Jankovics Zoltán: A visszajáró kocsmáros esete

AZ ÉJSZAKA levegője friss volt ugyan, de mégis balzsamos. A folyó felől iszapszagot hozott a szél, és vele az ártéri erdő jól ismert neszei is megérkeztek. Lidérc, a vén kuvasz a tornác előtt hevert, és mancsain nyugtatva bozontos fejét régi időkről álmodott. Nagy marakodásokról a falu kötekedő kutyáival, kalandos tolvajkergetésekről és véres küzdelmekről, amiket nem is ő, hanem nagyapái és dédapái vívtak valahol a havasi esztenákon farkasok és medvék ellen, szöges nyakörvben, falkába verődve, életre-halálra. Távoli harcok voltak ezek, ám mégis oly tisztán és képszerűen éltek minden porcikájában és zsigerében, mintha csak vele estek volna meg, és még a dúvadak szagát is érezni vélte. Ínye meg-megrándult, orrlikai kitágultak, néha fel is nyögött vagy mordult, ha az álombéli események éppen úgy kívánták.
Régi veterán volt, tisztességben és becsületben megvénült, valaha félelmetes őrkutya. Izmai mostanra megpetyhüdtek, ízületei egyre gyakrabban hagyták cserben, néha meg is kínozták, és az érzékszervei sem működtek már úgy, mint egykoron, de épeszű ember ma sem merte lábát az ő területére betenni, és még a keménynek mondott kutyák is csak a kerítés túloldaláról, tisztes távolból ugatták meg. Lidérc úgy hevert a bejárat közelében, mint a hűség, a bátorság és a megvesztegethetetlenség csontszínű márványból megmintázott szobra. Ösztönei szerint helyezkedett el. Aki a házba kívánkozott, az csak a testén keresztül juthatott oda. Feje az udvar és a kert felé fordult, pillanatnyi kétséget sem hagyva afelől, hogy pórul jár mindenki, aki rosszban sántikál. Félig leeresztett szemhéjakkal pihent, az álom ösvényein járva, de azért készen arra, hogy bármelyik pillanatban rohamra indulhasson.
Szendergését a puli idegtépő ugatása szakította félbe. Neurotikus állat volt, aki még a fű növését is csaholta. Őrjöngött a porta fölött átrepülő madarak miatt, a porban tovasiető hangyákon, a gyümölcs érésén, a virágszirmok vagy falevelek hullásán. Egyszóval mindenen. (A gazda már rég agyoncsapta volna, ha az asszony nem viseli annyira szívén a sorsát.) Nem volt a nappalnak egyetlen perce sem, amikor a puli ne akarta volna a világ tudtára adni: itt vagyok, ugatok, létezem! Ám most éjszaka volt, és az ugatás valahogy furcsának, aggasztóan szokatlannak hangzott Lidérc fülében. Egy szempillantás alatt talpon termett.
Suba, a puli a kukoricagóré irányába figyelve csaholt szakadatlanul. A kuvasz az éj sötétjébe fúrta meggyengült szemeit, arra amerre a másik kutya nézett, és hamarosan ő is megpillantotta a lárma okozóját. A gyümölcsöskert fái közül egy nehézkesen mozgó, jól megtermett emberalak körvonalai bontakoztak elő. Szuszogva, nyögdécselve taszigált valami méretes, kerekded tárgyat maga előtt, és pontosan feléjük tartott. Lidérc tétovázott egy pillanatig, mert nem értette, hogy a Suba miért ugat továbbra is földbe gyökerezett mancsokkal ahelyett, hogy rohamra indulna. Bolond egy puli volt, de semmi esetre sem gyáva! Sőt, inkább vakmerő. De most valami visszatartotta a támadástól. Méghozzá az, hogy az éjszakai jelenésnek nem volt szaga! Sem emberszaga, sem állatszaga, sem semmilyen szaga. Lidércet azonban, akinek nyugdíjazott orra évek óta nem ért már egy lyukas garast sem, mindez természetesen nem zavarta, és vészjósló acsarkodás-fenekedés közepette megiramodott a hívatlan vendég felé.
A kuvasznak utoljára tavaly kellett intézkednie, és akkor is a gyümölcsösben. Az éj leple alatt vetette át magát a kerítésen egy önkéntes szilvaszedő, bízva abban, hogy vagy nincsenek kutyák a háznál, vagy ha vannak, hát nincs átjárásuk az udvarról a gyümölcsösbe. Tévedett, és ez kis híján az életébe került. Lidérc üldözőbe vette, és ő látva, hogy esélye sincs a kerítést elérni, megpróbált felkapaszkodni egy diófára. Félig-meddig sikerült is neki, ám jobb lábának egy része a kuvasz fogai között maradt. A rettenetes agyarak térdhajlattól sarokig szakították le róla a húst. A tolvaj a rémülettől és a sérüléstől sokkos állapotban próbált biztonságos magasságba kapaszkodni, miközben az őrjöngő Lidérc pár centivel alatta sorra döntögette a kuvasz-magasugrás rekordjait. Suba ezalatt felverte a ház asszonyát, aki egy szál hálóingben és egy irdatlan méretű baltával a kezében szaporázott a gyümölcsös felé. Épp jókor érkezett, mert a tolvaj időközben annyira elgyengült a vérveszteségtől, hogy leesett a fáról, méghozzá a felhergelt Lidérc orra elé, aki habozás nélkül a torkának ugrott.
Ne te hééééé! – Üvöltött fel velőtrázóan Malvin asszony, és egy mozdulattal lependerítette a kuvaszt a gazemberről. A kutya agyában elfüstöltek az áramkörök. Alvilági szörny módjára, a másodperc töredéke alatt fordult a nő felé, aki ezt merészelte tenni vele, és azt lehetett hinni, hogy menten kitépi a gigáját. Ám a következő pillanatban kitisztultak a vérben forgó szemek ahogy a hormonokban tocsogó idegvégződéseken végigszáguldott az üzenet: Ne bántsd, ő a gazdasszonyod!!!
- Adok én teneked szilvát, te gané! – fordult Malvin asszony a földön heverő tolvaj felé, és ütésre emelte a baltát. – A munka az büdös, de a gyümölcse ízlene, mi? Nesze, itt a szilvád!!! – sipárogta, és a fejsze tompa felével lesújtott a tolvaj épen maradt lábára. – Így ni! Nem mész innét sehová, amíg a körzeti megbízott ide nem ér! Megértetted?
A földön heverő alak nem válaszolt, mert elájult a sípcsonttörés okozta fájdalomtól. Malvin asszony ekkor a kuvaszhoz lépett. Megsimogatta a bozontos fejet, és kiadta a további utasításokat.
- Ügyes vagy Lidérc. Jól van Lidérc. Most már maradj itt vele, és el ne engedd, amíg mi vissza nem jövünk a rendőrrel! De több kárt ne tegyél benne, mert a törött lábcsontját sem lesz könnyű megmagyaráznom. Na mindegy, legfeljebb azt mondjuk, hogy akkor történt amikor leesett a fahegyből...
Ez volt hát Lidérc legutóbbi kalandja, és az események teljes részletességgel peregtek le lelki szemei előtt az alatt a kevéske idő alatt, amíg a szuszogó-pöfögő behatolóhoz ért, aki továbbra sem hagyott fel az erőlködéssel, és nagy vehemenciával igyekezett azt az ormótlan valamit a házhoz minél közelebb gurigatni. De nem csak az volt furcsa benne, hogy – ellentétben a tavalyi emberrel – nem elvinni szándékozott valamit, hanem éppenséggel hozni, de az is, hogy a félelemnek a legkisebb jelét sem mutatta, holott jól látta és hallotta a tőle már csak egy ugrásnyira lévő hatalmas, tajtékzó kuvaszt. Lidérc hörögve rugaszkodott el a földtől, és az már csak a levegőben úszva villant át az agyán, hogy ilyent, aki nem fél tőle, még soha életében nem látott.
A brutális állkapcsok visszhangos csattanással csapódtak össze a nagy darab ember karján. Pontosan úgy, mintha a kutya a puszta levegőbe harapott volna. Sehol egy csepp vér, egy jajszó vagy kiáltás, semmiféle reakció... Lidérc döbbenten ismételte meg a támadást. Ezúttal a lábikrába mart. (Közben Subára gondolt, hogy hol a fenében késlekedik. Na nem mintha egyedül nem tudná a dolgot megoldani...) Megint semmi. Az agyarak a legkisebb ellenállás nélkül hatoltak át a nadrágszár körvonalain. Az ember hangosan felröhögött. Lidérc sóbálvánnyá dermedve torpant meg előtte. Fülét megütötte a puli távoli, panaszos szűkölése. A disznóól mögül jött, és a félelem akkordjai hallatszottak ki belőle. A kuvasz még egyszer nekirugaszkodott. Szemből, egyenesen a mellkasnak, teljes súlyával a szegycsont közepének, hogy ledöntse ezt a makacs, érthetetlen és értelmezhetetlen valamit, aki nem fél, nem harcol, nem vérzik és nem reagál. Le kell dönteni, lehetőleg úgy, hogy még estében átharapja a torkát, mielőtt hanyatt elterülne a földön. Mert olyan nincs, hogy valaki illetéktelent, aki az ő területére merészkedett, ne lehetne megmarni, legyűrni, leteríteni!
Pedig ez a szuszogó, pocakos ember pont olyan volt! Legyőzhetetlen. A félmázsás kutya úgy úszott keresztül rajta, mintha csak egy ködfoltba ugrott volna. Az nem tért ki előle, és ő mégsem ütközött belé. Lidérc földet ért, és bár nem értett semmit, azt pontosan tudta, hogy kutyaléte soha többé nem lesz ugyanolyan, és hogy ezen az éjszakán valami csúnyán és végérvényesen megváltozott, összetört. Tanácstalanul forgott néhányat maga körül, mint aki vackolni készül, azután leült és konstatálta, hogy minden ízében remeg. Összekuporodott. Sem kedve, sem ereje nem volt lábra állni. Szinte önkívületi állapotban, megsemmisülten és magatehetetlenül nézte végig ahogy a böszöm nagy ember azt az idomtalan valamit az udvarra gördíti, majd eligazítja a ház közelében, közvetlenül a tornác előtt, ahol nem is olyan régen ő még büszkén őrködött, majd dolga végeztével sértetlenül távozik.
