Molnár Dávid: Vonatút

Hárman utazunk a vonatkabinban. Ez a lány már itt volt, mikor én beléptem. Végignéztem az operációt, ahogy SIM-kártyát cserél a telefonjában. Átjött a határon, na igen, hogy jobban megérje, nyilván azért cserélte ki… Mikor jött a kalauz, pótdíjat kellett fizessen. Valahogy nem ezen a vonaton kellene lennie, legalábbis a jegye alapján. Not my fault – magyarázta, de fizetnie kellett. Jó, végül nem thirty-valamennyi, csak twenty-three Euros. Most zenét hallgat. A velem szemben ülő fiú később szállt föl. A telefonján játszik, ujjaival a kijelzőn tapicskol, mintha lábaival valaki a sárban, a maga örömére. Úgy ülünk hárman a hatüléses kabinban, hogy senki sem ül közvetlenül a másik mellett; ez szinte szabályszerű. Nincs dolgunk egymással. Azért vagyunk itt, mert tartunk valahová. Későre jár. Az ablakból nem látni csak a benti dolgok tükörképét a külső feketeségen. Nem, a vonat nem fog megállni Budapesten. Örökre benne maradunk ebben az egyedüllétbe