Csernák Árpád: SALIX TRISTIS

Amikor az ember fal előtt találja magát,
a fal mögött ott van az Isten.
Pandelisz Prevelakisz: A halál lámpása
Papp Árpád fordítása

Pataki negyven évet töltött a színház világában, és ebből a legutóbbi huszonötöt ugyanannál a társulatnál. Bár évek óta szorongásokkal lépett be a copf stílusú épületbe, ezen a napon, 2003. augusztus 23-án, gyanútlanul, már-már derűsen indult az évadnyitó társulati ülésre.
A stúdió fekete posztóval bevont, levegõtlen, ablaktalan helyiségében már gyülekeztek a társulat tagjai. Eleinte nem történt semmi különös, a színészek, zenészek, mûszakiak ültek a „nézõtéren”, azon a „térfélen” ahol elõadások idején a díszletek állnak, két tenyerével egy asztalkára támaszkodva a színház igazgatója beszélt, közben rángatta a vállát, tekergette a nyakát, izzadt, és szemüvege mögött a paranoid betegekre jellemzõ dermesztõ kiszámíthatatlansággal meresztgette vaksi szemeit, mint máskor, mint az elmúlt csaknem harminc évben mindig. Aztán váratlanul elküldte a fotósokat, a tévéseket és a polgármestert, mondván, hogy most már, amúgy „családiasan”, „belügyeket” fognak tárgyalni... És a polgármester, a fotósok és a tévések elmentek, az igazgató még körbezavarta milliószor megalázott ügyelõjét, hogy nézze meg: nincsenek-e itt illetéktelen személyek és zárjon be minden ajtót...
Aztán odébb tette az asztalt, és az asztal helyén feltűnt egy farönk, egy kosár és egy bárd. Ő vörös csuklyát húzott a fejére, és Patakit szólította. Igaztalan, hamis vádakat sorolt. Két hóhérsegéd a rönkhöz kísérte Patakit, miközben ő nyugodt, szelíd hangon érvelve megpróbálta bebizonyítani a vádak képtelenségét.
A hóhér magasra emelte bárdját...

Pataki hirtelen egy jósdában találta magát. Végignézhette az előtte sorakozók látomásait. Mindenkinek - előbb-utóbb - felröppent a nagy kék lepke. Figyelte a saját „képletét": várt, sokáig várt. Végül nála is felröppent a nagy kék lepke. Megkönnyebbült. Már nem várt semmire. De valami meglepő mozgás indult a mélyben. Mintha a mocsárszerű masszából egyszerre egy barna kövekből álló gyöngysor alakult volna ki. Érthetetlen volt és hátborzongatóan szép: mintha a kövek - maguktól - füzérré állnának össze. Aztán egy lány (asszony?) emelkedett ki az örvénylő ingoványból, az ő nyakán, karján tekergett a füzér. Csak mellig emelkedett ki. Mintha infernális mélységből és sötétségből küzdötte volna fel magát. Nem volt különösebben szép, de valami nagy küzdelemből győztesként kikerült ember mosolya ült az arcán, s bár fáradt volt ez az arc, ez az állapot felmagasztosította, megszépítette. Azt mondta: „Jövök érted!"
Most megértette ezt a sok évvel ezelõtti álmot. Csak most értette meg...

Gazemberek! Még mindig élek! Kiáltja Pillangó az óceán közepén, õszen, fogatlanul, összetákolt tutaján kuporogva. Ezt kiáltotta õ is, magában, hangtalanul: Gazemberek! Még mindig élek!
Próbálja könnyedén felfogni a történteket, de a „könnyedén felfogás” soha nem volt az erõssége. Mi is történt valójában? Hatvanadik születésnapján megpróbálták kivégezni. Pontosabban: annak a színháznak az igazgatója, ahol élete legutóbbi negyed századát töltötte.
Az autodafé megtörtént, de a halála elmaradt. Igaztalan, aljas vádakkal próbálta „lenyakazni” önjelölt hóhéra, de azt kihagyta a számításaiból, hogy Pataki hite az évek során erõs védõhálót növesztett köré... Persze – ökölvívó nyelven szólva –: az ütés (azért) benne maradt... Azt mondogatta: Ki kell heverni! Túl kell lépni rajta! De nem könnyû. Azóta – szinte – nincs éjszaka, hogy ne a színházról, a színházzal álmodna...

Keskeny lépcsõ a színház épületében. Hosszú, szûk, kanyargós lépcsõ, magas, szürke falak, levegõtlenség; fölfelé jelmezes színészek vonulnak, sisakokkal, láncvértekkel, kardokkal... Lefelé öltönyös, nyakkendõs urak, jólöltözött hölgyek jönnek... Senki nem szól senkihez, csak a léptek koppannak, nyikorognak, az emberek lihegnek, szuszognak, a verejtékezõ arcok csaknem összeérnek... Õ – ezúttal – az utóbbiak között sodródik lefelé, de nem érzi közéjük valónak magát; nem alkotnak semmiféle közösséget, csupán egy fontos ünnepségre mennek, ahol õ egy verset fog elmondani. A színpad felé csörtetõ, verejtékezõ, sisakos vitézek közé kívánkozik, pedig pontosan tudja: egy vers elmondása semmivel nem könnyebb, mint egy szerep eljátszása... de hát, mégis: az a negyven év, no meg a kardok és láncvértek...
Megérkezik az összejövetelre, nagy lendülettel lép be a terembe, a tömegben meglátja egyik régi kollégáját, aki csak annyit mond, hogy itt volt, de elment... és itt egy rendezõ nevét említi... Hát az meg mit keresett itt?, kérdezi Pataki... Nincs válasz, a két hajdani kolléga, jóbarát elsodródik egymástól...
Pataki keresi a színpadot, de az emelt tér helyett egy süllyesztett felületet lát, majdnem belezuhan a mederbe (vagy medencébe)... ahol egy mezítlábos, fehéringes férfi négykézláb, fölmosóronggyal a kezében, dolgozik... A vér- és sárszínû szutykos levet egy nagy dézsába csavarja a rongyból, és a kicsavart ruhát újra szétteríti... Az alulról megvilágított terep felületén egyre tisztábban kirajzolódik Nagy-Magyarország térképe...
Pataki lemond a vers elmondásáról, nyugalom szállja meg, a templomszerû helyiségben padsorok, leül, halk orgona-muzsika szól.
Hazafelé menet benéz a színházba, áll a próbatábla elõtt, holott tudja, hogy nincs ott semmi rá vonatkozó. Fel akarja venni a szemüvegét, de ekkor észreveszi, hogy nincs meg, valahol elhagyta.
Sietve visszamegy a templomba, egy kis asztalkán ott van két könyv, rajtuk a szemüvege és egy cetli: A hetedik padsorban találtuk. A templomban már nincs egy lélek sem. Magához veszi elhagyott tárgyait és távozik...

Igaz ugyan, hogy éjszaka örökké színházban van, próbára vagy előadásra készül, régi kollégákkal beszélget, végszóra vár, vagy éppen lekési a belépés pillanatát... és ilyenkor verejtékezve ébred; de nappal, ha szembe jön vele egy hajdani kolléga, és álszent, sajnálkozó arccal közelít, melankólikusan búgó hanggal, közhelyesen megkérdezi: „Hogy vagy?”, ő meglepetést, megrökönyödést, zavart, már-már megbotránkozást okozva indokolatlannak tetsző mosolyával, derűs arccal azt mondja: Jól! Kösz, jól..., és már rohan is tovább...

Vannak helyzetek, amikor az írónak remek „ötlete” van, már formálódik is benne a történet, érzi, hogy „na, ebből valami jó lehetne”, de valahogyan még vár, nem érzi érettnek a pillanatot, vagy csak egyszerűen lusta: nem fog bele, nem kezdi el; érjen még, hadd ülepedjen, mondja, és elodázza a munka kezdetét.
Aztán vannak olyan helyzetek, amikor az ember tudja, hogy amit meg akar írni, azt nem lehet megírni, mégis belevág, mert nem törődik azzal, hogy mi lesz belőle, nem törődik azzal, hogy valaha, valaki olvassa, belevág, mert ehhez érzelmileg kötődik. Ezért muszáj belevágni, és tudja, hogy ezért nem tudja megírni.

Kinga édesanyja 2004 szilveszterén, éjfél előtt meghalt. Neki a kórházból telefonáltak, ő sms-ben írta meg nekem: „Édesanyám éjfél előtt fél órával visszaadta lelkét teremtőjének.”
Két nap múlva elmentem hozzá. Az ágyán ült, szokásához híven törökülésben, de most ünnepi feketében, ünnepi arccal, tágranyílt, riadt gyerekszemekkel. Amikor átöleltem, elsírta magát.
Aztán megint csak ült, mint egy buddhista bölcs, és mint egy riadt, megilletődött gyermek, aki – miközben csaknem összeroppan a fájdalom terhe alatt – érzi, tudja, hogy most nagy dolgok történnek vele, és most helyt kell állni, és tudja, hogy ő helyt tud állni, mert hősi alkat, mert élete során mindig a nehéz helyzetekben, fájdalmak közepette érezte magát otthonosan, mert ebben telt el egész eddigi élete. Nem tud róla, de a riadtság mellett tekintetében a játszó gyermek ragyogása, a gyermeké aki érzi, tudja az események súlyát, de akkor is játszik...
...ül törökülésben az ágyán...
...most nem tudom leírni, hogy miért törökülésben, és miért az ágyán...
...varázslatos lény ...
...nagy adománya az égieknek, hogy megismerhettem...
...hősnő, gyermek, brilliáns koponya, humorral megáldott öntörvényű lény...
...földönjáró, mégis irreális...
...az infernális mélységből kiemelkedő nő...
...olyan ritkasága a világegyetemnek, akit nem lehet pontosan jellemezni...
...akit nem lehet „megírni”...
...szeretném, ha más is tudná, milyen különlegességei vannak a világnak...
...de nem tudom megírni...
...írhatnám: „negyven éve súlyos izomsorvadásban szenved”...
...de ahogy ezt leírom: elszégyellem magam...
...pedig igaz...
...de ha közelebb akarok jutni a lényegéhez, ezt mégsem szabadna leírnom...
...akkor hogyan...
...sehogy...
...nem lehet... nem kell...
...elég, hogy van...

Ezt jegyezte le Pataki 2005. január 2-án, de már 2003 augusztusa óta tudja, hogy évekkel ezelõtt abban a jósdában Kingáról álmodott... És most már azt is tudja, hogy ezért nem fogott rajta a hóhér bárdja, és miatta érzi úgy, hogy a színház valami távoli, idegen peremvidéke az életnek, handabandázások színtere, amit a legjobb nagyívben elkerülni...

Kinga szobájában ül, kezében egy régi fénykép. Az egyetlen fénykép amelyen Kinga állva látható, minden segédeszköz nélkül... Azaz mégsem egészen: édesanyjába karolva. Kicsit félrebillentett fejjel maga elé néz. Pataki szomorúnak látja, de valószínüleg csak figyel, hogy el ne essen. Pataki gyönyörûnek látja: komoly gyerekarc... Rövidszárú kiscsizma van a lábán, jobb lábfejét befelé fordítja. Az édesanyja is lefelé néz, lánya léptét figyeli, mosolyog. Ismerõsök, családtagok nézik mereven az eseményt. A háttérben egy menyasszony fehér ruhában, kezében virágcsokor, idõs asszony ölelgeti. A kép Kinga unokatestvérének az esküvõjén készült.
 Kinga itt huszonötéves. Nemrég végezte az egyetemet. Édasanyja sokszor a hátán vitte. A felvételi azonnal sikerült. Hat éven át jártak át a másik városba... Taxi, vonat, taxi, egyetem... konzultáció, aztán vissza: taxi, vonat, taxi... édesanyja vendégszobában aludt, napközben a folyosón várta, amig végez a lánya... Hat év! Elvégezte... És utána? Nem tudott elhelyezkedni, munkanélküli segélyt sem kapott... és most komoly angyalarcával arra figyel, hogy el ne essen...
Középiskolás korában azt mondta egyik tanárnõje: „Találjon ki valamit, mert nem garantálja, hogy majd a diáktársak kísérgetik...” , estin fejezte be, de közben arra gondolt: valamibõl majd meg kell élnie... A házban dolgozott egy varrónõ, el akart szegõdni mellé... A varrónõ nem vállalta...
És még korábban, kicsi gyerekként, a faluban, ahol éltek... Amikor a többiek ugróiskoláztak, karikáztak, rohangáltak, hancúroztak, õ ült egy kisszéken, és örökké be volt kötve a térde, mert mindig elesett... „Csak hát – ahogy õ mondja –: akkor még közelebb volt a föld...”
Pataki elsírja magát. Jó, hogy ezt nem látja Kinga, mert nem szereti az „ilyesmit”... Elaludt. Fárasztó nap volt. Délelõtt az íróasztalánál dolgozott, délután még az erkélyre is kiment járókerettel...
Pataki egy karosszékben ül, Kinga szobájában, szemközt az ablakkal. Az ablakkeretben árnyékba boruló sötét falat lát... és a fal elõtt egy fa ezüstösen fölfénylõ, szél tépázta lombját: salix tristis... szomorú fûz... és mégis: reményt és hitet adó...

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf