Hajdu Imre: Üzenet

Odakint, az ablakon túl, a szemközti akácfa levelei között lustán csordogál a napsugár. Mintha mézzel öntötték volna le az ágakat! Bár színében kissé eltér, nem megszokott aranyló, inkább pasztelles ez a fény. Gyanítható, hogy a természet színszűrőt rakott fel az optikájára, s ettől egy kicsit minden olyan más lett. A máskor harsányan tobzódó május szelíden simogató ezen a szombat délelőttön.
    A nap tüze nem heves, mint volt az elmúlt napokban. Inkább csak parázsló. Ez az az állapot, amikor az embert nem zavarja a hőmérséklet. Ellenkezőleg! Minden így tökéletes. Nem fázunk, s melegünk sincs.
    Olyan ez, mint amikor az egészséges ember nem érzi, nem tudja, nem is gondol rá!, hogy a szívét fájdalom is szoríthatja. Például egy infarktus. Vagy keserű szerelem, esetleg boldogtalanság.
    Ez az a pillanat, amikor egyszerűen nem kell figyelned magadra, s nem vonják el figyelmedet zavaró külső körülmények. Ritka szerencsés pillanat ez, sterilizált körülmények között vizsgálhatod a világot.
    Kicsit borul, délutánra talán a várva várt csapadék is megérkezik. De ebben a pillanatban a frissítő eső helyét még a békésen elringató melankólia foglalja el. Lám, a nyitott ablakodon át akácvirágillat szökik be a szobádba, sőt, egy, a szívedet érzéki finomsággal megdobogtató dallam is: gaudeamus igitur…
    Látom, behunyod a szemed, s magad elé képzeled a ballagó diákságot onnan a szomszédos középiskola, a gépipari udvaráról. Lelki szemeiddel látod, ahogyan ott vonulnak méltóságteljesen, büszkén és meghatottan. S karjukon ott a virág…
    Tőlük jön ez a dal. Észrevetted? Szinte kíváncsiskodón. Mintha csak azt tudakolná, hogy emlékszel-e még, amikor egyszer, hasonló helyzetben te is…
    Ugye, milyen érdekes ez a szembesülés? Az a dal, akkor, ott éppúgy ünnepélyes, szomorkás, ugyanakkor dacos volt, mint most ez itt! Akkor anno sok mutáló hang harsogta, s ugyanúgy harsogja most is:… a vén diák még egyszer visszanéz.
    Látom, időközben előkerestél egy régi fényképet is. Magadra ismersz? Miközben a fényképet nézed, tisztán, felerősödve hallod az ifjak kórusát: az élet szólít, menni kell…
Óh, az az Élet! Mi vár, milyen élet erre a mostani, kócos ifjúságra? Te már tudod, gyakran lesz benne hegymenet. De ezt majd ők is megtapasztalják a saját bőrükön. Most azonban még legyenek telve illúzióval! Most még, ezen a szűrt fényű, szelíd szombaton legyen tele fejük, szívük a „nagy művek” tervezgetésével, mert ennek, most van itt az ideje.
    S aztán? Később lehet, hogy majd a „só és bors között” – a franciák nevezik így a 40 és 50 év közötti időszakot, amikor a borsfekete haj közé só (fehér) hajszálak vegyülnek -, hogy nemcsak a körülmények nem kedveztek, hanem ők maguk sem voltak alkalmasak a nagy mű megalkotására.
    Ugye, erre te azt feleled, s azt üzened nekik – már deresedő fejjel -, hogy az ítélkezést hagyják meg másnak, az utókornak.
    Odakint illatozik az akác, a kék égen felhők úsznak, s most éppen eltakarják a Napot. Ez is lehet alkotás, esetleg akár nagy mű is. Ki tudja?
    „Egyáltalán nem biztos, hogy életed „nagy művét” akkor alkotod meg, amikor nagy műveket írsz… Lehet, hogy életed igazi műve nem más, csak az a néhány sor, melyről azt hiszed: forgács…”
    Ezt olvasd ki éppen ezen a szombaton abból a nyitott könyvből, ami ott van kezedben az ugyancsak nyitott ablaknál. Abból a könyvből, amit magad is azért vettél kézbe, hogy magyarázatot keress a kétségedre, ami régóta gyötör, arra, hogy miért vagy képtelen most is általában megalkotni a „nagy művet”. Kerestél ebben a könyvben valamit, mint régészek az ismeretlen fáraók sírjában. Kétségek, bizonytalanságok közepette.
    S lám, ezen a szombat délelőttön rájöttél a megfejtésre, hogy még a legnagyobb mű, az élet is értéktelen és értékelhetetlen sok-sok apró forgács nélkül. Sőt, a „nagy mű” nem biztos, hogy mindig monumentális, lenyűgöző, lélegzetelállító. Adott helyen és pillanatban az lehet akár az akácillat, s a gaudeamus igitur is… S nem biztos, hogy regényt kell írnod, elég lehet, mondjuk egy kézzel írott levél is. Csak találd meg azt, akinek levelet írhatsz, s aki vár arra a levélre, mint fontos üzenetre.
    A „nagy mű”, az érték, nem más, mint elküldött és befogadott üzenet. Minden más szemfényvesztés.

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf