Zilahy Tamás: Hiszek benned!

Megbeszéltük, hogy találkozunk. Ennek ellenére már látom is, hogy közeledik.

Régi ismeretség a miénk. Szinte együtt nőttünk fel, bár jóval idősebb nálam. Mindig így van ez. Ő az apám.

Mondják, hogy hasonlítunk egymáshoz. Meglehet. Az ő eszét örököltem. Egy hullámhossz, meg ilyesmik. Szólni sem kell, és már tudjuk egymást folytatni.

Akkor most egy példa rá. Még ide sem ért, de már tudom, mi lesz.

– Szia, apa – mondom fagyosan –, mert elfelejtette a Mikulást.

– Szia, Laci lepi – sóhajtja ő enerváltan.

A Laci lepi onnan van, hogy kicsi koromban meséket írt nekem. Volt egy kedvencem, amelyik egy Laci nevű pillangóról szólt. Akkor megkértem, hogy legyek én a Laci lepke, és azóta neki Laci lepi vagyok.

Szóval, megérkezett. Akkor most vissza a forgatókönyvhöz. Szinte szóról szóra úgy történik minden, ahogy mondtam.

– Apucikám! - és fagyosan a nyakába ugrom. Az ezredik puszinál veszek egy kis levegőt.

– Kicsikém – így ő, és majdnem kettétör.

Hát nem megmondtam? Minden úgy történt, ahogy akartuk.

Elengedjük egymást.

Lopva nézem az arcát. Mintha szürkébb lenne, mint legutóbb. De ő ugye soha nem hal meg?

– Apuci, mi van a Mikulással? – említem meg neki.

– Sztornó – mondja határozottan.

– Hogyhogy?

A szemében megpillantom azt az imádott szivárványt. Ilyenkor jön a sziporka.

– Sajnálom, kicsikém, de nagyon úgy néz ki, hogy nem létezik a Mikulás – mondja, és máris folytatja: – Tudod, ezt addig nem mondhattam, míg nem lettél katonaérett.

Megértően bólintok. Eddig még tényleg nem voltam katona.

– Tudd meg a másik igazságot: Miklós bá dialízisen van. Úgy esett, hogy idén már kevesen hittek benne, és ezért megette a nyakán maradt szaloncukrokat. Ezért nem tudott jönni. A rénszarvasok pedig úgy döntöttek, hogy vadas lesz belőlük. És a szánkó is.

– Na, jó, ezt most elhiszem, de csak a kedvéért.

A családi legendáriumból tudom, hogy amikor a bátyám ötéves-forma lehetett, Miklós-napon hazajött az oviból. Valamit keresgélt, majd apához fordult.

– Apuci - gügyögte sírásra görbülő szájjal –, az oviban mindenkinél járt a Mikulás, nálunk miért nem? Lehet, hogy rossz voltam? – szipogta bánatosan.

Apuci, aki akkoriban még rutintalan szülő volt, rádöbbent, hogy elszúrt valamit.

Az ölébe ültette a kiskrapekot, megsimogatta, és komolyan magyarázni kezdett neki:

– Tudod, fiam, a Mikulás bácsi nagyon öreg, és már csak nehezen bírja a strapát. Így aztán az ábécé elején levők tegnap kapták meg az ajándékot. A többieknek meg ma fogja hozni.

A bátyó ezt el is hitte. A kis butus. Én akkortájt még nem voltam abban a helyzetben, hogy beleszóljak. Hat év van köztünk, így aztán én még csak az anyu pocijában doromboltam.

– Apuci – térek a lényeges kérdésre –, írtam a Jézuskának.

– Rendes tőled. És? – kérdezi.

– Odaadnám neked a levelet – mondom.

– Nekem, miért? – néz rám mosolyogva. – Küldd el e-mailben.

– Nem tudom a címét – védekezem.

– Nézd meg a szaknévsorban!

– És hol keressem?

– Mondjuk, a DHL-nél – feleli halál komolyan.

Majd megenyhül, és mosolyogva folytatja:

– Kicsikém, diktálom a címet: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

– Tudom, hogy van ilyen cím, és mindig jön majd válasz.

Ő elintézi.