Csernák Árpád: MAGYAR ÍRÓ EBÉDEL
Gondolom: a cím elég meghökkentő. No, nem azért, mert olyan eredeti, rendhagyó vagy szellemes (távol legyen tőlem), hanem, mert egyáltalán feltételezem, hogy egy magyar író ebédelni szokott. Megnyugtatom a nyájas (vagy nyájatlan) olvasót: hamarosan kiderül, hogy nem erről van szó. Tisztában vagyok vele: ma egy magyar író (a szó klasszikus értelmében) nem ebédel vagy nagyon ritkán ebédel; mondjuk: semmiképpen sem úgy, mint annak idején Krúdy Gyula.
A magyar író; ma, legföljebb: eszik. Befal valamit, tömi a fejét, azt is ritkán, keveset, rendszertelenül és kapkodva, úgy mellékesen; inkább: iszik, azt viszont úgy, mint a kefekötő vagy a gödény (vagy leginkább úgy, mint a kefekötőgödény), ettől aztán a magyar író egyre inkább kezd hasonlatossá válni a kefekötőgödényhez. (Eddig nem volt ilyen állatfajta; most már van.)
Tehát: jelen esetünkben a magyar író ebédel. Ami azt jelenti, hogy véletlenül éppen ebédidőben (úgy dél körül) eszik. A fentiekből látható: kivételes pillanatok.
Előtte a Rákóczi úton caplatott; egyik kezében (egy kisbőröndben) háromkötetnyi kézirat, a másikban (egy nejlonszatyorban) frissen vásárolt könyvek: nehéz csomagok: ólmos papírkötegek: húzzák a kart, elzsibbasztják a kezet. Az írón ballonkabát, kezében barna kalap; mert reggel, amikor nekivágott a város dzsungelének, hogy kézirataival házaljon, még hideg, őszies idő volt. Délre fülledt meleg lett, és a kalapot már nem tűri a fején. (Látni fogjuk: ez milyen bonyodalmakat okoz.)
Arra lett figyelmes, hogy cammog céltalanul, kezében a koloncok, melege van és éhes. Éppen egy ételeket-italokat árusító bódé előtt haladt el, megállt, nézte a választékot: hot-dog, hamburger, pizza; kóla, málna, orange, kávé.
A pizza mellett döntött, kávét és kólát kért hozzá. Az italokat műanyag poharakban lökte elé az elárusító a ragacsos, morzsás pultra. Aztán az előregyártott pizzatésztát betolta a grillsütőbe, pillanatok alatt ráolvadt a sajt, aztán ketchupot buggyantott az egész kerek eledel közepére, szalvétára rakta és kinyújtotta a kisablakon. Csorgott róla a vörös szirup, csimbókokban fityegett a szélén a megolvadt sajt. Az író állt és tanácstalanul nézte. A pizzát tartó tenyér néhány centit ingerülten előre lendült. Az író igyekezett átvenni az ételt, de egyszerűen képtelen volt rá: a bőrönd, a nejlonzacskó, a kalap..., meg a ketchup alvadt vérre emlékeztető állaga...
— Tányér, evőeszköz nincs? — kérdezte, cseppet sem azért, mert feltételezte, hogy van, csak, hogy az időt húzza: hátha valamiféle megoldás az eszébe jut.
— Nincs — felelte a büfés tömören.
Az író megpróbálta elhelyezni csomagjait a pulton: keresett egy viszonylag tiszta részt, arra tette a bőröndjét, a bőröndjére a nejlonzacskót a könyvekkel, és a nejlonzacskóra a kalapját. Aztán tétován kinyújtotta szabaddá vált tenyerét a pizza után. Az elárusitó ráhelyezte és mindezért kétszázhetvenhat forintot kért. De az igazi nehézségek csak ezután következtek. Ha már a kezében volt; ha már kifizette, ha már éhes: meg kell ennie a pizzát, bár eddig a pizzáról egészen más elképzelései voltak; meg kellett ennie valamiféle veleszületett, jelen helyzetben teljesen érvényét vesztett etikett szabályának betartása végett is, de fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá.
Mindenesetre: megitta a kávét (az viszonylag könnyen ment, bár a műanyag poharakat igencsak utálta), hátha az kissé felfrissíti az agyát, és leleményesebbé válik.
Ballonkabátjának és zakójának az ujját hátrébb csúsztatta, nehogy a paradicsomszirup rácsorogjon a ruhájára; kissé előrehajolt, enyhe terpeszállásban, és nagy elszánással beleharapott a pizzába. Rendkívüli koncentrációt igényelt a mutatvány, hogy az egyre kisebb és formátlanabb eledelbe a legveszélytelenebb helyen harapjon bele, hogyan távolítsa el a szalvétáról a hozzáragadt tésztafoszlányokat.
Néha kortyolt a kólából, hogy időt nyerjen, hogy felkészüljön a következő rohamra. De a legnagyobb körültekintés és figyelem-összpontosítás ellenére megtörtént a baj: egyik könyökével hozzáért a kalapjához, és az leesett a szutykos aszfaltra. Érezte, hogy a tarkójánál lassan elindul egy hideg erecske. A helyzet szinte megoldhatatlannak látszott.
Végül, valami különleges artista-mutatványhoz hasonló mozdulattal sikerült felcsippenteni a kalapot (annak megtisztítása külön attrakció lesz), miközben másik karját magasan az ég felé lökve tartotta maradék pizzáját...
Aztán eltűntek az utolsó falatok is, kiürült a műanyag pohár, amit (a ragacsos szalvétával együtt) a közeli lábbal működtetthető műanyag-szeméttartóba ejtett; kezét, száját megtörölte néhány papírzsebkendővel, és haladt tovább, azzal a vágyálommal, hogy valami kutat vagy vízcsapot talál és megtisztogathatja kalapját, de előtte még kipihente az ebédelés fáradalmait egy közeli padon.
