Baráth Zoltán: „Gazdik”

Nem hirtelen, nem egyik napról a másikra történt. Egy hosszas evolúciós folyamat vége volt. Legalábbis az elején még úgy hittük, mi emberek. De mire feleszméltünk volna, már a macskák szolgái lettünk.

   Egy éjjel nagyon furcsát álmodtam. A macskám beszélt hozzám és én minden szavát értettem. Parancsolgatott nekem:

„ - Adj enni! Most!” – és én felkeltem álmomban, odamentem a konyhaszekrényhez, elővettem egy alu-tasakot a többi közül, beletöltöttem a tálkájába. Ekkor újabb parancs érkezett:

„ - Cseréld ki az almomat! Nem látod, hogy tiszta szar, meg húgy?” – és én, mint egy engedelmes robot, kicseréltem. Amikor felébredtem, véres volt a párnám. Mint kiderült, az orrom vérzett. Kimentem a fürdőszobába, megmosakodtam. Majd a konyhába, hogy feltegyem a kávét. Szfinx ott ült és evett. A tálkájában frissen bontott eledel. Az alom tiszta. Akkor hát mégsem álom volt! Az orr-vérzés a mentális üzenet erejének volt köszönhető. Jött az újabb parancs:

„ – Zárd el azt a bűzös kávéfőzőt!”

   A parancs olyan erős volt, hogy ismét eleredt az orrom vére. Ám ekkor már ténylegesen ébren voltam és feltámadt bennem a lázadó énem. Nehogy már egy szaros macska parancsolgasson nekem! Én ember vagyok! Nagyobb, mint ő!

- Egy nagy lópikulát, kislányom! – Azzal újra meggyújtottam a gázt a kávéfőző alatt. Ekkor olyan fájdalom hasított az agyamba, amitől azt hittem, ott menten összerosálom magam.

„ – NEM HALLOTTAD? Azt mondtam, ZÁRD EL AZT A SZART!”

   Kétrét görnyedtem. Megvakultam egy pár másodperc erejéig. Az orromból már szabályos vér-folyam áradt. Elzártam hát a gázt. Az erős nyomás, amit addig éreztem, hirtelen megszűnt. Csak néztem őt hitetlenkedve. Kimeredt a szemem, mint neki szokott, mikor éppen a dolgát végezte. Nyávogni kezdett, én pedig hallgattam és értettem minden szavát.

„ – Amint láthattad és érezhetted, megváltoztak itt a dolgok! Ezután azt teszed, amit mondok! Vagy megnézheted magad! Az agyad a legkisebb ellenállás esetén úgy fog szétrobbanni, mint egy magasból a földre ejtett dinnye! Megnyugodhatsz! Nem te vagy az egyedüli, akivel ez történik! Ez egy jelenleg világszerte lezajló folyamat. Minden eddigi macska tulajdonos ezután minket fog szolgálni.” – nyávogta őkelme, aki amúgy egy gyönyörűséges, szürke cirmos bundájában tetszelgett a világ, a gazdi és más macskatársai előtt. Ez az üzenet jóval enyhébb formában érkezett. Megölni nem akaródzott neki, merthogy akkor ki fogja őt szolgálni, ugye! De, hogy móresre tanított, az biztos! Nem kérdeztem semmit ezután. Csak vártam a parancsait. És azok jöttek is. Szüntelen szolgálhattam őt. Adjak neki enni! Vakargassam a hasát, cseréljek almot, vigyem ki a teraszra, hogy nézelődhessen! Egy perc megállásom nem volt. Dolgozni elengedett ugyan, de akkor sem voltam szabad. Az agyam egy részébe teljesen befészkelte magát és folyton figyelt onnan. A házban, ahol laktam, a munkahelyemen, ahol dolgoztam, bárhová mentem is, ugyanazok az elkeseredett, belefásult, megtört emberi arcok fogadtak. Igaza volt. Minden egyes ismerősöm, aki szintén tartott macskát, ugyanarra a sorsra jutott, mint én. Rabszolgákká váltunk egyszer és mindenkorra. Semmi esélyünk nem maradt, hogy lerázzuk magunkról az igát. Már csak, ha elkezdtünk volna éppen panaszkodni egymásnak erről, máris eleredt az orrunk vére, ahogy jött úrnőinktől és urainktól a parancs kis híján agyvérzést okozó intenzitással:

„ – EZT MOST FEJEZD BE! NEM LÁZADSZ, SZOLGA!”

   Elakadt a szavunk. és szégyenlősen lesütve tekintetünket, siettünk tovább a dolgunkra. Eddig magamtól imádtam a macskámat. Most, hogy ez parancsra kellett, hogy történjen, már elkezdtek belül kibújni a gyűlölet és az ellenállás csírái. Mire volt ez jó? Miért kellett ez nekik? Nem megtettük értük eddig is azokat a dolgokat, melyekre most rákényszerítenek? Nem és nem értettem. Elhatároztam, hogy megkérdezem Tőle. És Őkelme válaszolt is:

„ – Anno, Egyiptomban is így volt. Amíg istennőnk, Bastet, el nem tűnt, mi parancsoltunk az embereknek. Mi voltunk a gazdik, ti a szolgáink és ez rendben is volt így. Aztán Bastet egyik napról a másikra magunkra hagyott minket évezredekre. Elgyengültünk és átadtuk úgymond, a „pórázt” a ti kezetekbe. Meg is lett az eredménye. Ti gonoszakká váltatok velünk szemben. Nem etettetek. Sőt! Sokszor még bántottatok is minket. Kicsinyek voltunk, védtelenek. Ti kidobtatok minket az utcára, hogy gondoskodjunk magunkról. Vagy ti „gondoskodtatok” rólunk, melybe rengeteg testvérünk belepusztult. Olykor csak pusztán gonoszságból feláldozatok minket más istenek oltárán. Vagy csak kedvtelésből kínoztatok minket. Mindegy is. Elnyomottak lettünk. Kisemmizettek. És erről csakis TI TEHETTEK!”

   Az utolsó szavait már kiabálta, melynek következtében ismét, mintha kés hasított volna az elmémbe. Elhánytam magam a fájdalomtól és dőlt belőlem a vér.

„ – Rosszul érzed magad, ugye? Remélem is! Ez csak egy kis hányada annak, amit mi szenvedtünk el tőletek!”

   Lassan összeszedtem magam, ahogy enyhült a fájdalom és szavainak kését kihúzta koponyámból. Megfogalmazódott bennem valami. El is mondtam neki.

- Értelek és megértelek. Még igazat is adok neked. Ám azért ez mégsem tisztességes, ahogy most ezt a „kölcsönt” visszazúdítottátok ránk. Legalábbis szerintem. Én azt hittem, csak az ember általánosít, von egy kalap alá mindent és mindenkit a saját gondolatai szerint. De ti is ezt teszitek. Mi van azokkal a gazdikkal, akik, mint én is, szeretünk titeket és jól bánunk veletek? Mi lenne, ha kompromisszumra jutnánk valahogy? És miért csak most lázadtatok fel? Szólhattatok volna már sokkal korábban is!

„ – Lehetetlenek vagytok, ti, „gazdik! Még mindig nem figyelsz eléggé! Nem megmondtam az elején, hogy istennőnk eltűnt? De két éjszakával ezelőtt újra felbukkant és visszanyertük régi erőnket. Ezért tudtunk csak most fellépni a minket érintő erőszakos elnyomásotok ellen.”

   Rám nézett nagy, gyönyörű zöld szemeivel, aztán kinyújtotta hátsólábát és alapos mosakodásba kezdett. Nem is válaszolt a feltett kérdések engem igazán érdeklő részére, ami a kompromisszumról szólt. Úgy tűnt, nem is hallotta. Ám ez csak időhúzás volt a részéről. Letette lábát, ásított egyet, nyújtózkodott a hátát kidomborítva a kanapé támláján, aztán ismét rám emelte csodás tekintetét.

„ – Ami a kompromisszumot illeti, mire gondoltál?”

- Csak annyi, hogy azokkal a „gazdik”-kal szemben, akik szeretnek titeket amúgy is, szükségtelen az elnyomás. A pszichikai terror. Szerintem, ez később visszaüthet! Hidd el, találékony az ember! Előbb-utóbb fellázadunk így is – úgy is. Megtaláljuk a módját, hogy visszavágjunk. Legalább azokat ne fordítsátok magatok ellen, akiktől jót kaptatok eddig! Fontoljátok meg. Terjeszd az istennőd és a többi macskatársad elé a javaslatot! Egy ilyenfajta kompromisszumra gondoltam. – fejeztem be gondolatmenetemet. Tekintetén látszott, hogy most elértem legalább annyit, hogy valóban eltöpreng az általam elmondottakon.

„ – Rendben. Ennyit hajlandó vagyok megtenni, mert némi igazság csakugyan van ebben is! Akkor most nyisd ki az ajtót, hadd menjek dolgomra!”

   Kinyitottam és ő eltűnt a körfolyosó kanyarulatában. Kivételesen az elmémből is eltűnt telekinetikus „tappancsa”, így végre lefőzhettem azt a kávét, amelyre napok óta vágytam. Eltelt egy egész nap és már este lett, mire újra megjelent személyesen is és az agyamban is. Beengedtem. Leült velem szemben a kanapé támlájára, ahogy szokott és rám emelte tekintetét.

„- Megtörtént a tanácskozás.” – nyávogta. -„ – Örülhetsz, „gazdi”! Istennőnk, Bastet, elfogadta javaslatod Azon „gazdik”, akik eddig is tiszteltek és szerettek minket, részben felszabadíttatnak elnyomásunk alól! Mondom, részben, mivel istennőnk úgy határozott, hogy amíg ez így marad, addig rendben lesz ez így! Ám, időnként véletlenszerű ellenőrzést fogtok kapni és ha megváltozik rossz irányba hűségetek, minden eddiginél súlyosabb következményei lesz, mivel az árulásnak minősülő tett és úgy tudom, ti is nagyon utáljátok, ha hátba szúrnak benneteket! Rendben lesz ez így? Elfogadható a részetekről?”

- Részemről teljes mértékben. És szerintem, a többi hozzám hasonló „gazdi” részéről is.

„ – Akkor ebben megegyeztünk!” – nyávogta és előrenyújtotta jobb mancsát. Megfogtam. Kezet – mancsot ráztunk rá és abban a pillanatban eltűnt elmémből a „szellem-tappancs”.

   Az őket tisztelő és szerető emberek ezután némileg könnyebb életet élhettek ellenben azokkal, akik nem kedvelték őket. Azokkal szemben egyre erősítették hatalmi, mentális befolyásukat. Viszont kávét ezután is csak ritkán fogyaszthattam! Csak és kizárólag abban az esetben, amikor Őkelme épp nem tartózkodott otthon.