TÖRTÉNETÜNK idején a győri Dunakapu tér még egészen más arcát mutatta, mint manapság. Autót jóformán csak mutatóba lehetett látni, azt is inkább másfelé. A vaskakas alatt fejkendős parasztasszonyok és fényesre suvickolt csizmájú, kérges tenyerű férfiak gyűltek össze, hogy portékáikat pénzre cseréljék a városi emberekkel. A sikeres vásárra a környező matrózkocsmák valamelyikében lehetett áldomást inni, és ha megéhezett az ember, hát jóllakhatott ecetes hallal vagy halászlével, amit a kispénzűeknek üresen (hal nélkül) is jó szívvel kimértek, ha kérték.
A rakparton a szárnyasok és a kisállatok kaptak helyet. Sárga pelyhes naposcsibék csiporásztak, a ketrecekben nyulak dobbantottak mérgesen. Itt-ott feltűnt egy bicikli, kormányán párba kötözve átvetett tyúkokkal vagy egyéb szárnyasokkal. Fentebb fahordóból kínálták az ízletes savanyú káposztát, telente meg a messzire sárgálló, ínycsiklandó sült tököt. Odébb gyümölcsöt és gombákat ajánlgattak fennhangon a kofák. A zsúfolásig telt tér zaja, a zsibongás, az alkuszó még Révfaluba is áthallatszott. A megye legnagyobb piaca volt ez, a környező falvakból mind ide hordták jószágaikat és terményeiket a parasztok.
De nem csak áruk cseréltek itt gazdát, hanem hírek, pletykák, különféle információk is. A férfidolgokat többnyire az italmérésekben vitatták meg, az asszonyok inkább a sorok között, a vásár forgatagában súgtak össze. De sok mindennek volt fültanúja az a vaskakas! Micsoda kalamajkák kerekednének abból, ha mesélni tudna... Hihetetlen dolgokról számolhatna be. De nem csak a szokásos szóbeszédekről ám, hogy ki halt meg, ki házasodott, vagy éppen ki miatt zörög pajzánul a haraszt! Nem csak kikapós szépasszonyok, jómódú doktorok és jóképű, fiatal papok elevenednének meg azokban a történetekben, hanem még kísértetek is!
Példának okért annak a hamis kocsmárosnak a kísértete, aki a Lidérc kutyából csúfot űzve egy hordó jóféle bort görgetett az éj leple alatt a Házsártos Malvinék udvarára. Mert bizony kísértet volt az, nem egyéb! Az itókát meg nem jószívűségből vitte oda, hanem a  lelkiismerete okán. És nem is a Malvinnak szánta, hanem a borissza urának, akit Kopott Jóska néven emlegetett a falu, és aki a kocsmában töltötte a fél életét. Haza csak azért járt, hogy a részegségét kialudja. Szóval ez a vörös képű, nagy darab kocsmáros lopott egész életében. Úgy lopott, hogy vizezte a borát. Erősen és hosszú éveken keresztül. Aztán amikor a Jóisten lesújtott rá (egy furkósbottal, aminek a másik végét egy megmérgesedett pásztorember fogta) és magához szólította, nem hagyta nyugodni a lelkiismerete, és elkezdett visszajárogatni, hogy jóvá tegye, amit elkövetett. Egy héttel azután, hogy sírba tették, már meg is jelent az első hordó borral az egyik híres nagyivó udvarán. Aztán pár napra rá megint, akkor három házzal odébb. Utána jöttek Kopott Jóskáék, majd egy hétre rá egy újabb részeges. Károsultról károsultra, ahogyan a lopásról vezetett számadás diktálta.
Eleinte persze senki nem értette a dolgot. A férfiak nem is nagyon firtatták. Dehogy bánták ők, hogy reggelre bor terem az udvarukban! Az asszonyok azonban végére akartak járni a különös eseményeknek, mert valami rosszat sejtettek a háttérben. Kártyaadósságokra, szerencsejátékokra, ilyesfélékre gyanakodtak. Az ingyen italt maguk sem bánták volna, mondván, hogy „a van az sose baj”, de attól azért tartottak, hogy lesz még mindennek böjtje, és előbb vagy utóbb meg kell fizetni a számlát. Hiába ágáltak hát az uraik, néhány háznál egy-egy pofont is kilátásba helyezve, hogy kár az ilyesmit bolygatni, hagyni kell, hogy történjen minden Isten rendelése szerint, a Házsártos Malvin végül úgy döntött, hogy kikémleli az éjszakai jelenések okát. A függöny redőibe burkolózva leste meg a látogatót, és elégedetten dörzsölte össze a tenyerét, amikor megpillantotta. Pár másodperccel később azonban felismerte benne a halott kocsmárost, és azt hitte, hogy menten elviszi a szívroham. Látott ő már ezt-azt az életében, de kísértetet még soha, és az igazat megvallva nem is nagyon hitt az ilyesféle dolgokban. Fennhangon imádkozni kezdett, és közben úgy meresztgette a szemeit, hogy azok szinte kidülledtek a fejéből. Ám a túlvilági csapos csak nem akart eltűnni az udvarról. Malvin asszony csipkedte a karját, dörzsölgette a szemhéjait, de nem volt mit tenni, ell kellett fogadnia, hogy a portáján kísértet jár.
