Hajdu Imre: Csincsajantani (Bizonyos tekintetben)

Ne lepődjenek meg a címen! Elárulom, hogy ez – bármennyire is hihetetlennek tűnik –, az 50-es években fogant, ma Tiszaújvárosnak nevezett település neve. Méghozzá egy irodalmi műben! De a részletekről majd később…
*
Két évtizeddel ezelőtt sikerült annyira mélyre beleásnom magamat e város történetének kutatásába, hogy bizony mosolygok mindazokon a Tiszaújvárosról szóló – jobbára idegenforgalmi kiadványokban, csiricsáré propagandafüzetekben leírt – megállapításokon, amelyek e város születését az 1268-as esztendőhöz és a Villa Scederkyn névhez kötik, máshol meg azt írják, hogy a város építésének kezdete (a mai Szederkényi úti kétemeletes házak építéséről van szó): 1955. szeptember 9-e. Bár mindkét állítás tényszerű, hisz Tiszaszederkény település első okleveles említése tényleg az 1268. esztendőhöz köthető, míg a Szederkényi úti házak „alapkövét” valóban 1955. szeptember 9-én rakták le, ám sem az egyik, sem a másik adatból nem vindikálhat magának Tiszaújváros születésnapot.
S mielőtt megmondanám, én honnan gyökereztetem városunk születését, felhívnám a figyelmet arra is, hogy e település eddigi neveinek említésekor – Tiszaszederkény, Leninváros, Tiszaújváros –, toldjuk meg a felsorolást egy negyedikkel, sőt sorrendben elsőként ezt kezdjük el mondani. Ez a név pedig Tiszapalkonya, pontosabban TiszapalkonyaÚjváros. (Mert nem Tiszapalkonya faluról van szó.)
Ez a város ugyanis nem hagyományos módon, nem az emberi közösség szerves fejlődésével alakult át faluból várossá, hanem a semmiből, úgy is mondhatnám „lombikbébi” módjára született meg, mint annyi más „szocialista új város” abban az időben. A tiszapalkonyai, tiszaszederkényi, sajóörösi, sajószögedi határból kiszakított földeken fogant, kezdetben nem is városnak, nem is állandó emberi lakhelynek, hanem sokkal inkább ipari bázisnak építve.
Ennek ellenére, hogy talán „nem is akartak gyereket”, vagy arról akkor még nem is álmodtak a „fogantatók”, az emberi lakhely csak megszületett, sőt egyre jobban kiterebélyesedett. S ha most, napjainkban visszapergetjük az eseményeket az akkor már éltek és még inkább a dokumentumok segítségével, akkor a tényképek azt mutatják: ez a város – első barakkjai megépítésével, no meg a tiszapalkonyai erőmű építésével – a Tisza partján fogant, ott, ahol most már „felnőtt gyermekként” az Erőmű lakótelep, mai néven Tiszapart városrész áll. Valamikor 1952 végén kezdődött el ott az építkezés, de látványosan 1953-tól kezdve épült, s onnantól kezdve egyre jelentékenyebb ponttá vált TiszapalkonyaÚjváros. Mert kezdetben bizony így hívták! Még az 1960-as, részletes megyei tanácsi jelentésben is rendre e néven szerepelt. Ám már akkor, 1960-ban valóságos harc folyt azért, hogy melyik falu nevét népszerűsítse szocialista iparunk büszkesége, az erőmű és a köré felépült kisváros.
Végül is fent döntötték el a kérdést, konkrétan a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, amely 1961. március 24-én született határozatával mondta ki a megfellebbezhetetlen ítéletet. Nos, akkor, a minap elhunyt Losonczi Pál vezette Elnöki Tanács Tiszaszederkény javára döntött, s a palkonyai földekre épült készenléti lakótelepet erőműstől, a Tiszaszederkény falu nevét felvevő, és Szederkény falut is magába ötvöző közigazgatási egységbe olvasztotta be. E döntéssel a „lombikbébi” kutyabőrt is kapott jussként, vagyis Tiszaszederkény falu 700 éves múltját.
Mindezt bevezetőként és magyarázatként azért írtam le, hogy ezek után megkérdezzem Önöktől: tudják-e, a minőségi magyar irodalomban hol szerepel illetve egyáltalán szerepel-e valahol a mai Tiszaújváros neve? (A minőségi irodalom kategóriába ezúttal Balázs Árpád: Fészeklakók című egyébként kitűnő szociográfiáját és Pünkösti Árpád: Pofa be! című művét nem sorolnám be.)
Nem tagadom fogas kérdést tettem fel, ráadásul én sem akarom a „műveltet játszani”, jó magam is csak pár hónapja tudom, hogy létezik egy kisregény, amely 1961-ben készült el, s amely városunk születésének tényleg a kezdeteiről szól, a „tiszapalkonyai évekről”, az erőmű építésének társadalmi, emberi körülményeiről. A regény írója Hamvas Béla, s műve a Bizonyos tekintetben címet viseli. A regény helyszíne Tiszapalkonya – regénybeli nevén Csincsajantani –, ahol az építkezés során felgyújtottak egy barakkot, minek következményeként nyomozóbizottság szállt ki a helyszínre és a
tettest keresték. Sokan gyanúba kerültek, de végül is a tettes személyére nem derült fény. Hamvas Béla ebben a szilárdan megépített keretben helyezi el lényegi mondanivalóját, ami részben az eseményekből következik, részben azok bírálatából, tagadásából.

Egy korábbi írásomban már említettem, hogy Hamvas Béla 1954 januárjától – megszakítás nélkül – 8 éven át dolgozott Palkonyán, illetve lakott az akkori barakkvárosban. A háború utáni évek otthontalansága tulajdonképpen itt szűnt meg számára, ekkor jutott először „otthonhoz”, egyszemélyes szobához, amely ugyan barakképületben volt, de ott legalább a munkaidő után egyedül lehetett. S ebben a szűk magántérben munka után, ha fáradtan, ha kimerülten is, de állandóan szellemi tevékenységet végzett. Mint életrajzírója Darabos Pál mondja: „Tiszapalkonyán még egy kis kertet is berendezett magának a barakk ablakai előtt, ahol zöldséget termesztett és néhány virágot is nevelt, hogy legalább némileg a maga képére formálja környezetét. Itt élt kéthetes turnusokban, és két hetente szombaton reggelenként haza utazott Pestre, hogy családi saját magán- és hivatalos ügyeit, többek között az ERBE Széchenyi rakpart irodaházában elintézze, barátaival találkozzék, könyvtárba menve könyveket kölcsönözzön és – „pihenjen” is; ez utóbbiról azonban többször is azt írta barátainak, hogy vasárnap este fáradtabban tért vissza munkahelyére, mint ahogy azt szombaton elhagyta. Ennek az e helyen kiküzdött „konszolidálódásnak” köszönhető, hogy Tiszapalkonyán az 50-es évek végén más művei, regényei mellett belekezdhetett utolsó nagy vállalkozásaiba, a Patmosz esszéinek és a Scientia Sacra II. része könyveinek megírásában is. A Patmosz esszéinek megírásával, mint mondta, egy tízéves koncepcióját kezdte megvalósítani, a Scientia Sacra II. részével pedig egy húszéves tervét igyekezett realizálni. E fogalmi művek mellett, ezekkel párhuzamosan pedig a látott helyzetet „láttatni” is óhajtva írta színdarabját és regényeit a Nem mind Tiszaújváros arany, ami rezet és a Szilvesztert, majd a Bizonyos tekintetben-t. E Tiszapalkonyához kapcsolódó regény cselekménye rövid jelenettel kezdődik: valaki összeesett a tengerparton és tömeg gyűlt köréje. A tömegben bámészkodók közül ketten egymásra ismernek és beszélgetésükből kiderül, hogy „véletlenül” mindketten ismerik az eszméletét vesztett embert, akit Mirabelnek hívnak. Ők ketten tizenkilenc év után most találkoztak először, ugyanis mindketten hajósok. Egyikőjük a nyílt tengeren hajózik, a másikuk pedig a part mentén. Beszélgetésük során felidézik régi közös múltjukat, Csincsajantani városát és persze Mirabelt is, aki akkor a város egyik jellegzetes alakja volt. Egy társadalom kívüli lény, csavargó, aki ott az építkezésen felszabadultan, a szabadságtól való önkívületben élt, ezért sokat ivott. Eredetileg teológus volt, de azt otthagyta, mert írtózott a nőktől, ezért a teológia elhagyása után nyolc nőnek kilenc gyermeket nemzett.
Hamvas e magányos fura alak életében az egyéni életet összemorzsoló veszedelmes erők felhalmozódását konstatálja, amire példaként többek között Herakleitosz és Nietzsche nevét említi. Mirabel alakja ugyan nem mérhető ezekhez a szellemóriásokhoz, de képlete a regényben azonos az övékével: ő az, aki a hiteles létezést az ilyen társadalmon kívüli társadalomban fenntartja, elhazudott életet nem akar igazsággal fenntartani, védeni. Ő csavargó, sőt tolvaj, aki a lopást szinte jógamódszerrel végzi, azaz derült kedéllyel, egyszerűen gyermekien, tisztán bűntudat nélkül.
