Jagos István Róbert: Az utolsó karácsony

A tél ezúttal nem volt kegyes. Már napok óta szakadt, a szél meg össze-vissza hordta a havat. Róbert óvatosan vezetett, mivel pár kilométerrel arrébb már majdnem elcsapott egy őzet, ami a szomszédos erdőből futott ki. Fejében ilyenkor minden évben ugyanazok a gondolatok jártak körbe és körbe. Nem szerette a szentestének ezt a részét. Tulajdonképpen az egészet unta, de ha erre az időszakra gondolt, akkor még a gyomra is felkavarodott. Nem is értette, miért vállalkozott évről-évre arra, hogy este hétkor a szomszédos városba viszi a fiait. Ráadásul oda, ahol neki mindig rémálom volt az ünnep. Az ikrek, Alex és Bence, a hátsó üléseken magukba feledkezve mesélték egymásnak az új GTA adta lehetőségeket. A férfi olykor a visszapillantó tükörből lesett rájuk. Mennyivel nyugodtabbak, felszabadultabbak, és másképp gondolkoznak tizenegy évesen, mint én — gondolta magában. Kesernyés mosollyal továbbra is az utat figyelte.

    Úgy negyed óra múlva már a kis, romos ház előtt álltak. A fiúk egy-egy ajándékot tartogattak, míg Róbert kabátja zsebébe rejtette kezeit, miután megnyomta a csengőt.

    A kulcsok zörrenését topogás és szaggatott köhögés kísérte.

    — Mindjárt megvan!

    — Szia tata! — a fiúk egyszerre köszöntek, majd egyszerre ölelték át a nagyapjukat. — Ma is elmeséled nekünk? — kérdezte Alex.

    — Hát persze! Úgy, ahogy tavaly és tavalyelőtt is, és úgy, ahogy mindig is szoktam. Azaz mindig egy kicsit másképp. No, de ne álljatok itt a hidegben! Nyomás befelé!

    Azzal, maga után húzva az oxigénpalackot, előrecsoszogott, hogy ajtót nyisson a fiúknak.

    Ahogy azok berohantak, az öreg a kapu felé intett a fejével. — Most az egyszer nem jössz be?

    Róbert, mintha valami koszt vizsgálna a cipőjén, lefelé nézve válaszolt. — Kösz, de nem. Kimegyek anyához addig, amíg te elleszel az ikrekkel.

    — Rendben. Virágot ne vigyél rá, mert már tele van minden váza. Ja, és a kaput emeld meg, mielőtt behúzod magad után. Mostanában leszálló ágban van az is.

                   A konyhában a fiúk máris asztalhoz ültek és elkezdték enni a hókifliket. Az öreg szívott egyet a légző maszkból, majd mosolyogva odaszólt. — Gyertek! A szobában vannak az ajándékok, de mint mindig, most is csak a végén kapjátok meg, jó? Essünk neki! — Azzal mindhárman beljebb vonultak. A szoba közepén egy régimódi dohányzóasztal állt, rajta egy padlóváza, amiből fenyőágak konyultak lefelé a sok szaloncukortól. A váza mellett egy megviselt, vélhetően régi hógömb feküdt. Látszott rajta, hogy tudatosan van odahelyezve. Mellette sztaniol papírba csomagolt dobozok hevertek. A méretük alapján igencsak nagy ajándékra számíthattak az ikrek, akik viszont inkább az öreget lesték, hogy mikor ül már le a fotelbe és mikor kezd már bele a mesébe. Az öreg nem kapkodta el. Szépen tett még a tűzre egy lapát szenet, a lemezjátszó tűjét levette a lemezről, rágyújtott egy mezítlábas cigire, majd köhögve fújta a csillár felé a füstöt.

                   Úgy húsz éves lehettem, vagyis még nem voltam épp, amikor az történt. Emlékszem, pénteki nap volt és reggel kimentem a piacra, hogy a spórolt pénzemből ajándékokat vegyek. A Mamának egy kendőt vettem. Kellett már neki nagyon egy új darab, mert amit hordott, erősen rongyolódott. No, meg a tartalék kendőjét még én nyúltam le úgy fél évvel azelőtt. Szóval, vettem neki egy kendőt. Anyámnak meg egy hógömböt, bár tudom, jobban örült volna egy Éva vermuthnak, no, de mindegy. Az öcsémnek katonákat vettem. Olyan kis műanyagokat. Imádott velük játszani. Nem sok játéka volt, csak az, amit tőlem megörökölt, meg amiket hébe-hóba vettem neki. Az a gyerek maga volt a csoda! Olyan volt, mint apátok. Saját álomvilágban élt, ahol sárkányokkal küzdött és ezekbe vonta bele a játék katonáit, meg néhány gyufásdobozt, meg minden mást, amit épp talált. Oda menekült a valóság elől, az anyja elől és, szégyen nem szégyen, egyszer előlem is. Szóval, az ajándékokat megvettem és hazajöttem. Ide, ahol most is vagyunk. A Mama épp a pogácsát szaggatta a konyhában és anyámmal vitázott, mert az már a második üveg piát nyitotta épp ki. Rossz volt nézni, ahogy a szája egyre jobban kicserepesedett az italtól. A lemezjátszóból a Csendes éj szólt. Próbálta dúdolni, kevés sikerrel. Nem volt kedvem se hallgatni, se nézni, így hát bejöttem a szobába és elkezdtem a fenyőágakat díszíteni. Csabi meg közben nagyban gyilkolta sárkányát. Még hangokat is adott ki hozzá. Tudjátok, olyan nagy sárkányhangokat.

    Egyszer csak anyánk bejött és elkezdett az öcsémmel kötekedni. Az ujjaival elkezdte pöckölgetni a felállított katonákat és közben röhögött. Utána meg abból a szar italból kínálgatta az öcsémet. Akkor már tíz éve tudtam, milyen az íze, hiszen engem is itatott annak idején. Nem szeretett egyedül inni. Inkább öntött nekünk, vagy a tükörnek. Az öcsém önkéntelenül is arrébb csusszant. Odamentem anyámhoz és felajánlottam neki, hogy majd én iszok vele. Megkértem, hogy hozzon nekem is egy poharat a konyából. Abban bíztam, hátha elfelejti, oszt kint reked. Rám nézett az italtól egyre jobban csillogó szemével. Nem kerestem benne semmit, csak álltam a tekintetét, majd rákérdeztem, hogy akkor mi lesz. Az lett. Fogta magát és kiment a konyhába poharat keresni nekem. Persze az üveget azért nem felejtette el magával vinni.

    Odamentem az öcsémhez és megpaskoltam a fejét.

    — Jól vagy? — kérdeztem tőle, mire ő mondta, hogy persze, és épp most készülnek elfoglalni a sziklavárat. Okos gyerek volt. Sokkal érzékenyebb és gyengébb, mint én. Végül is, min csodálkozom? Csórikámnak már kétévesen a dohány és a csikkek közül kellett kiválogatnia a félig száraz kenyérdarabokat, csak hogy enni tudjon. Miközben anyánk meg idegen pasasok között feküdt részegen, ájultan a szobában. Gondolom, az eltelt évek alatt sem volt jobb a helyzet. Azt tudnotok kell, hogy anyám és az öcsém nem velünk éltek. Engem a Mama elhozott időben tőle, de már túl idős volt ahhoz, hogy Csabit is magához vegye. Mindig azt mondta, hogy majd nekem kell róla gondoskodnom és épp itt van az ideje, hogy én is a saját lábamra álljak, mert csak úgy tudom majd idővel kimenteni anyánktól az öcsémet. Nyomasztott a teher. Épphogy nagykorú lettem és máris kötelezettségeim lettek. Súlyos és éles kötelezettségeim. És én még nem akartam felnőtt lenni. Még azt akartam, hogy rólam is gondoskodjanak, hogy még odabújhassak a karok közé, és hogy nekem is jusson egy mosoly. Amikor az öcsém megszületett, ő volt a minden, én meg a tízéves kissrác, aki igazán megértheti, hogy most a kicsit kell szeretni és én nyugodtan játsszak a sarokban a játékaimmal. Annak idején gyűlöltem. Elvette tőlem az ölet, a karokat, a melegséget. Cserébe megkaptam anyámat. Részegen, büdösen és szeretetlenül. Az egészben az volt a pozitív, hogy nem kellett napi szinten függenem anyámtól, csak akkor, amikor eljöttek hozzánk hó végeken, mert már nem volt mit enniük. Na meg innia. No, de mindegy már…

                   Ahogy végeztem az ágak díszítésével és az ajándékok kipakolásával, megráztam a csengőt, hogy lehet bejönni, mert itt járt a Jézuska. Csabi volt a leggyorsabb és már szaggatta is lefelé a csomagolópapírt az egyik ajándékról, amikor viccesen rászóltam, hogy ha így folytatja, akkor lesz egy szép kendője. Ezen jókat nevettünk, majd odanyújtottam neki a sajátját. Közben Mama is beért. Köténye hófehér volt a sok liszttől. Nevetve adtam oda neki a félig kibontott kendőt. Öregesen, remegve vette kézbe és csak nézte és nézte. Nem pillantott fel. Nem nézett rám. Tudtam, hogy sír. Vártam, amíg lenyeli könnyeit, és megkérdeztem, hogy tetszik-e. Bár tudtam a választ, azért jó volt hallani. Jó volt örömet okozni. Annyi csalódás után örömöt szerettem volna hozni a házba. Átölelt és megpuszilt. Közben a fülembe súgta, hogy ő most nem vett semmit, mert hát úgy volt, hogy vesz, de nem várt körülmények léptek fel. Igen. A több üveg ital. Az volt a nem várt körülmény.

    Aztán elém állt anyám és elkezdett egrecéroztatni. Hogy hol az ő ajándéka, meg ehhez hasonlókkal. Nem szóltam hozzá. Csak a fejemmel intettem az asztal felé, hogy ott van. Rá se néztem, mialatt bontotta. Csak a puffanásra kaptam fel a fejem. A hógömb a lábam előtt gurult el csálén, mint egy részeges nő, akinek lepattogzott a zománc az arcáról. Csabi, mint rutinos túlélő, egyből az ágy alá mászott. Próbáltam higgadtan szólni anyámhoz, hogy feküdjön le, mert már eleget ivott az este. Káromkodva, habzó szájszéllel ugrott nekem. Lefogtam, majd lelöktem a fotelba. Mintha megállt volna az idő. Megdermedt minden. A csend olyanná vált, mint amikor a halálára készül az ember. Megfeszült. Anyám felpattant az fotelból, én meg lendítettem a kezem, hogy lekeverek neki egyet, amikor valami éles fájdalom hasított a bokámba. Az öcsém körmei voltak. Mit tagadjam, fájt, de a szavai sokkal jobban. Soha nem felejtem el, ahogy rám ordított, hogy ne bántsam az anyját. Az a gyerek képes volt védeni azt a nőt, aki egész életében csak a nyomorúságot hozta rá. Leguggoltam hozzá és szelíden lefejtettem a kezeit a bokámról, majd kihúztam az ágy alól és épp átölelni készültem, amikor egy ütést kaptam az arcomra. Mondanom sem kell, hogy az anyám volt az. Mire felálltam, addigra kimenekült a konyhába. Nem az ütés nagysága fájt. Lenéztem a még mindig földön ülő gyerekre és hidegen, szárazon azt mondtam neki, hogy menjen és foglalja el magát. Erre fogta magát és kiment az anyja után. Mit mondhattam volna neki? Hogy ne menj anyád után, mert részeg és bántani fog? Neki legalább volt anyja. Megint ott álltam egyedül, mint annyiszor már. Fogtam magam és csak néztem az ablakra dermedő jégvirágokat.

                   Amint meghallottam, tudtam, hogy a konyhaszekrény dőlt el. A tányérok és a poharak csattanása, csörrenése nem hagyott kétséget felőle. Ordítva rohantam ki a konyhába. Mama a sarokban félig lecsúszva zokogott. Csaba játékai darabokra hullva, ő maga meg anyám alatt, aki épp fojtogatta. Nem gondolkodtam. Csak a beidegződött mozdulatsor működött. Ütöttem-vágtam anyámat, ahol értem. Már több sebből vérzett a feje és a szája. Valaki hátulról ütni kezdett. Visszafordultam és odavágtam egyet. Megint jött a csend és a benne lévő sóhajok, nyöszörgések. Aki hátulról megütött, az a testvérem volt. Most ott feküdt a földön az anyja mellett. Elegem van belőletek! Takarodjatok! Ezeket a szavakat mondtam szó szerint, majd az idegtől remegve bementem a szobámba és magara csaptam az ajtót. Nem akartam semmit sem érzékelni. Túl fájdalmas lett volna mind. Ott akkor, meg akartam halni. Nem tudom, mennyi idő telt el, de valamelyest megnyugodva kimentem hozzájuk, hogy hátha meg lehet még ragasztani a töréseinket. Isten a tanúm, hogy törekedtem rá. Anyám és a mama az asztalnál ült, de az öcsémet sehol se láttam. Kérdeztem tőlük, hogy hol van, mire mama azt mondta, azt hitte, bement hozzám a szobába. Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. A félelem elkezdett lefelé áramlani az ágyékom majd a lábam irányában. Kirohantam a gangra és feltéptem az ott álló szekrény ajtaját. Mondanom se kell, hogy nem volt benne. Kirohantam a fészerbe, de ott sem volt. Az utcára is kinéztem, semmi. Akkor valami halk nyöszörgést hallottam a fészer mögül. Ott állt az árvám mezítláb, egy szál trikóban a hideg hóban. Halkan nyöszörgött és a szeme csukva volt. Semmivel sem voltam különb, mint az anyja. Hagytam, hogy a dühöm uralkodjon rajtam és látjátok szabadon is engedtem. Ezek olyan dolgok, hogy amíg az ember él, nem felejti és nem bocsátja meg soha magának. Olyan, mint egy soha be nem hegedő seb.

    Az ölembe vettem, úgy vittem be és az ágyamba fektettem. Betakartam, a kezeit meg lehelni kezdtem. Ott zokogtam két gyerektenyér fölött, majd kezébe vette arcom és mosolygott. Aznap este velem aludt. Másnap reggel már indultak haza. Anyám rám se nézett. Arcán a gőg és a düh keveredett. Csabi még a sarokról is integetett felém. Akkor láttam őt utoljára. Januárban a Mama meghalt. A temetésen anyám megint berúgott és megcsinálta a maga szokásos balhéját. Az öcsém addigra nevelőszülőkhöz került. Nem hozták el a nagyanyja temetésére. Anyámnál rákot diagnosztizáltak. Végstádiumos volt. Ültem az ágya szélén és csak néztük egymást. Megígértem neki, hogy Csabit magamhoz veszem. Könnyezett. Akkor jöttem rá, hogy ez a nő szerette az öcsémet és talán engem is, még ha az ő különös módján is. Májusban ment el. Tőle szokatlan módon. Csendben. Csabit augusztusban temettem el. Egy bányatóba fulladt bele, mert a nevelőszülők gondatlanok voltak. A temetésén nem sírtam.

                   Hát így lett vége annak a dolognak, ami akkor, azon a Szentestén tetőzött. Nyolc hónap alatt mindenkit elvesztettem. Csak azért mesélem el nektek újra meg újra, mert azt szeretném, hogy tanuljatok belőle és ne kövessetek el olyan hibákat, mint én, ha felnőttök.

    — Tata, ugye tudod, hogy nem teljesen úgy mesélted el, mint tavaly, sőt a tavalyit sem úgy, ahogy az azelőttit? — nevetett Bence.

    — Tudjátok, ez azért van, mert az emlékek olykor kabátokat húznak, meg piros pulóvereket, vagy épp levetik őket. Így a végén még annyit mondanék srácok, hogy ez volt az utolsó mesém. Az öreg kimesélte magát! — mondta mosolyogva. És ne feledjétek, tanulság mindig megmarad, nem igaz?

    — Aham! — nevették el magukat az ikrek, és elvették a gallyak alól a hógömböt, majd felváltva rázogatták, miközben a kis temető makettot beterítette a kavargó hó.

    — Na, akkor most már ki lehet bontani az ajándékokat. És tudjátok mit? Én is, amit kaptam tőletek.

    Azzal mindannyian nekiestek az ajándékoknak. Az ikrek, már otthagyva nagyapjukkal, önfeledten bejátszották a szobát. Azt, ahol egyszer egy hógömb és egy szív megrepedt. Az öreg egy darabig mosolyogva nézte őket, majd lehajtotta fejét, mint egykor az ő nagymamája.

                   Kopogásra lett figyelmes. Az ajtóban a fia állt. Megtörölte arcát, szívott egy kis oxigént, majd a fotelben ülve felé intett — Hát te? Évek óta nem jártál ilyen mélyen ebben a házban. — Itt az ideje menni, kölykök! Menjetek előre és várjatok meg a kocsiban. — A srácok átölelték nagyapjukat, Alex még visszatette a helyére a hógömböt, majd az ajándékukkal a hónuk alatt kiviharzottak.

    — Jól vagy fiam?

    — Nem vagyok jól... apa.

    Egyikük sem nézett a másikra. Az öreg az ablakon lévő jégvirágokat nézte, míg Róbert a padlót bámulta. Csak a mély lélegzet hallatszott mindkét oldalról.

    — Beteg vagyok, fiam.

    — Tudom. Beszéltem az orvossal.

    - Ez az utolsó karácsonyom.

    — Azt is mondta.

    — Bekapcsolnád? — intett fejével a lemezjátszó felé.

    — Nem! — a válasz túlontúl is hangosra sikerült. Róbert úgy érezte, egy gát szakad fel benne és bár félt, mégse próbálta visszafolyatni a szóáradatot. — Örökké ezt kellett hallgatnom nekem meg anyának, minden egyes kibaszott szentestén. A könyökömön jön ki és elegem van, sőt már huszonéve is elegem volt az egészből. Érted apa? Az egészből. Abból, hogy sohasem játszottál velem és soha nem bújhattam hozzád. Még a redves ágyadba sem feküdhettem bele. — Róbert indulatosan az asztalhoz ment és felemelte a hógömböt. — Láttam, az ikreknek odaadtad. Nekem sose. Miért? Miért?! Miért nem játszhattam vele, mint egy normális gyerek? Tudod, egyszer, amikor nem voltál itthon, beszöktem ebbe a szobába és… és játszottam vele. Két dolog izgatott. Az, hogy végre, és hogy legszívesebben földhöz vágnám. És majdnem megtettem, csak bejött anya és elkérte tőlem. Érted? Nem elvette, elkérte. Te biztosan kicsavartad volna a kezemből. De anya más volt. Ő szeretett. És tudod, téged is. Amikor haldoklott, a tudtod nélkül bementem hozzá. Rólad mesélt. Zavaros, régi dolgokat, meg hogy olyan a szemem, mint az övé. Kié apa? Kinek a szemébe nem tudsz belenézni? — Azzal megrázta az öreg vállát és az arcához hajolt. — Azt kérdeztem, kinek a szemébe nem tudsz belenézni? Ki vagyok én apa? — Az öregre rátört a fulladási roham. Remegő kezével hiába próbálta a szájához emelni a maszkot, az kiesett és a földre zuhant. Róbert még mindig csak meredt a sovány, ráncos arcba, majd amikor észlelte, hogy az apja fuldoklik, hirtelen elengedte, majd felkapta a földről a maszkot és ráhelyezte a szájára. Ahogy tartotta, az apja könnyei végigfolytak a kezén. Soha nem látta az apját sírni eddig a pillanatig. Úgy érezte, mindkettőjüket megalázta ezzel a kifakadással. Lassan vette el a kezét, úgy, hogy az ujjbegyei végigszántották az öreg arcát. Óvatosan, ahogy egy gyermeket simogat meg az apja. Egy darabig még némán térdelt a lassan megnyugvó apja előtt, majd felállt és egy lépéssel ott termett a lemezjátszónál és bekapcsolta. Az ismert dallam talán a megszokottnál is jobban sercegett. Fejét nem mozgatva, szemével végigpásztázta a szoba belátható részét. Minden részletnél elidőzött kicsit. A szekrénynél, aminek tetejére volt téve a hógömb és mindig csak szenteste került le a dohányzóasztalra, a fenyőfaágakra, ami sosem adott neki akkora élményt, mint egy igazi karácsonyfa, az ablakra és a lepattogzó festékre, ami tán akkor volt utoljára lefestve, amikor még az anyja élt. Az ágyra, ahová sosem volt neki szabad felmennie, a lemezjátszóra, ami harminc éve ugyanazt az egy dallamot játszotta. Az apjára a fotelben, aki sosem szerette. Vagy talán mégis, csak kicsit másképp? Róbert felállt és odaállt az apja elé, majd felsegítette. — Gyere, apa, lefektetlek. Későre jár. — Óvatosan döntötte meg az öreget, majd, a lábait is felemelve, vízszintbe helyezte. Nem takarta be, mert tudta, hogy ki nem állja a takarót. A karórájára nézett. Már úton kellett volna lennie. Böbe biztosan ideges lesz, ha nem érnek haza időre. Már állt volna fel, amikor az öreg megfogta a karját.

    — Gyere, bújj ide egy kicsit. Ne, ne mondj semmit, csak bújj ide. — Róbert lába reszketni kezdett. Érezte, hogy nem ura végtagjának, csak úgy, amikor régen nagyon félt az iskolában, ha meg akarták verni a túlkoros osztálytársak. Erőt véve magán odabújt és fejét az apja vállára tette. — Fázom, fiam.

    — Takarózzunk be, apa! — azzal magukra terítette a plédet.

    — Majd kérdezd a fiaid, Robim. Ők majd elmesélnek neked mindent.

                   A felakadt tű zaján is hallani lehetett, amikor az öreg utolsó lélegzetével távozott. Mintha egy megkönnyebbült feltörő sóhaj lett volna. Róbert úgy hagyta el a házat, mint az elmúlt években egyszer sem. Visszanézve. A gyerekek már unatkozva nyomkodták a kocsi műszerfalát, de amikor meglátták édesapjukat, mint a jó gyerekek, vigyázba ültek és csak a szemük csillogott huncutul.

    Róbert beült a kocsiba, de nem indította el. Csak nézett, hol maga elé, hol a visszapillantóból a fiaira. Az ikrek nem értették, hogy mi van, csak azt látták, hogy az apjuk szeme könnyes. Róbert a kézfejével megtörölte a szemét, majd szipogott egyet és hátrafordult a fiaihoz. — Nagyapa nincs többé. Elment. Tudjátok, nagyon beteg volt. — nem is tudta hirtelen, hogy milyen reakciót várt volna a gyerekeitől, de biztos nem olyat, amilyet kapott. — Tudjuk — mondta Bence. — Már akkor tudtuk, amikor rólad is mesélt ma. Megéreztük — bólogatott Alex.

                   A temetés január 6-ra esett. Furcsamód elolvadt az összes hó, ami az ünnepek alatt esett. A hóvirágok a sáros föld és a matt füvek mellett virítottak. Nem sokan voltak. A családon kívül még két szomszéd, meg néhány kíváncsiskodó, aki amúgy is épp odakint töltötte idejét. A gyerekek a zsebükben összegyűjtött szaloncukrot dézsmálták, amit a temetés előtti órában szedtek le az öreg házában lévő, már hulló fenyőágakról. Anyjuk próbált rájuk szólni, de apjuk egy intéssel jelezte, hogy hagyja csak őket. Az öreget nem zavarja, ebben biztos volt. Az elmúlt két hétben, sokkal többet tudott meg az apjáról, mint egész életében. Az ő két fia volt az a bizonyos kincsesláda, ahová az öreg elrejtette az emlékeit, az okokat és az okozatokat. Ma már nem úgy nézett rá, mint akkor, amikor az ikreket elkísérte. Csak azt sajnálta, hogy kevés idejük maradt, de az a néhány perc mindent megváltoztatott. Elhatározta, hogy megkeresi a Mama, az anya és Csabika sírját is, és ezentúl hozzájuk is olyan rendszerességgel fog kijárni, ahogy az édesanyjához.

    Amikor az utolsó göröngy is a helyére került, zsebéből kivette apja hógömbjét és a leszúrt kereszt elé helyezte, majd átölelve feleségét meg a kölyköket, lassan elindultak.

    — Tudjátok, srácok, hogy nagyapátoknak volt még egy titkos meséje, amit csak velem osztott meg és arra kért, hogy egyszer majd meséljem el nektek. A megbocsájtásról szól. Az önmagunknak való megbocsájtásról.