Határ Győző: A torony

    -pillanatfelvétel-

A Lenin körúti ház pincéjében kifogyott a kenyér. Márpedig kenyeret szerezni kell, akárhogy lőnek a körúton, akárhogy pásztázzák a kövezetet a Rákóczi úton, csordában megrekedt sárga villamos-dögök között. Kenyérnek lenni kell.

    Ez a sarok kivált „forgalmas”: az Astoria tetejéről hajnal óta ágyúzzák a New York-palota tornyát. Vagy beszalad az eltévedt golyóba, vagy a leszakadó faldarab üti agyon, akit ilyenkor kivisz a hasa, a dühe – a járókája.

    Margit mama 76 éves. Fürge, mint a tizenhat éves, bátor, mint a Molotov-koktélt hajigáló srácok; de a szíve cserbenhagyja, az izmai nem bírják, a reumája elárulja korát. Nincs más út: a pince. Szerencsére még megvannak a világháborúból ittfelejtett pincei faltörések-átjárások; ha nyolc-tíz házzal odébb kecmergünk, egy Nagyatádi Szabó utcai pinceablakon kibújhatunk, s onnan majd meglátjuk. A Dohány utca sarok, az a veszedelmes, de onnan a pék már csak macskaugrás.

    Hiszen ha az a hátrakecmergés olyan egyszerű volna. A pinceszintek között méteres, másfél méteres különbség, az ember átmászik és a lába a semmibe kalimpál. Tolják-segítik, aláfeszülnek, Margit mama lehuppan, kivan, mint a liba. A nyolcadik ház, a pinceablaknak nekitámasztott széncsúszda, a lábtámasztó lécek – a Nagyatádi Szabó utca. A Beszkárttal szemközt. Nem lehet ráismerni. Feltépett villamossínek, elgörbült vágánytömkeleg, szanaszerte gurult vashordók, kihányt gerendák, leszakadt koronapárkányok. Ilyen akadályokon kell átmászni, hogy eljussunk a macskakövekből rakott barikádig az utca végén s onnan gyors oldalsiklással majd csak átfordulunk és csatlakozunk a sorhoz.

    Jó is, rossz is. A kajla vasakon a néninek olyan artistamutatványt kell véghezvinnie, amit látni se szeretne, mástól se – nemhogy maga csinálja. De a széthányt tartályok, az olajoshordók fedezék is, valahonnan, valakik erre is végiglövik a házsort. Billeg a néni, kapaszkodik, fedez, kalimpál a két szatyor. Végigaraszoljuk a járdát, a Dohány utca sarkán kicsattan a napsütés és a napsütésben kicsattan a torony. Amott a pék, előtte a sor. Más pincék, más éhes hasak – kenyérre várók.

    A torony félhivatalosan a New York-palota tornya, hivatalosan az Újjáépítés Diadala. A nyavalyás Rákosi-rendszer csodája – mert nem volt rendszer még egy a világon, amely köbméterre ilyen kevés lakást termelt volna s ilyen szánalmasan keveset épített. A párt, mint az újjáépítés motorja, a lankadáson kezdte, a Patyomkin-kulisszák tologatásán folytatta s a végén már az üresjáratra is alig futotta erejéből. Egy évtized alatt tíz New York-palotát is felépíthettek volna rendes körülmények között; de hogy a tornyot közvetlenül a forradalom előtti napokban rendbe hozta és a pompás kőékítmény sudaras-fehéren megint ott ragyogott – már az is csodaszámba ment.

    Szerették a tornyot a pestiek, szerették az újjáépített New York-palotát, oszlopaiból-atlaszaiból, kávéházának emeletes-aranyos öbléből bizalmat merítettek. S most ezt a tornyot lőtték a szovjet ütegek az Astoria tetejéről.

    Szürke arcok bámulták; az öregebbje fásultan, a fiatalja gyűlölettel. Hátat fordítva a pékség bejáratának, hátrálva haladt a sor. Mindenki a tornyot nézte – hogy fogy-e, marad-e, s ha marad, mennyi marad belőle.

    Ám a New York-palota vadonatúj tornya szilárdul állt. Olykor fel-felporzott s már-már azt hittük, az üres eget látjuk a helyében, ha a porfelhő elül. De nem: ott állt rendületlenül, újra kibontakozott és csipkéivel harsány-fehéren rárajzolódott az égre. Egy fiatal egyetemistát elöntött a féltékeny düh, átrohant a mozi elé a sarkon és a romkupacra felhágva, mérgében szónokolni kezdett:

-  Ezek! Ezek! Ez hát a baráti segítség! Az a nagy fene büdös határtalan szeretet, a proletárnemzetköziség, ez hát! Ezt teszik velünk!

    A könnyeit nyelve kiabálta, míg körülötte röpködtek a golyók. Micsoda haszontalan halál lesz, eredj onnan, szerencsétlen, nem jössz vissza mindjárt?!

-  Jöjjön onnan! – kajabáltak utána a sorból, kivált az asszonynép, mert majd megszakadt a szíve a szemrevaló szép szál legényért. Az meg, égrevetett képpel, toronyféltő szerelemmel csak mondta-mondta, kiordította tehetetlen keservét, mi meg a sorból hol őt néztük, hogy meddig él, hol a tornyot, hogy meddig áll. Emez élt – amaz állt, éltek-álltak még sokáig.

    Hogy mi volt a bűne a toronynak, „lesipuskás” szabharcosok voltak benne avagy csak lehettek volna – nem tudni. A toronynak pusztulnia kellett. Isten tudja, miféle gigászi vasgerendákon ült, bölöm szekrénytartókon lovagolt valahol a tetőemeleti falazatba befogva: a felfekvések kilazultak, kezdett rengeni. A becsapódások egyre sűrűbbé váltak; a feltisztuló porfelhőből még kibukkant a parádés torony, de hol egy fehér kőgolyóbis hiányzott róla, hol egy dísz obeliszk; egy lövedék megcsorbította ablakos ornamenseit, egy másik a koronapárkányt kezdte ki. Meddig bírja még, órákig? percekig? Meglepetve vettük észre, hogy ránk került a sor, megkaptuk a kenyereket, lopakodva-kúszva – indultunk haza. A tele kenyeres szatyrokat csak úgy mellékesen lógatva eredtem neki, akkor is csak Margit mama nógatására, annyira rajtafelejtettem bámító szemem a tornyon. Az emeleti ablaksornak nekivágódó golyók apró vakolatlavinákat indítottak a fiatalemberre, aki fel se vette, ő csak öklét rázva tovább átkozódott könnyein keresztül, a sorból pedig egyre haragosabban szólongatták, menne vissza, foglalja el a helyét. Mit is részletezzem, nem mondom el a kalandos hazatakarodást szanaszerte gurult vasdongák, kajlán meredező villamossínek között a Nagyatádi Szabó utca felcsikart kövezetén, a hazakeveredést bogárbillegetéssel pincéről pincére a világháborús lyukakon át, a semmibeugró talprahuppanásokat, a felkapaszkodásokat a setét magasba, a vaktába-törtetést ládákon, ágyakon, szenespince-rekeszeken át és a megérkezést a kenyérrel, amelyet Margit mama máris szelt-osztott igazságos-fürge 76 évesen, hogy 16 éves se tette volna különbül. Mert én a látványnak odakövülve – ottmaradtam, s ahogy megrohantak a gondolataim, el nem tudtam szakadni tőle, jóllehet messze jártam.

    Ha a tiszavirág csak egy napig él, elképzelhető-e, hogy minden percében nem hatvan – de hatvanezer másodperc van? Hogy az ő másodperce még így is „hosszabb” és belső ideje más? S nem ilyen tiszavirág-e az ember, amikor ily ritka-rettentő látványok pillanatfelvételét rögzíti agykérgi retináján: az ő „pillanatában” is nem hatszázezer másodperc zsúfolódik-e össze – nem úgy tolulnak-e egymásra benne a mozdulatlanságig lassított felvételek?

    Mit csinál a torony, ha tönkrelövik? Alákalimpál? Összegörbül, összerogy, mint a samunadrágja? kupola módjára beszakad? ripityára robban és eltorlaszol utcát-teret?

    Nem úgy, ha a New York-palota daliás, párizsias-elegáns tornya.

    Ez volt eddig a legnagyobb porfelhő, amelyet belövés körülötte felvert. Mindnyájan vártuk – ők a pékség előtti sorban, én már a sarkon, közvetlen közel –, hogy újra kicsattanjon fehérségével a kék égen és ékszer törékenységével fittyet hányjon az Astoria ütegeinek. Most is ott volt a helyén, most is kicsattant. De nem sokáig.

    A lába már tőből hiányzott.

    Úgy kezdte meg alászállását – tulajdon függélyes vonalában –, mintha sohasem akarna a fenekére érni. Roppant felvonó módjára megsüllyedt és belehüvelyezte magát a palota alsó emelet-üregeibe.

    Az omlás, a robajlás olyan soká tartott, hogy az ember füle szinte belerendezkedett rá s az utána támadt irgalmatlan csendben szinte már hiányzott.

    A falakból kicsapó, égig lövellő porfelleg a környező utcákra is ráereszkedett, s azt hittük, vezúvi hamuesője sosem fog véget érni már. Azóta is, mindmáig hallom anyám szólongatását, gyere már, fiam, hozd azt a kenyeret. Már az én retinámon halálig úgy marad, megmarad az a torony, visszahozhatatlanul, újjáépíthetetlenül; az a felvétel, amint félig még lebegve, úszva, de már lábavesztve, elindul, hogy padlókat átverve, helyet csináljon néhány napos, vadonatúj fehérségének a százados főfalak aknakoporsójában.

    Amikor a vakolathullás megállt, a romtömeg utolsót ereszkedet és a porfelleg leülepedett, a torony helyén üresen tátongott az ég; és a szép szál egyetemista is, a romkupac tetején arcára borulva, annak rendje-módja szerint – halott volt.

szozattv


szozat a tiszta hang 46TItábor hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf