Székely-Máté László: Csompos vadócok

    1.

    – Miért tapostad el?

    – Mi van? Csak egy bogár volt.

    – Honnan tudod? Kis hülye...

    – Tanultam másodikban.

    Felpillantott a gesztenyefára, szemébe sütött a nap, hunyorgott. Nem akart a testvérére nézni, belerúgott egy kőbe, az elgurult. Megfájdult a lába. A kő nehezebb volt, mint gondolta. Kigombolta terepszínű kabátját, megdörzsölte merev csuklóját.

    – Mikor megyünk haza?

    Nyafogó hang, már unta. A tanárnéni megmondta, hogy határozottnak kell lenni. Nem értette, de csöndben maradt az óra végéig. Örült, hogy végre kimehet.

    – Láttad a csompos filmet? – kiáltott fel hirtelen. Egy galamb felszállt az iskolakerítés mellől, próbálta elkapni, nem sikerült, majdnem elesett.

    – Anyu azt mondta, nem szabad bántani őket. Apu meg azt, hogy kit érdekel.

    Szép idő volt, nem akart hazamenni egyikük sem. Bolond szarkák rikoltoztak a kerítésen, egy sólyom figyelt a töltés felett. Lassan vitorlázott, de nem volt esélye, hogy nappal patkányt, vagy vakondot kapjon el.

    – Mi az a csompos?

    – Háát, valami olyan, amit nem kéne látni.

    Megvakarta a füle tövét, felvette táskáját a földről. Hangyák mászkáltak rajta, rossz helyre tette le. Nem merte lesöpörni. A távolban fagyiskocsi zenélt. Tíraríram… Elmosolyodott, aztán lefittyedt a szája.

    – A bogárnak is fájt?

    – Mi van? Honnan tudjam?

    – Anyu azt mondta, mindenkinek fáj, ha bántják.

    – Hülyeség.

    Körülnézett, aztán mégis lesöpörte a hangyákat, beletörölte ragadós kezét a farmernadrágjába. Otthon kezet mosok, gondolta.

    – Megnézzük a Gangeszt?

    – Megint? Éhes vagyok. Amúgyis unom már. Mindig sárba lépek. Anyu lecsutakoltatja a cipőmet. Tegnap büdös volt.

    Ránézett a talpára, fogta a bokáját, odaképzelte a kutyaszart.

    – Apu azt mondta, mondjuk ki a nevét…

    – Minek?

    – Hát a dolgoknak.

    Az iskolában szirénáztak, felkapta a fejét.

    – Kirohannak? – kérdezte szipogva. Előkotorta a gyűrött zsebkendőt, szétkente az arcán.

    – Tényleg ikrek vagyunk?

    Nem nézett fel, a napfény súrolta az arcát, gyűrögette kabátja szélét. Egy autó hangosan dudált, felkapták a fejüket. Valaki ordított.

    – Menjetek haza, purdék!

    Nem értették, mi az a purdé, de elindultak a tavak felé. Szemben az igazgató néni ablakot tisztított. Tudta, hogy csak vakriadó. Mindenki teszi a dolgát. Megigazította melltartóját, aztán bezárkózott a fürdőszobába szőrteleníteni.

    2.

    Ültek a tóparton, nézték a ragyás vizet.

    – Megtanultad?

    – Melyiket?

    – Hát a petőfiset.

    – A tyúkosat?

    – Ja.

    – Még a ládára is fölszáll, vagy ilyesmi.

    – Már láttam tyúkot, ronda.

    – A kajáldában is azt eszünk. Kit érdekel.

    Beledobott két kavicsot a vízbe, békák ugrottak utána.

    – Láttad az eldobott kakaós csigát?

    A túloldalon egy horgász káromkodott, valami beakadt. Pár perc múlva kiszabadította a horgot, lenyalta a vért az ujjáról.

    – Utálom, ha eldobják. Odaát a gyesznók megennék.

    – Gyesznók? Megint olvastál valamit…

    Unalmasnak tűnt a nap. Két vadászgép játszott egymással, biztos valami gyakorlat. Mint két udvarló pillangó. Befogta a fülét, rezgett a térde.

    Hirtelen az egyik az égnek vette az irányt, új küldetést kaphatott. Kondenzációs kúp jelent meg a gép körül, mikor vízszintes repülésre váltott.

    – Szerinted eltalálnak? Véletlenül? Miért repülnek ilyen alacsonyan? Ez már Magyarország?

    Megállt, visszanézett rá, megcsóválta a fejét.

    – Nem érdekel. Menjünk. Jobb lesz odaát.

    Megfogta a kezét, húzta a gazos földön.

    – Ne taposd el, ha nem muszáj. Ők sem fognak téged.

    Lyukak tátongtak a kerítésen, átkúsztak. Végighasította a hátát egy drót, ordítani szeretett volna, csendben nyüszített, aztán elhallgatott. Melegség csúszott le a hátán.

    – Várj, öcsi. Várj, öcsi.

    Felültette, megtámasztotta a tarkóját, átjárta a hideg, de talpra állította. Mindjárt ott vagyunk, suttogta. Jövőre ezerkilencszázkilencvenöt lesz.

    – Nem taposok el semmit.

    Alig hallotta, egy ág recsegett, aztán beleesett a tóvárosi patakba.

    – Kis hülye.

    Halkan mondta, mert magának szólt.

    3.

    – Hol vannak a gyerekek?

    – Odalent.

    – A bombázások óta?

    – Normális vagy? Szerinted kibírják?

    Lassan, de biztosan ért véget a háború. A NATO csapatok minden fontos kereszteződést ellenőriztek. Kedd óta vadászgépeket sem láttak, de nem hitték, hogy véglegesen vége.

    4.

    – Nem adok interjút. Találgassanak. Túlélték, ez a fontos. Ön ott volt az erdőben a bombatölcsérek között? Beleestem, alig tudtam kimászni. Három évig nem hallottam semmit. Süketség. Apró tévedés volt, de már tudom, hogy ők is magukat védték. Közhely. Utálom a veteránokat, engedtessék meg nekem.

    Megdörzsölte bal kezét, alig hallotta a következő kérdést. Rögtön reagált.

    – Megbocsátás? Viccelődünk, vagy riportot gyártunk, kolléga? A cinizmus is komoly fegyver, oda-vissza elsülhet.

    – Mi az a csompos?

    Megfagyott a vibráló levegő. Két varjú szállt fel, kárálva köröztek a völgy fölött. Nem akart válaszolni, irritálta a divatos nyakkendő. Aztán mégis válaszolt, de nem szavakkal. Elmosolyodott.