Zsirai László: Regebéducsora

Régente a köznyelvben így nevezték azt az állapotot, amikor az emberek egyszerre fogyasztották el reggelijüket, ebédjüket, uzsonnájukat és vacsorájukat, vagyis naponta egyszer étkeztek. Napjaink koldusokkal, rossz szociális körülmények között élőkkel telített társadalmában sokak számára ideális helyzet, ha naponta legalább egy alkalommal esznek. Egyes körökben ismét kényszerű divattá vált a regebéducsora.

    Egy idős pap két nyugdíjas otthonlakóval közelít a szeretetház kerítéskapuja felé a járdán. Útközben ballagva beszélgetnek a csepergő esőben szomorkodó mennybolt alatt. Felhők fátylába törli könnyeit az ég.

    – … és akkor még rám szólt a gondozónő, hogy rosszul töltöm ki a teát, és a zsemlémet is kérni kellett – meséli az egyik hölgy.

    – Ajjaj, leányom! Ajjaj… – sóhajt a bottal támogatott léptekkel tipegő atya.

    – Ráadásul az ebédnél nekem kell az asztalhoz vinnem azoknak az idősebbeknek a tálcáját a tányérokba porciózott étellel, akik bottal járnak, vagy annyira bizonytalanok, hogy nem bírják el – folytatja a hölgy, majd kissé hangsúlyozottabban teszi hozzá: – Teljes ellátásra szerződtünk, amikor beköltöztünk ide lakni, s nem a nővérek, meg a vezetőség packázásaira!

    – Tudja, leányom, vegyes érzésekkel lépek be ebbe a házba – jelenti ki a pap.

    – Miért, Atya? Miért? – kérdez vissza az egyik hölgy, miközben összébb húzza a nyakánál a kabátja gallérját.

    – Azért, mert hazugságot hirdet a homlokzatán.

    – Hogyhogy hazugságot? – képed el a másik hölgy.

    – A felirat szerint: Szeretetház. Háznak ugyan megfelel, de olykor hiányzik a falai közül a szeretet…

    Közben a portás belülről kinyitja előttük a bejárati kaput.

    – Kezüket csókolom! – köszön illedelmesen a hölgyeknek, mire azok így felelnek:

    – Jó napot, Józsika! De jó itt magának, ebben a melegben.

    – Jó, jó… – morog befelé a portás. – Egész délelőtt leállt a fűtés. Ki tudja, mikorra javítják meg.

    – Tegnap késő éjszakáig nem volt áram. Unatkoztunk csak a sötétben. Maga biztosan nem unatkozna sötétben. Ugye, Józsika? – mosolyog kényszeredetten a fiatalabbik hölgy.

    Ám a portás azzal tér ki az évődő csörte elől, hogy illedelmesen fogadja a kapun belépő papot, aki visszafordulva az esernyőjéről rázza le a küszöb előtt az esővizet.

    – Dicsértessék a Jézus Krisztus! – mondja illendően a portás, aki korábban egyébként nem volt portás.

    Gimnáziumi nyelvtanár a becsületes szakmája, de mivel a megfogyatkozott nebulók nem engedtek teret számára eredeti végzettsége további gyakorlásához, meg a korban is alaposan benne járt, elszegődött portásnak. Éjszaka többnyire nyugalomban védte az alvók álmát, hacsak valami egészen ritkán előforduló, váratlan esemény nem zavarta meg a nyugalmát.

    – Mindörökké! Ámen – viszonozza az üdvözlést ugyancsak illendően a pap. – Meg-látogattuk Anna nővérünket, akit éjszaka vitt be a mentő a városi kórházba.

    – Hogy van a drága doktornő? – érdeklődik a portás, aki mindenkit az egykori foglalkozása szerint titulál, ritkán szólítja nevükön a lakókat.

    – Erősen őrzik az angyalok, meg fog gyógyulni. Imádságos lélek, s ez rásegít az infúziókra. Két hét múlva újra köztünk lesz. Józsikám! Nem érkezett levelem?

    – Jaj, dehogynem! Azonnal átadom a kanonok úrnak – újságolja készségesen a portás, s azzal a pult alól elővesz egy levelet, és a pap felé nyújtja.

    Az atya átveszi a borítékot, majd kinyújtott karjával messzire tartva a szemétől, a levél feladóját kezdi böngészni. A terjedelmes borítékot rögtön feltépi, egy könyv bújik elő belőle. Hajdanán együtt tanultak a szerzővel a papneveldében. Az atya arcán átsugároznak a belső fények, amelyek akkumulátora a szív. Ez a kitartóan dobogó isteni szerkezet, az emberi létezés nélkülözhetetlenül alázatos szolgája.

    Azzal ki-ki a szobájába tér. Jóska pedig csendben őrzi tovább a kaput, a telefont, csak hűsége csahol az egyébként kihalt folyosón.

    Néhány lakó nem fizeti be a reggelit és a vacsorát. A sors kegyes hamissága, hogy éppen az nem éhes, aki befizeti. Miközben két matróna beszélget az egyik lakosztályban, kopognak az ajtajukon. Fiatalabb lakótársuk érkezik s felajánlja:

    – Behozzam a vacsorádat az ebédlőből? – kérdezi egyiküket.

    – Mit adnak? – érdeklődik a megszólított, aki hajlott kora ellenére igazán remekül tartja magát. Esze is élesen vág, akár a borotva, csak estére elfárasztják a nappali órák.

    – Tea, zsemle, vaj, sonka – hallatszik a kínálat.

    – Nekem csak egy zsemlét hozzál, ha lennél oly kedves – adja le a rendelést a szoba lakója. – A sonka majd jó lesz a szomszéd kutyájának. Olyan aranyos az a kis kutya.

    A vendég hölgy búcsúzóul megjegyzi:

    – A kutyus tényleg aranyos. Na, szervusz, drágám! Aludj jól!

    Amint becsukódik mögötte a lakosztály ajtaja, így morgolódik magában:

    – Mindenki a kutyát eteti, már úgyis elhízta magát. Nem lenne fontosabb a betegeknek a sonka, a gazdája elég ennivalót adhat a kutyájának. Persze, a betegnek gyakran nincs étvágya, a kutya pedig nagyon falánk, s kit tudja, hogy valóban képes-e elegendő ennivalót biztosítani neki az a férfi, aki a szeretetház szomszédságában lakik. Szép és okos kutya. Mindig jelez, ha idegen közeledik az épületek felé.

    Ahogy kitekint a folyosó ablakán a lassacskán elcsendesedő falusi utcára, látja a buszmegállóban várakozó embereket. Nem csak a buszra várnak. A napsütésre is, hogy a szeretet égi mosolyával tölthessék fel lelkük józanságát.