Mirabelnek a látó, de mégis tragikus értelem képviselőjének azonban mégis el kell buknia ebben a hazugságra, erőszakra és képmutatásra épült társadalomban: iszik, elzüllik, kizsákmányolja a feleségeit, és végül így kerül tönkrement roncsként a rakpartra, ahol ez a két ismerőse rátalál.

Hamvas regényében Mirabel ellenpontja Hassqardass, aki Mirabeltől eltérően nem a tragikus és elbukott, hanem a fölényes értelem képviselője. Mint Szellemi Minták Intézetének alkalkamazottja elmaradott népek számára irodalmat, művészetet, filozófiát ad, szent könyveket ír. Például a politikai üldözöttekről és az üldözőkről. Szerinte – és persze Hamvas szerint – a politikai üldözött és az üldöző között semmi különbség nincs, csak hadállás kérdése, hogy mikor melyik kettőjük közül.
Persze mégis az üldözött van előnyben, mert az igazság, ha realizálatlan formában is, de mégis az ő oldalán áll, míg az üldözőnek csak elmélete vagyis világnézete, ideológiája van, valamint hatalma az üldözőn, illetve félelme az üldözöttről.
Hassqardass (Hamvas) szerint e kettő egyike sem tartozik a jelentékeny emberek típusához. Csak érdekes emberek kategóriájába sorolható be. A jelentékeny ember, aki egyébként Hamvas eszményképe, nem szent, nem is akar az lenni, mint az érdekes ember, hanem csak fel akar ébredni az élet „holdkórosságából”. „A jelentékeny ember az igazságot nemcsak vallja, hanem tekintet nélkül a nehézségekre, realizálni törekszik, azért helyt áll.” „Nem kötelezi el magát semmilyen elv mellett vagy ellen, mert tudja, hogy az élet szolid tényeiben mindenki azonosan foglal állást és azt is tudja, hogy „minden asztalnál más nyelven beszélnek” és „mást-mást üldöznek”” – írja Darabos Pál. „A jelentékeny ember legfőbb tulajdonsága, hogy helyt áll azon a helyen ahol van, megteszi a rábízottakat, mégpedig tisztességből. Követelményeket másokkal szemben nem támaszt csak önmagával szemben, mert tudja, hogy mindenki önmagát minősíti. Követelése önmagával szemben az, hogy ne szennyezze be magát vagyis önmagát a holnapi ebédért el ne adja. Ahogy ezt Hamvas is tette, amikor behódolás helyett inkább a vidéki építkezési munkahelyet választotta.”
A Tiszapalkonya helyszínű Bizonyos tekintetben című regény nem a jelentékeny, hanem a barakktűzzel és a biztosítási vizsgálattal kapcsolatban felsorakoztatott érdekes emberek számbavétele. E seregszemle során Hamvas felvonultatja Csincsajantani társadalmának különböző figuráit. Mint filozofus nagyon mélyre lát. Látja, hogy az a társadalom csalásra és hazugságra épült, tagjai egymást csalták, lopták meg, e nélkül nem is érvényesülhettek.
Nietzschét idézve, ott és akkor a kártevés tudatos magatartás forma volt. „… a társadalom e helyzetében a legrokonszenvesebb a gonosztevő, mert az legalább tiltakozik a társadalom ellen. A téglát tudatosan ezrével törik, dobják szemétbe a tonna vasat, szórják a földre vagon számra a cementet, hajítanak el csavarokat, szögeket, tapossák sárba a szenet, hagyják megrohadni a fát, pusztulni a csöveket, a ponyvát, penészedni a dohányt, megbüdösödni a húst, megférgesedni a lisztet. Amióta mindez a kártevés tudatosan történik bosszúból és ellenállásból, a cselekvést kollektívan áthatja, kénytelen vagyok Nietzschének igazat adni. Minden kicsi és nagy bűntény tiltakozás. Ha mást nem, beveri az ablakot, vagy a tiszta abroszra köp.”
Hamvasnak ez a regénye a reménytelenség, a hazugságokra épült világtól való undor regénye. S mit tehet egy ilyen a helyzetben a jelentékeny ember? Az írónak egyetlen lehetősége marad: „írni, Istennek, aki meghalt.” Vagyis a jelentékeny, a szellemi ember egyetlen lehetősége, de egyben kötelessége is az, hogy jelet hagyjon!
E város születésének időszakában fogant Hamvas mű nem könnyed leányregény. Ennek ellenére – ha nem is mindenkinek – ajánlom elolvasásra. A Csincsajantani nevet pedig – mivel Tiszapalkonya-Tiszaszederkény-Leninváros-Tiszaújváros néven jegyzett városról van szó, és az ott élőket azonosítja –, legalább az ott élők, jegyezzék meg!