek rám, mint valami bûnözõre. Amikor minden diáknak sorra be kellett diktálnia a szülei foglalkozását, az osztályfõnök megjegyezte és beírta: munkás, értelmiségi, paraszt... Az én rubrikámba az került: egyéb. Ez a stigmaszerû nagy E betû évekig nyomasztott. Nem értettem. Apámat féltettem, de én kezdtem egyre jobban félni, mert mélyen ült bennem a gyanú, hogy valóban bûnösök vagyunk, csak nem tudom pontosan, hogy mi a bûnünk. Apám azt ajánlotta: lépjek be a KISZ-be, mert különben semmi esélyem, hogy felvegyenek az egyetemre. Jelentkeztem. A KISZ-gyûlés, ahol a felvételemrõl döntöttek, megalázó volt. Többen elmondták, hogy „aki nem közénk való, az elõbb-utóbb úgyis lemorzsolódik”. Még az is elhangzott, hogy az apám ellenforradalmár és büntetett elõéletû. Ekkor arra gondoltam, hogy feladom, elhagyom a termet, az iskolát, de teljesen megbénultam, mozdulni se bírtam, csak azt éreztem, hogy lángol az arcom. Maga a kisztitkár sem javasolta a felvételemet és ellenem szavazott. Különös módon: mégis felvettek. Néhány szavazaton múlott. Úgy látszik, szerencsémre (vagy szerencsétlenségemre?)  több volt a tagságban a hozzám hasonló „zavaros elméjû”, „ingadozó” és „osztályidegen”.
    Engem lepett meg a legjobban, hogy érettségi után azonnal felvettek az egyetemre. A felvételi tárgyakból jelesre érettségiztem és jóformán mást sem csináltam, csak olvastam, mégis meglepett, hogy felvettek. Akkor még nem ismertem az efféle fogalmakat, hogy „puha diktatúra” meg „emberarcú szocializmus”; nem volt „történelmi rálátásom”. A sok olvasást a felvételire való felkészülésnek, tanulásnak is minõsíthetném, bár nem annak szántam. Egyszerûen muszáj volt olvasnom. A könyvekhez, a könyvekbe menekültem. Amíg olvastam, úgy éreztem: nem történhet velem semmi rossz. Az egyetemre felvettek, de az Eötvös Kollégiumba nem. Albérletben laktam. Az elsõ évet jó eredménnyel elvégeztem, de a második tanév elején, egy — ehhez hasonló — õszi napon valami különös dolog történt velem. Ma sem tudom pontosan, mi? Addig is úgy éreztem, egy cérnaszálon függ az életem, az egészségem, és akkor az a cérnaszál elszakadt. Valószínûleg az mentett meg, hogy a barátnõmnél voltam... pontosabban: náluk, vendégségben. Elvesztettem az eszméletemet. Utólag tudtam meg, hogy a barátnõmék értesítették apámat, aki azonnal felutazott, mentõket hívott, és mentõautóval hazavitetett a szülõvárosomba. Az idegosztályon, egy gumiágyon ébredtem. Erre a gumiágyra jól emlékszem, mert nem értettem, hogy’ kerültem oda, mennyi idõ telt el azóta, hogy rosszul lettem, és sokkos állapotba kerültem, amikor észrevettem, hogy le vagyok kötözve. Akkor még nem tudtam, hogy hónapokig gumiágyrajáró leszek.
    Tudom, hogy el kéne felejtenem az egészet, de képtelen vagyok rá. Nem is az agyammal, a tudatommal õrzöm ezeket az emlékeket, hanem a sejtjeimben, a zsigereimben, az idegrendsze-remben. Mondjuk, beszélgetek valakivel és közben eszembe jut a gumiágy, a mondat közepén elakad a szavam, érzem: bamba, kifejezéstelen tekintettel magam elé meredek, fokozatosan felforrósodik az arcbõröm és nem tudok ellene tenni semmit. Magam elõtt látom a fõnõvér sárgás-szürke kontyát, szikár arcát és fõként hosszú, csontos mutatóujját, amelyet ritmikusan be-bekunkorítva magához hív... és nekem föl kell állni és el kell indulni, mert ha nem, testes, fehér köpenybe bújtatott vörösarcú henteslegények érkeznek... felállok és elindulok minden ellenállást elfeledve, mintegy hipnózisban, és önként fekszem föl a magas, fémvázas betegszállító kocsira, elõtte még jól megnézem fekete gumikerekeit és a zöld olajlábazatra vetülõ árnyékát, aztán már csak hallom a kerekek surrogását a cementlapokon és nézem a folyosók mennyezetén összefolyó vakító ívfényeket... aztán a kezelõben átemelnek a gumiágyra, nem gondolok semmire, csak azt érzem, hogy vacogok és rámteszik a sós, hidegvízes vattacsomókat, amelyekrõl csípõs cseppek hullanak a nyakamra, onnan a zubbonyom alá, a mellkasomra gördülnek, de ekkor már nem tehetek ellenük semmit, mert csuklóimat már leszíjazták... hozzák a félkör alakú fémszerkezetet, a számomra érthetetlen összevisszaságban csüngõ drótfürtökkel, elektródákkal, és a fejemre csatolják, mint egy abroncsot... és ilyenkor mindig átvillant az agyamon, ma azt gondolom: ösztönös védekezésként, megaláztatásom felmagasztosítá-sául, Szent István, Dózsa György és Jézus Krisztus arca, gyors, filmszerû váltogatással, mindig ugyanúgy és mindig ugyanebben a sorrendben... és ezek után már csak nagy fényt láttam, és mielõtt teljesen besötétedett volna azt mondogattam magamban: korona-korona-abroncskorona... fokozták az áramerõsséget, lilás-fehér fény villant, de már bent a fejemben... Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!... nagy csattanást hallottam, egy felbõgõ orgonát... nem, nem is hallottam... itt már nem volt se kép se hang, csak érzés... valami fokozhatatlan belsõ robbanás, már-már a kéjérzettel rokon fájdalom... azt még érzékeltem, hogy az egész testem megfeszül, mint íjon a végsõkig felajzott ideg, valami behemót erõ felránt... aztán semmi... talán sötét... de ez sötétségnek sem nevezhetõ... semmi... maga a semmi... és amikor gyilkos homloktáji fájásokkal magamhoz tértem a kórházi ágyamon, fogalmam sem volt, hogy órák, napok vagy hetek teltek el, teljesen elvesztettem az idõérzékemet... de ez sem pontos, ez sem jó kifejezés, az idõt vesztettem el, magát az idõt... érdektelenné, jelentéktelenné vált.
Ezt az egész tortúrát (szertartást? mutatványt?) gyakorta megismételték... ma már tudom: hetente kétszer-háromszor, nagyvizit után... és elõtte... és utána örökké az a hideglelõs reszketés.
    Egyik nap meglátogatott az anyám. Festetlen, de púderezett arcán kényszeredett mosoly. Elõször megláttam az ajtóban, és már ott ült az ágyam szélén. Nem láttam közeledni, nem láttam, hogy jött, hogy egyet is lépett volna, csak megjelent, mint egy kép az ajtó keretében, mozdulatlanul állt, aztán már ott ült az ágyam szélén, szintén mozdulatlanul, mintha az idõ egy darabkája kiesett, eltûnt volna. Onnan tudtam, hogy õsz vagy tél lehet, mert a jól ismert szürke posztókabát és kopott bundagallér volt rajta. Felfogtam, hogy nagyon igyekszik (megnyugtatni? megvigasztalni?), de minden szavát, minden gesztusát hamisnak, idegennek találtam. Vonzónak, de hamisnak és idegennek. És akkor megláttam, hogy a kopott bundagallér két szárnya egy vakítóan fényes biztosítótûvel van összekapcsolva. Régebben itt egy pókocskát ábrázoló ezüst bross volt, de most egy biztosítótû! Megint az a csattanás az agyamban, a villanás! Be kellett csuknom a szemem. Nem mertem, nem bírtam megmozdulni. Csak azt éreztem, hogy elönt a forróság és arra gondoltam: ez a tû JEL, eldõlt, vége! Ez a tû figyelmeztetés, hogy bûnös vagyok, beigazolódott, és ezt egyre többen tudják, nem leplezhetem tovább, nem bujkálhatok többé. Iszonyú szégyenérzet lett rajtam úrrá és zokogni kezdtem, mint gyerekkoromban, ha bûntudatom volt, vagy épp ellenkezõleg: amikor úgy éreztem, igazságtalanul bántanak. Próbáltam visszafojtani a könnyeimet, de éreztem, hogy tehetetlen vagyok, eltorzul az arcom és valami õrült, szaggatott ritmusban, fuldokolva rázkódni kezd elõször a mellkasom, az állam, aztán görcsösen rángatózik, remeg az egész testem... és akkor egy hûvös kéz simult a homlokomra, az anyám keze, és egy forró arc ért az arcomhoz, az anyám arca, és akkor megnyugodtam, még hallottam is az anyám hangját, mintha a nevemet mondta volna, lassan enyhült a görcs, csökkent a reszketés... és aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra elaludtam, mint aki a végsõkig kimerült... álomtalan, mély alvásba zuhantam, mint amikor valaki elveszti az eszméletét.
    Néhány nappal késõbb újabb látogatóm volt: a keresztanyám. Õ minden különösebb teketória nélkül össze-vissza csókolt, ölelgetett, illatfelhõbe burkolva. Nem mondhatnám, hogy rosszulesett, bár ugyanúgy hamisnak éreztem minden szavát, minden mozdulatát mint anyámnak, de ez már nem rendített meg, hiszen nála mindig is éreztem valami szerepjátszást, hangjában valami handabandázó hamisságot. Az sem lepett meg, hogy egy csokor hóvirágot hozott két fényes borostyánlevél között. Hát igen: itt az újabb JEL bûnösségem bizonyságául, gondoltam, de már nem estem kétségbe. Míg anyám biztosítótûje az érzelmeimre hatott, keresztanyám csokra a tudatomra. Anyám jeladása meglepett, váratlanul ért, keresztanyámét hidegen fogadtam, mint aki felkészült rá. Nem is reagáltam erre, inkább hagytam, hogy tovább ölelgessen, simogasson, mert az jólesett.
    A következõ látogatót már szinte vártam. Halovány dac ébredt bennem és valami homályos elszántság, számomra eddig ismeretlen érzés, a lázadás csírái, hogy: FELVESZEM A KESZTYÛT! Minden egészséges kamasz lázad. Nekem ez kimaradt az életembõl. Én mindig magamban kerestem a hibát. Most ebben láttam betegségem okát: hagytam, hogy leteperjen a világ. Azt hiszem ezek voltak a „gyógyulás” elsõ tünetei. Annak felismerése, hogy atrocitások mindig érnek majd, mindig lesznek durva hangok és bántó fények, és amíg hagyom magam általuk leteperni: beteg vagyok, ha fölébük tudok kerekedni: van remény! Bûnös vagyok, rendben van, de nem jobban mint mások, és ritkán van igaza annak aki ordít. Nem szabad a jóság és a tökéletesség köntösében tetszelegnem, de nem roppanhatok össze a bûnösség terhe alatt. És hogy mindenki tudja?! Kit érdekel? És mit tud? És jól tudja-e? Beszélhetnek bármit, vádolhatnak bármivel, nem biztos, hogy igazuk van, és a mendemondák nem esnek olyan súlyossággal latba, ahogy azt én képzelem. Ilyen és ehhez hasonló kusza, de elszánt gondolatokkal vártam a következõ „merénylõt”...
...és hamarosan megérkezett az apám képében. Ez meglepett. Egy pillanatra megingatott, hiszen — azt hiszem — õt mindenkinél jobban tiszteltem és szerettem. Hát még õ is?! Ágált bennem a régi énem. De megújító gondolatmenetemben ekkorra már olyan mélységekbe jutottam, hogy megértettem: õ csak eszköz, hírhozó, ugyanolyan epizodista mint én vagy Júdás az isteni dramaturgiában. Õ hozza az újabb jelet, az újabb felhívást. Anélkül, hogy tudna róla: provokatív angyal vagy szelíd ördög. De mit hoz? Lángoló kardot vagy tüzes vasvillát? Mindegy. A lényeg egy: felkészültnek kell lennem, nem szabad meghátrálnom! FEL KELL VENNEM A KESZ-TYÛT, és egyszer még ahhoz is lesz erõm, hogy elkiáltsam: FÉLRE BÛNÖSÖK!
    Apám póztalan volt és fáradt. Közelebb húzott egy széket és leült az ágyam mellé. Csak nézett, aztán felém nyúlt és végigsimította a fejemet nagy tiszta, száraz tenyerével. Másik kezében tartotta a kalapját. És akkor észrevettem a kalap belsejében körbefutó selyemszalag mögött egy halványkék cédulát, egy színházjegyet. Meg sem lepõdtem. Rendben van, tudom, semmi baj, gondoltam higgadtan, és éreztem, hogy ezentúl képes leszek védekezni a rám leselkedõ sunyi veszélyekkel szemben. Ebben a pillanatban nem az volt a kérdés számomra, hogy beteg vagyok-e vagy már meggyógyultam?, vagy a világ beteg?, hanem az: képes leszek-e úgy tenni mintha egészséges lennék? Képes leszek-e kidolgozni különféle technikákat a világ „átverésére”? Képes leszek-e jó maszkot készíteni, amikor belépek arra a porondra, amit életnek neveznek? Mert még mindig jobb ha én verem át a világot gyermeteg módon, mintha a világ ver át újra és újra válogatottan rafinált, aljas eszközeivel, azzal áltatva magát, hogy jót akar nekem, meg akar gyógyítani, normális embert akar belõlem faragni, akárcsak Prokrusztész mester gyanútlan pácien-seibõl, áldozataiból.
    Töprengéseimnek valami kézzelfogható jele is mutatkozhatott, mert néhány nap múlva hazaengedtek. Csodás és váratlan gyógyulásról sustorogtak, de hozzátették: egyelõre csak pár napra mehetek haza, próbaképpen.
    Sokáig aludtam az otthoni ágyban. Aztán még sokáig feküdtem, OBLOMOVI  MÓDON, ahogy azóta is gyakran. Nem tudtam betelni a csenddel, az otthoni ágynemû békés puhaságával és melegével, és nem tudok betelni azóta sem. Nem ébresztett, nem zargatott senki, nem hoztak vizes vattákat és magasfeszültségû drótkötegeket, nem intett felém senki karvaly-ujjakkal. Magamtól keltem föl délfelé, lassan mozogtam, kiélvezve minden pillanatot. Akkurátusan vertem föl a borotvahabot, hosszan pemzliztem és élveztem, ahogy az éles penge nyomán sima és hûvös lesz a bõröm.
Késõ délután ültem asztalhoz és anyám szótlanul tette elém a gõzölgõ levest. Most mindennél többet ért ez a szótlanság, hogy nem kell erõlködni, nem kell szerepet játszani, és olyan finom levest tán sohasem ettem.
    Ebéd után sétára indultam. Még nem pirosodott, de fénylett már az ég alja, akár az irídium. Lassan lépkedtem és elgyöngülve néztem a „visszanézõ Nap” fényében álló marcipán- és krétaházakat. Vannak pillanatok, amikor teljesen egyértelmû Isten léte. Nincsenek racionális érvek, semmivel sem bizonyítható, mégis pontosan érzi, tudja az ember, hogy van Isten. Ilyen pillanat volt ez is. Felértem a vasúti hídra, a korlátjára támaszkodtam és néztem a sínek kacskaringós fénylõ, pántjait. Mint terepasztalon a játék-vonatok, álltak, megindultak, eltûntek a kivi-lágított szürke kupésorok, a verejtékezõ mozdonyok, téglaszín vagonok. A hangok hozzáadódtak a színekhez, a fényekhez és zsongító, harmonikus egységet alkottak. Már-már szunnyadoztam, amikor hirtelen torz, rövid és éles füttyszó harsant, belémszúrt alulról és ezzel egyidõben sûrû, fehér gõz csapott föl, aztán — mint hatalmas féreg — kibújt a mozdony is a híd alól. Azonnal tovább indultam. Abban a pilla-natban föl sem fogtam, hogy sokkhatás ért, csak amikor leértem a hídról akkor vettem észre, hogy remegek. Meg kellett állnom. Másnap vörös csíkokat húztak a tûzoltó autók keresztül-kasul a városon és egész nap szóltak a szirénák. MOST MÁR MINDENKI TUDJA!, villant át az agyamon. Napokig nem mozdultam ki a házból.
András az emeleti ajtóban állt és nézte a szürkületet. Az utóbbi idõben megint hajlamos volt arra, hogy mindent jelként éljen át. Ha egy régi fénykép akadt a kezébe, szél fújt vagy korán sötétedett, mélyreható következtetéseket vont le belõle. Az ajtó fémkeretében állt, mozdulatlanul. Ha valaki látta volna a domb aljáról, azt hihette volna, hogy valami borongós hangulatú festményt lát: fémes-szürke fények, friedriches színek, és benne, alig kivehetõen, szinte elmosódva az a fakó köpenyes, szürkeszakállú alak. Ebben a pillanatban a völgy felöl egy nyerítés hallatszott. András összerezzent. Soha ilyet! Nem értette. Csaknem negyven év telt el azóta, és még mindig érik meglepetések. Még mindig vannak helyzetek amelyekre nem ismeri a megfelelõ védekezési formát. Csak az a fontos, hogy elgyöngüléseinek ezeket a pillanatait ne lássa senki. Nyerítés az éjszakában, újra és újra! Meglátta az arcát az ajtó üvegében: egyszerre egy riadt gyerek és egy hulla arca. Hátatfordított az ajtónak, a völgynek, a három nyírnek és két ajtó bezárása után a ház keleti oldalán fekvõ szobájába menekült, ahova nem hallatszottak be a zajok. Bevett egy altatót és elhelyezkedett a mindig fogadókész puha ágynemûk között embrió pózban.