Reggel az első útja a paphoz vezetett. A nap jóformán még fel sem kúszott az égre, ő már ott dörömbölt a parókia nehéz ajtaján. A derék egyházfi ugyancsak elcsodálkozott a hallottakon, és úgy vizslatta a Házsártos Malvint, mintha azt épp a zárt osztályról szalasztották volna. Ám miután meggyőződött róla, hogy az asszony sem nem bolond, sem nem részeg, és a különös történetet sokadjára is elmeséltette vele, szépen megnyugtatta, és megígérte neki, hogy segít. Még a délelőtt folyamán meg is jelent a Malvinék portáján, és az udvart meg a tornácot bőven meghintette szentelt vízzel. Lidérc ezalatt a kukoricagóré lábai között kushadt, és magába roskadva, kuvaszokhoz méltatlan rezignáltsággal figyelte az eseményeket. A Subát viszont meg kellett kötni, mert nagyon acsarkodott a papra, aki eközben a saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy a boroshordó valóban ott áll az udvar közepén. Alaposan körbejárta, megvizsgálta, de még meg is tapogatta a bűnjelet. Talált egyet a disznóól fala mellé állítva is. Az pár nappal korábban került oda, de bor már nem volt benne egy csepp sem. Megszlopálta mindet a Kopott Jóska a cimboráival, akik az utóbbi időben már nem kocsmázni jártak, hanem egymás udvarában múlatták az időt.
Az tehát világossá vált, hogy a boroshordók kísértetjárás következtében jelennek meg az udvarokban. A pap így jónak látta felkeresni az összes portát, ahol már történtek hasonló titokzatos események, és bölcs előrelátással azokat is, ahol a családfők borisszasága következtében számítani lehetett a bekövetkeztükre. Úgy hullott a szentelt víz aznap a faluban, mint a nyári zápor. Hanem a hamis kocsmáros, aki még a rettenthetetlen Lidércet is kiröhögte, a vízre rá sem hederített. Úgy gurigatta tovább éjszakánként a boroshordókat, mintha mi sem történt volna.
A falu elöljárói és asszonyai körében eluralkodott a pánik. A régebben kocsmát járó férfiak most egymás után verték csapra a hordókat a házak udvarán, és szinte folyamatosan részegek, de legalábbis munkára alkalmatlanok voltak. Soha annyi komaság, cimboraság, barátság nem köttetett az emberek között, mint akkoriban. Alig győzték egymást vizitálni, és látván a kánaáni bőséggel patakzó szeszfolyamot, még azok is inni kezdtek, akik korábban bele sem dugták a nyelvüket borba vagy pálinkába. Úgy tűnt, hogy a korábban oly békés kis település élete anarchiába fordul. Mivel pedig senki sem tudta, hogy valójában minek köszönhető a kísértettevékenység, és így azt sem, hogy meddig fog tartani, a falu vezetői és az asszonyok (élükön a Házsártos Malvinnal) kétségbeesetten próbáltak valamilyen megoldást találni. A körzeti megbízott – csakúgy mint a pap – csúfos kudarcot vallott. Addig-addig járkált éjjelente kísértetvadászatra, amíg távollétében az ő portáján is tiszteletét tette az üldözött, hátrahagyva a szokásos ajándékát.
Az emberek pedig beszéltek, és hamarosan megyeszerte híre ment az eseményeknek. Ha el nem vitték volna a kofák a Dunakapu téri piacra, hát elvitte volna a hátán a Rába, mivel úgyis ott, a vásártól pár száz méterre torkollott bele a Mosoni-Dunába. A szomszédos falvak lakói után most már a városiak is egyre sűrűbben, és egyre nagyobb létszámban kerekedtek fel hétvégenként, hogy saját szemükkel is láthassák a csodálatos falut, ahol reggelente hordók teremtek, és megízleljék a másvilági bort, ami semmivel sem maradt el a nagy nevű e világi itókák mögött, sőt túl is tett azokon. Az egyébként csendes utcákat péntek esténként ellepték a turisták, és ott zsibongtak, hangoskodtak, szemeteltek egészen vasárnap éjszakáig. Jöttek bámészkodók, kíváncsiskodók, kísértetkutatók és ingyenélő alkoholisták egyaránt. A megoldás pedig még mindig nem látszott sehol...
HA AZ EMBER nyitott szemel és nyitott lélekkel barangolja be a Rába, a Répce illetve a Hanság által ölelt vidéket, könnyen előfordulhat, hogy kincsre bukkan. A kincs alatt pedig nem népművészeti, kulturális vagy természeti javakat kell most érteni (amiket egyébiránt bőséggel kínál ez a föld), hanem olyan hagyománykincset, amelyről legtöbbünknek még csak tudomása sincsen. A magyarság ősi hitének letéteményesei őrzik errefelé azt a világképet, ismeretanyagot és erkölcsiséget, amit a témában járatos kevesek Büün vallásként szoktak emlegetni. De ne keressen senki révületben forgó, táncoló-doboló, agancsdíszes sámánokat! A tudók, a táltosok, a bácsák nem ilyenek. Hétköznapi életet élő, egyszerű emberek vagy asszonyok ők, akik alig-alig különböznek tőlünk. Ami őket mássá teszi, gyakorta nem is látható. Talán csak egy-egy megmagyarázhatatlan gyógyulás vagy egyéb esemény, istennek tulajdonított jótétemény, esetleg különösen éles elmére valló tanács vagy meglátás teszi őket felismerhetővé. Élt egy ilyen ember a kísértet járta faluban is. A háta mögött úgy hívták: a hóbortos öreg. De szemtől szembe csak Öregnek szólították.
Az Öreg a legutolsó házban lakott, a töltés lábánál, szinte közelebb a folyó árteréhez, mint magához a faluhoz. Különös szokásai voltak. Sok mindent másképpen gondolt, másképpen mondott és másképpen csinált, mint a falubéli emberek. Az ország történelméről vallott nézetei számos ponton szöges ellentétben álltak az állami iskolában, vagy az egyház által tanított históriával. Istent mélyen hitte, de a zsidó-keresztény „sivatagi” istent tagadta. Az erkölcsből fakadó igazságosságot hirdette és semmibe vette a paragrafusok igazságát. Saját hagyományokat ápolt, saját ünnepeket ült, és különféle szellemekkel tartott kapcsolatot. Néhányan tudni vélték, hogy képes elhagyni a testét, és úgy repülni be ismeretlen világokat. Ezért aztán sokan féltek tőle. De legalább annyian voltak, akik hálával adóztak neki, mert gyógyítóként is tevékenykedett. Olyanokat hozott vissza a halál karmai közül, akik láttán a hagyományos medicina orvosai már csak tehetetlenül tárták szét kezeiket. Hóbortjait soha nem akarta másra ráerőltetni, és arra sem volt példa, hogy tettel vagy szóval bántott volna bárkit. (Eltekintve persze azoktól, akik következetes igazmondását és egyenességét bántásként értékelték.) Tisztelettel fordult minden teremtmény felé, a természetet és az asszonynépet pedig különösen respektálta. Ez utóbbiról a Házsártos Malvin is tudhatott valamit, mert fiatal korában egy ideig csapta neki a szelet az Öreg. Régen esett mindez, évtizedekkel azelőtt, és nem is lehetett pontosan tudni, hogy mi történt kettejük között. Beszéltek az emberek ezt is, azt is. Annyi bizonyos, hogy a Malvin és a Jóska (aki akkor még nem volt „Kopott”) esküvőjén az Öreg nem tett le kúrógarast, holott azelőtt ez számos alakalommal megesett már, mivel nagy kajtató hírében állt.
A visszajáró kocsmáros felbukkanásának idején az Öreg már hosszú évek óta egy Trézsi nevű asszonnyal élt, akit annak idején a rákhaláltól mentett meg, és aki később melléje szegődött. Kapcsolatuk sok falubéli szemében szálka volt, mivel azt sem az egyház, sem az állam intézménye nem szentesítette. Az Öreget mindez a legkevésbé sem érdekelte, mint ahogy Trézsit sem az, hogy mit sugdosnak róla a háta mögött.
Lakott a házuknál egy Nyulas névre hallgató sánta agárkutya is. Egykor híres versenyeb volt. A fővárosból került a faluba, és egy baleset kapcsán ott is ragadt. A település határában működő agárpályára hozták versenyezni nagypénzű urak. Az egyik kanyarban, amikor teljes sebességgel száguldva már majdnem utolérte a műnyulat, hatalmasat bukott, és eltörte a jobb mellső mancsát. A lábbal együtt derékba tört az agárkarrier is. Onnantól fogva a szerencsétlen állat már semmit sem jelentett a gazdáinak, akik a gyógyítására sem időt, sem pénzt nem akartak áldozni. Még arra sem vették a fáradtságot, hogy hazavigyék. A verseny végeztével betették ugyan a speciális, csillogó-villogó, minden luxussal felszerelt szállítóautóba a többi ebbel együtt, ám amint kívül kerültek az emberek látókörén, kirakták a magatehetetlen agarat az ártéri erdőben. A kutya a sérülése folytán képtelen volt magáról gondoskodni, és bizonyosan a halál fia lett volna, ha az Öreg meg nem hallja panaszos szűkölését, és a segítségére nem siet. A törött mancsot sínbe tette, és hosszú hetekig ápolta az ebet. Az meg úgy felépült, hogy a végén nem csak járni, de alkalomadtán szaladni is tudott. Ugyan nyulat nem ért többé utol, de a balesetre, ami kis híján az életébe került, már csak az alig észrevehető bicegés emlékeztette. Nyulas az Öreg leghűségesebb barátja lett, aki onnantól kezdve egy lépést sem tehetett úgy, hogy az agár ott ne lihegett volna a nyomában. Vele tartott akkor is, amikor az Öreg felkerekedett, hogy a Malvint meglátogassa. Nem egy kósza ötlettől vezérelve indult vizitbe, hanem üzentek érte. A Malvin kérte, hogy menjen mielőbb, mert„olyan baj van, amin sem pap, sem rendőr, sem orvos nem tud segíteni...”
Lidérc, a kuvasz azóta az éjszaka óta, amikor a megharaphatatlan emberrel találkozott, nem ugatott és nem morgott meg kétlábúakat. De még emlékezett a korábbi dicsőséges életére, és hogy megőrizzen valamit a mundér becsületéből, a többi kutyát továbbra is hörögve-morogva, acsarkodva csaholta. Hatalmas patáliát csapott akkor is, amikor a bicegő agár egy furcsa, lobogó üstökű öregember társaságában megjelent az utca végén, majd kicsivel később megállt és leült a kapujuk előtt. Subát, a neurotikus pulit a kuvasz őrjöngése az őrület eleddig ismeretlen régióiba emelte, és nyálát folyatva, fogait csattogtatva vágódott neki újra és újra a kerítésnek, hogy a drótfonaton keresztül aprítsa miszlikbe a betolakodókat. Az Öreg hümmögött valamit, és erősen arra gondolt, hogy igazán eltakarodhatna ez a két bolond jószág az udvar túlsó végébe, mert különben nem jut be a házba.
Lidérc abban a pillanatban valami ellenállhatatlan vonzást kezdett érezni a kert irányából. Rövid tétovázást követően hátat fordított a kerítés túloldalán továbbra is békésen üldögélő agárnak, és elügetett az ismeretlen vágy vélt forrása felé. A puli farok csóválva követte. Elméjében ingerlő húsvéti sonkák, kolbászok, hurkák és zsíros cupákok mennyei képe rajzolódott ki, és ezek az éteri falatok mind ott vártak rá, az udvar túlsó végében, amerre a lelkesen loholó Lidérc nyomában ügetett.
Az Öreg mosolyogva nyomta be a kaput, és a tornác bejárata felé indult, lába mellett a vidám, szinte emberi módon mosolygó Nyulassal. A kuvasz meg a puli immár rájuk sem hederítettek. A ház ajtaját résnyire nyitva találta. Megkocogtatta az üveget, majd belépett. Az asszony az asztalnál ült. Előtte fehér abrosz, azon pálinkásüveg két tiszta kupicával.
- Kerüljék beljebb!
- Áldás! – köszönt az Öreg, és helyet foglalt az asztal mellett. Nyulas melléje kucorodott.
- Hát elgyött... – nyugtázta az asszony, és szemeire mintha fátyol ereszkedett volna.
- Elhítt.
Hallgattak egy sort. Azután az öreg szólalt meg.
- Hát a Jóska?
- A szobában fetreng. Részeg megint, hogy vinné el a rosseb a semmirekellőt!
Pálinkát töltött mindkét kupicába, és az egyiket az ember elé tolta. Szó nélkül ittak mind a ketten. Az Öreg közben körbejártatta tekintetét a helyiségben. Úgy, mintha pásztázna, diagnosztizálna. A különös gonddal hímzett házi áldáson megakadt a szeme, és kétszer is végigolvasta a szövegét. Nem a szokványos szavak voltak, és ez tetszett neki.
- Nem baj – folytatta a beszélgetést ott, ahol az imént abbahagyta.
- Már hogy ne vuóna baj? – sápítozott az asszony. – Mindent tönkretesz, elprédál. Disznóként él és disznóóllá válik itt minden miatta!
- Nem úgy – ingatta fejét az Öreg. – Az otthon, a család az asszonytul van magasan vagy alacsonyan. Itt rend van. Itt tisztaság van.
A nő megint teletöltötte a pohárkákat.
- Nekem ne! – tiltakozott az Öreg.
- Miért ne?
- Mert csak módjával.
Nézte az asszonyt. Hosszasan, fürkészően, mintha boncolt volna a tekintetével. Amit látott, az tetszett neki. Amit érzett, az már nem annyira. Keserűség lengte körül a nőt.
- Mit bámul még rajtam? Hát nem lássa mi lett belőlem? Vénasszony, kiszáradt faág!
- Virágzol te még! – vigyorodott el kajánul az Öreg.
Malvin arcát elöntötte a pír, mintha nem is két kupica, de legalább egy üveg pálinkát ivott volna meg. (Tán csak nem lát a pendelyébe ez a vén bakmacska?) Ha egyszerű parasztasszony létére tudott volna bármit is a párhuzamos világokról, és hitt is volna bennük, akkor talán megértette volna, hogy mindaz, ami kettejük között soha nem történt meg, de megtörténhetett volna, az pontosan itt és ebben a pillanatban valóra válik. Az eltelt évtizedektől, a felbukkanó és eltűnő emberektől, az eseményektől és a valóság általuk lakott síkjától függetlenül, egyetlen parányi pontba sűrűsödve történik meg, és ez bizony fájdalmat okoz. Annyira sajog, hogy az ember szeme szinte könnybe lábad tőle. Hirtelen azt sem tudta, hogyan bugyolálkodjék, olyan hatással voltak rá az öregember szavai. A máskor oly házsártos asszony most lányos zavarba jött, és már-már bánni kezdte, hogy iderendelte a táltost. Hirtelen szégyellnivalónak és meglehetősen ostobának érezte az egész kísértethistóriát, és már nem is akart beszélni róla.
- Hát miért híttá? – szegezte neki a kérdést az Öreg a lehető legrosszabb pillanatban.
Malvin tétovázott kicsit, azután kibökte:
- A kendermagos tyúkom miatt. A legjobb tojóm volt, azt most nem tojik.
- Mióta?
- Úgy egy hete.
- Kakasa van-e?
- Van.
- Tere van-e?
- Az is van. Csak éjszakára zárjuk be, inkább a rókák meg a nyestek miatt.
- Tápon él-e?
- Azon is. De főleg bogáron meg magon, amit kaparász magának. A bilibáncsot különösen kedveli.
- Úgy jó. Akkor majd kűdetek neki valamit.
Az asszony megkönnyebbülten lélegzett fel, hogy így kivágta magát a kísértethistóriából, de korainak bizonyult az öröme, mert az Öreg újabb szúrásra készülődött.
- Hanem Malvin, mondd csak, mit szólt hozzá a pap, a rendőr, meg az orvos, hogy a kendermagos tojódhoz híttad őket segíteni? Mer azt izented, hogy olyan a baj...
Az asszonyt megint elfutotta a pír. Azután rögtön a düh is, de annyira ám, hogy mérgében felhajtott még egy kupica pálinkát. Akkor megoldódott a nyelve, és elmesélte az egész kísértetjárást töviről hegyire az Öregnek. A táltos hümmögött egy keveset, rágta, ízlelgette a hallottakat, majd kijelentette, hogy alaposabban utána kell néznie a dolgoknak, megoldás csak azt követően jöhet szóba. Pár nap türelmet kért mindehhez, majd elköszönt, és kisétált a házból, nyomában a Nyulassal, keresztül az udvaron a bolond puli és a rezignált kuvasz jámbor tekintetétől kísérve, sértetlenül a kapuig, úgy ahogy jött.
Malvin asszony még sokáig nézett utána, és úgy érezte, hogy futnia, szaladnia kellene. Utolérni, a nyakába csimpaszkodni, össze-vissza ölelni, csókolni, és soha többé el nem szakadni tőle. De későre járt már, így aztán visszament a házba... Erős indulattal csapta fel a szoba ajtaját, ahol Kopott Jóska a részegek bamba álmát aludta hangos horkantások közepette. Káromkodott egy cifrát, majd akkorát rúgott a földön heverő urába, hogy csak úgy recsegtek-ropogtak belé szegénynek a bordacsontjai.
Másnap délelőtt megérkezett a Trézsi, hóna alatt egy szakajtó különféle száraz növénnyel, amelyekhez azt az utasítást adta az Öreg, hogy napnyugtakor kell elfüstölni őket, miután bezárta a baromfiakat, lehetőleg a kendermagos tyúk közvetlen közelében. Malvin asszony a házba nem hívta be, csak az udvarig invitálta a vendéget, oda is inkább csak azért, hogy közelebbről szemügyre vehesse. Kiféle, miféle ez a nő, akiből egyszerű szelídség, jóság és békesség sugárzik, aki hiába annyi idős mint jómaga, időtlen harmónia és szépség üli az arcát. Centiről centire vizslatta végig a bácsa asszonyát. A haját, a bőrét, a ruházatát, a cipőjét, valami kivetnivalót, valami ócsárolhatót keresve. De végül csak annyit tudott megállapítani, hogy a szoknya túl rövid. Trézsi nem vette zokon a nyíltan tolakodó bámészkodást. Jobban fájt az amannak, mint neki. Dolga végeztével illően elköszönt, és a sértettség vagy bosszankodás legkisebb felhője nélkül hagyta maga mögött a féltékeny asszonyt, úgy ahogy az élet egyéb apró kellemetlenségeit szokás. Házsártos Malvin meglehetősen felpaprikázva viharzott keresztül az udvaron, és ezúttal a szerencsétlen Lidércnek osztott ki egy jól irányzott rúgást, amiért az elmulasztotta leszaggatni a vendégről a „rimaszoknyát”.
Talán felesleges is említeni, hogy a kendermagos tyúknak az égadta világon semmiféle baja nem volt. Malvin asszony azonban úgy vélte, tékozlás volna veszni hagyni az Öreg ajándékát. Hiszen miféle kár származhat abból, ha mégiscsak elfüstöli? Semmi. Talán kicsivel az eddiginél is több tojás... Ahogy nyugodni készülődött a Nap, szokása szerint bezárta a helyükre a tyúkokat, odakészítette a növényeket a lábon álló, sűrű szövésű dróthálóval védett csirkeól közelébe, és besietett a házba. Hamarosan egy lábasnyi izzó faszén-parázzsal tért vissza. Kör alakban kitépdeste a növényeket a földből, kicsit meg is mélyítette a talajt egy kapával, azután a parazsat az így nyert teknő közepébe zúdította, majd gondosan befedte a növényekkel.
Az udvart hamarosan kellemes, már-már bódító illat lengte be. A gyenge szellő, ahogyan azt Malvin asszony eltervezte, pontosan a tyúkok irányába vitte a füstöt, és azok láthatóan nem is tiltakoztak ellene. De mi tagadás, neki magának is jól esett elálldogálnia a közelében egy kicsit. Nem volt az a merengésre hajlamos fajta, de most mintha szárnyukra vették volna valamiféle gondolatok (talán nem is az ő gondolatai...), hogy a valóstól egy kissé eltérő világba repüljenek vele. Életében egyszer, még lánykorában járt a Balatonon, és akkor egy otromba kék-piros gumimatrac hátán ringatózott sokáig a vízen, félig álomba merülve, félig éberen, leeresztett pillákkal, ernyedten hallgatva a hullámok csendes locsogását. Na az volt ilyen érzés, mint ami most a hatalmába kerítette.
A fiatalság emlékével együtt rátörtek a fiatalság gondolatai is, és Malvin asszony hirtelen úgy érezte, hogy ezekbe a gondolatokba belevörösödik. Zavartan megigazította magán a ruhát, azután körbepillantott. Sietve és laposan, mintha attól tartana, hogy rajtakapták valami szégyellnivaló dolgon. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy nem figyeli senki, de mégis jónak látta visszamenni a házba. Amúgy is esteledett már. Az ablakból figyelte még egy darabig a halovány füstoszlopot, ahogy kígyózott, tekergőzött, aztán megritkulva emelkedni kezdett, és végül semmivé lett a légben.
UGYANEZEN az estén egy másik tűzrakás füstje is szárnyra kelt, nem is olyan távol Malvin asszony portájától. Azt a tüzet az Öreg rakta az ártéri erdőben, hogy révülésének segítője legyen, és azzal a füsttel az ő szelleme utazott egy olyan világ felé, ami más. Mert másvilág az, nem pedig nincsvilág vagy alvilág! – szokta mondogatni. Küszöbtől az eresz aljáig tart itteni létünk. Anyánk a küszöb fölött görnyedve, az ajtófélfának vetett háttal hoz erre a világra minket, ravatalunk meg az eresz aljában áll. A halál pedig nem az élet ellentéte, hanem a születésé. Két kapu. Olyan kapu, ami számunkra felfoghatatlan, de a tudók számára, mint amilyen az Öreg is volt, nyitva áll.
Soha nem repült öncélúan, önmaga vagy mások szórakoztatására. Mint ahogy hiába Istent sem emlegette, és imádkozni sem látványosan szokott. Csak akkor, ha kellett, és úgy, ahogy kellett. Egyszerre volt bölcs és alázatos. Ennek köszönhette, hogy annyi minden nyílt meg előtte. Fényt derített a kocsmáros titkára is, mi több, kimódolta, hogy miként segítsen egyszerre a falun, és a szerencsétlen, tévelygő léleken is.
A dolog úgy állt, hogy a kocsmárost csak testileg halottkémlelték ki. Annak rendje és módja szerint meggyőződtek róla, hogy nem tetszhalott-e, valóban kiszállt-e belőle a lélek, nehogy véletlenül élve földeljék el. Mivel gyilkosság áldozata lett, hatósági kémlelésre is sor került. Ám azt nem firtatta senki, hogy elrendezte, befejezte-e minden földi dolgát, vagy olyan tennivalói maradtak hátra, ami miatt holtában nem lelhet nyugtot. Márpedig pontosan ez volt a helyzet! Az ellopott bor, az ebül szerzett haszon borzalmas teherként nyomta a lelkét. Nem telt sok időbe megértenie, hogy ha nem akar az idők végezetéig két világ között bolyongani, ki kell egyenlítenie a tartozását, jóvá kell tennie minden károkozást. A csalásokról pontos számadást vezetett, literre meg tudta mondani, hogy mennyi vizet adott el bor árban az évtizedek alatt. Annak kiszámítása, hogy a falu nagyivói közül melyikre mennyi esett az elsinkófált italból, már nehezebb feladatnak bizonyult, de végül kiókumulálta azt is. Ami előtte állt, elrémítette. Felbecsülni sem tudta küldetése végét. Ha ismerte volna a görög mitológiát, bizonyára Héraklész vagy Sziszifusz alakjával és munkájával mérte volna magát. Kapóra jött hát neki az Öreg segítsége. Kettesben mégiscsak gyorsabban és vidámabban telt az éjszakai hordógurigatás. Szinte össze is cimboráltak egymással, és amikor – két hónap elteltével – az utolsó deci bor is kiszállításra került, belesajdult a szíve, hogy másodjára is itt kell hagynia ezt a világot. Hogy nincs apelláta, azt pontosan tudta. De mégis nagyon bízott az Öregben. Hátha az a maga különös képességeivel tudna intézni valamit? Ám erre nem volt lehetőség, és ő kénytelen volt belenyugodni, hogy dolga végeztével most már tényleg mennie kell.
A felbolygatott falu hamarosan újra elcsendesedett. A férfiak kijózanodtak, az asszonynép lecsillapult, a turisták elmaradoztak. A visszajáró kocsmáros históriája azonban máig fennmaradt, méghozzá viszonylag egységesen, és apró részleteit is pontosan megőrizve, pedig az Öreg soha senkivel nem volt hajlandó szót váltani róla. Nem úgy a Házsártos Malvin, aki az eset után gyors és tartós népszerűségre tett szert a Dunakapu téri piacon. A kofák körében az általa szállított izgalmas pletykák okán, a vásárlók között pedig a mindig friss, és feltűnően szép tojások miatt, amiből annyi volt neki, hogy ha hetente hét vásárnapot tartottak volna, akkor sem győzte volna mindet behordani.
A Dunakapu téren ma már nincs piac. A matrózkocsmáknak is leáldozott. Megújult, modernné lett minden. A rakparton autók suhannak, parkolóhelyért tülekednek. Sárga kiscsibéknek se híre, se hamva. A frissen sült tök és a savanyú káposzta illatát kipufogógáz szaga söpörte ki. Még a vaskakas is odébb költözött. Úgysem hallgathatná már a tér közepén a Rábaköz híreit a parasztasszonyoktól, mert elfeküdtek azok is csendesen az eresz alján. Nem jól van ez így, de rosszul sincsen. Egyszerűen csak így van. Jönnek és mennek emberek, terek, kutyák, korok. Be az egyik kapun, ki a másikon. Elmennek, de közben itt maradnak. Én látom őket. Látom őket minden alkalommal, amikor megállok a Révfalusi hídon, arccal a torkolat felé, tekintetemet arra a pontra szegezve, ahol a Mosoni-Duna a Rábát magába fogadja.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf