Csernák Árpád: Összezárva

Szászi és Algyõi kedvelték egymást, annak ellenére, hogy összezárták õket egy cellányi szúpercegéses, csótányirtószagú szobába. A robusztus németalföldi, krumpliorrú Szászi és a zömök, szõrmók manysi-származék: Algyõi. Kedve1ték egymást, mert - a színészekre nem jellemzõ módon - másról is tudtak beszélgetni, nem csak a színházról. Meg mind a ketten szerettek sakkozni. Kedvelték egymást, amíg fel nem tûnt Algyõi életében Rozi.
    Rozi elmúlt már harminc éves, szeretett volna férjhez menni, és azt gondolta, hogy ennek az a módja, ha minél hamarabb hanyatt dobja magát. Ilyen irányú tehetségében bízott a legjobban. Ez a módszer eddig nem vált be. Algyõinél, úgy tûnt, beválik. Mindenesetre tény, hogy rövid idõ elteltével Agyõi úgy ugrált, ahogy Rozi fütyült, aki egyre többet tartózkodott az õ szobájukban. Beágyazott, mosott-vasalt, takarított. Szászit ez nem zavarta volna, de amikor Rozi egyszer közvetlen stílusában rászólt, hogy: "baszdmeg, mér nem takarítasz", akkor kizavarta a szobából.
    Algyõi ezt mélyen a szívére vehette, mert ami ezek után történt, másképp érthetetlen.
    Szászi már két hete nem látta a feleségét Mártát, aki a gyerekekkel az ország másik végében lakott. Szászit a jó szín¬ház reménye csábította el ilyen messzire. Abban a kisvárosban, ahol akkoriban laktak, nem is volt színház.
    Amikor Márta megérkezett, Szászi arra kérte Algyôit, egy napra költözzön át Rozihoz. Nem volt hajlandó. Nem indokolta meg, hogy miért, csak egyszerûen nem volt hajlandó. Nyilván a "visszavágás" dühe vezérelte, és hát világunkban nem a "megdobnak kôvel, dobd vissza kenyérrel" törvénye uralkodik, hanem sokkal inkább ez: Ha megdobnak egy kõvel, dobj vissza legalább kettóvel. És ennek a bosszúláncreakciónak sosincs vége, duzzad a gyûlölet-patak, hízlalja a hiúság és a butaság forrása, és hamarosan áradó-hömpölygõ, dögöket és roncsokat magával sodró, torz folyammá terebélyesedik, vagy lavinaként lezúdul. Ez alól Szászi sem volt kivétel.
    Az az egy nap ugyan megoldódott, mert Szászinak fel¬ajánlotta a lakását egyik kolléganõje, s ott éjszakáztak Mártával, de amikor a felesége elutazott, vissza kellett költöznie az Algyõivel közös szobába, ami Rozi kirúgása óta egy láthatatlan demarkációs vonallal volt kettéválasztva. Ugyanis Algyõi térfelén rend volt és tisztaság., míg Szászi térfelén nõtt- nõdögélt a finom fehér por, a polcok alját és az ágylábak kör¬nyékét pormacskák lepték el. Így aztán az a láthatatlan vonal kezdett erõsen láthatóvá válni.
    Aztán eljött a nap, amikor Sászi az utolsó fôpróba ki¬merültségével éjjel egy óra tájban ért haza. Rögtön lefeküdt, és aludni szeretett volna. Nem gondolni semmire, csak aludni, aludni... Ilyenkor az a legjobb. De Algyõi az ágyában ült, és kis lámpása fényénél újságot olvasott. Szászi már-már álomba zuhant, amikor megcsörrentek az újság nagy, ólmos lepedõi. Ez ilyenkor felér egy légitámadással.
    - Légyszives hagyd abba az olvasást és oltsd el a villanyt... fáradt vagyok... holnap premier... Aludni szeretnék... - Márta elutazása óta most szólt Algyõihez elõször, de Algyõi még most sem szólt hozzá. Sõt mi több: a füle botját sem mozdította, és olvasott és lapozott tovább, és az újság - újsághoz illõen - ¬tovább recsegett, zizegett, és Szászi végképp fölébredt. És most érezni lehetett, hogy az a régi kis sérelem-patak mára milyen ki¬törni akaró indulatgejzírré alakult.
    - Háromig számolok. Ha addig nem teszed le a újságot, és nem oltod el a villanyt, pofon váglak. - Ez világos, egyértelmù ajánlat volt, de Algyõi jottányit sem engedett, rendületlenül tovább olvasott és - ha lehet - még jobban zizegtette a lapokat. Szászi meg szép lassan, komótosan, de nem kevésbé elszántan számolni kezdett:
    - Eeegy... kettttõõ... - ezután néhány percet várt, idõt engedve Algyõinek, hátha meggondolja magát, de nem - ...három - mondta ki Szászi és ezzel egyidõben kitört a gejzír, és õ ki¬ugrott az ágyából, és azzal a lendülettel és indulattal az újságon keresztül, régi karatés beidegzõdéssel, kézéllel lesújtott Algyõire. Az újság kettéhasadt, Algyõi furcsa, rövid hörgõ hangot hallatott és keze alatt megreccsent... ezt is írhatnám: megreccsent a nyaka... És akkor hogyan tovább? Ha egy volt karatés kézéllel, indulatból, teljes erõbõl lesújt valakinek a nyakára, az illetõ biztos, hogy nem marad élet¬ben. És akkor? Nyilván : mindent elszínezõ rémület Szászi részé¬rõl, talán megõrül talán börtönbe kerül, vagy öngyilkos lesz. Talán mindhárom, és Algyõit eltemetik, és Rozi ismét magára ma¬rad...
    Így is történhetett volna... Néhány centin múlott az egész. De szerencsére nem így történt. Szászi guillotinerejû ütése öt centire elkerülte Algyõi nyakát, az állát érte, és a fogsora reccsent. A rémület persze így is elég nagy volt, mert a szétnyíló újságlapok között egy eltorzult arcot látott Szászi, és Algyõi egész éjjel köpködte a vért és a fogait.
    Másnap reggel azzal fogadta Szászit az igazgatója, hogy tudomására jutott, mi történt éjjel a szinészházban, és ez ¬- természetesen - megengedhetetlen.
    - Nézd, nem akarok fegyelmit - mondta barátságosan az igazgató  - ... kaptál volna  tízezer forint prémiumot, hát így most nem kapsz. Szászi természetesnek, sõt: túlságosan is enyhének találta a büntetést. Inkább magával nem volt kibékülve. Kezdett félni önmagától. Hiszen azelõtt tudta, hogy neki nem szabad verekedni, és ezt - bár néha nagyon nehéz volt - nyolc éven át betartatta. Most mi történt vele?
    Amikor ezt a történetet elmesélte nekem, fanyar mosollyal hazzátette:
    - Egy ütésem tízezer forintot ért. Muhhamad Ali ökle sem ért sokkal többet... csak az a baj, hogy félek magamtól... ha indulatba jövök, mindig magam elõtt látom Algyõi véres arcát...  
    Azóta évek teltek el. Algyõiék másik városba költöztek, másik színházhoz szerzõdtek, és Rozi három gyereket szült. Szászi pedig otthagyta a pályát. Úgy hallottam: egy Zala megyei falucskában templomszolga. Ott él a családjával, kecskéket tenyésztenek, kecskesajtot gyártanak és sajtmûveseknek nevezik magukat.