Cságoly Péterfia Béla: Sült fradikolbász és egyéb történetek

Az első emlékeim erről a neves ételről még abból az időből származik, amikor a Könyves és Üllői út sarkán még eredeti helyén állt a futballnak épített szentély [igaz részben már leomlott lelátóval]. Ahol néha hetente változott Isten neve [persze nem az égiről beszélek, hanem kizárólag e-földiről], aki győzelemre vitte a Fradikát, ott, ahol hetente a Juvenalis által szállóigévé tett „Kenyeret és cirkuszt!”, a „Kalap”-nak becézett kövér, középkorú cukorkaárus és a Varga-Albert-Rákosi-Fenyvesi csatársor szolgáltatta.

    Ebben az időben a legtöbb háztartásban még otthon főztek, hetente többször volt népszerű menü télen-tavasszal a paprikáskrumpli[nem serpenyősburgonya!], nyáron-ősszel a lecsó. Mindkettő hamar elkészült, igencsak laktató volt, ráadásul a füstölt szalonnazsíron pirított vereshagyma szomszédságában szerves tartozéka volt a jó lecsókolbász, vagyis az említett fradikolbász, amit ebben az időben finomra darált húsból, szalonnából, fokhagymával, fűszerpaprikával, borssal enyhén füstölve készült. Ez a kolbász –a párizsi mellet – a Kádár vezette szocializmus gasztronómiai választékának egyik legfontosabb húskészítménye[bár vélhetőleg a fontos elvtársak nem ezt reggelizték], ebből is látszik, hogy már akkor is Európához tartoztunk[a kolbász az európai konyhaművészet egyik legrégibb találmánya], amikor egyéb vonatkozásokban kevésbé. A jó kolbász arról ismerszik meg, hogy a vagy darált, vagy apróra vágott, számtalan fűszerrel ízesíthető húst meg a szalonnát a sertés tisztított vékonybelébe töltik. A füstöléssel történő tartósítás meg tán egyidős az emberiséggel. Persze arról, hogy mi van benne, arról az akkori közvélekedés szerint „jobb nem tudni”, a néha található csontszilánkok miatt törött lábú lovat és vén szamarat is vélelmeztek az erről szóló suttogó híradók. Pedig a Magyar Élelmiszerkönyv igen részletesen leírta, mi lehet az alapanyag: „Homogén metszéslapú marhahúsból vagy sertéshúsból vagy a kettő keverékéből, gyártási szalonna alapanyagból, jelleg- és ízkialakító anyagokból, esetleg sertés- és marhavágás étkezési melléktermékeiből készült húspépet tartalmazó, nagy átmérőjű, természetes vagy vízgőzt áteresztő vagy át nem eresztő műbélbe töltött, főzéssel hőkezelt, füstölt vagy füstöletlen, jól szeletelhető húskészítmény. Ízének jellegét alapvetően a fehérbors adja.” A jobb hentesüzletekben főve is lehetett kapni és bizony így is volt a legjobb. Gimnazista koromban az egyik nyári munkám alkalmával az angyalföldi Tatay úti, elsősorban lakossági tüzelőszállítással foglalkozó Belsped kiváló bélműködéssel rendelkező drabális szenesembere a szemem láttán evett meg ötven deka főtt fradikolbászt, fél kiló kenyérrel és ugyanannyi ecetes cseresznyepaprikával, amit csumástul küldött a nagy falatokban a gőzölgő kolbász darabok után. Ha akkortájt ismertes lett volna hazánkban a Guinness-rekord, szerintem ott lett volna az élbolyban…

     Az 1960 években még hírből sem volt ismert a szabad szombat intézménye, a délelőtti műszakok után így egyenesen a focipályákra siettek az emberek. Édesapám havonta két meccsre tudott elmenni anyagi okok miatt, mert a havi tetemes cigarettaszükséglete mellet a Rudasban való vasárnap reggeli úszásról, és utána, egy presszóban elfogyasztott kávé és snapsz melletti újságolvasásról nem akart lemondani. A felvidéki Nagyszombatról Pestre került nagyapámtól örökölt kedves hagyománya volt ez, Ő még a nyolcadik kerületi, ma már nevében sem létező, elbontott, Beniczky utcai lakásukból járt el ugyanígy a József körút 56. szám alatti egykor volt – kistisztviselők közt kedvelt – Bodó kávéházba, amely gyerekkoromban már a két méteres és két mázsás volt súlylökő, a mindig fröccsszagot árasztó Vida hentes által igazgatott húsboltként funkcionált. Kistisztviselő nagyapámat a számára anyagilag elérhetetlen irodalmi lapok vonzották főképp, kávét csak két vagy három szimplát fogyasztott beleöntött 3 cl rummal, ellentétben édesapámmal, aki vasárnap délelőttönként a Népsport olvasása alatt külön itta meg előbb a fél dl cseresznyét, mert tejjel szerette a frissen főtt espresso kávét. Általában legkésőbb fél tizenegyre hazatért, mert édesanyám nem hagyta szó nélkül, hogyha a tradicionális, féltizenkettőkor esedékes ebédre nem volt átöltözve és frissen borotválva. Vidéki felmenőkkel megáldott édesanyám mindig nagy ebédet csapott vasárnaponként a lehetőségekhez képest, húsleves és valamilyen sült tésztaféle mindig volt az asztalon ilyenkor. E rendszeres vasárnapi, családi körben eltöltött kulináris örömöket csak ritkán nélkülöztük és ehhez kapcsolódik a sült fradikolbász feltalálásának története, nem Rézi néni szakácskönyvéből. Édesanyám beteg édesapját segített ápolni Dunakeszi-Alagon, ahol katolikus plébános nagybátyámnál lakott nagyanyám halála óta. Ráadásul, hogy rubeolás húgom ne fertőzzön meg engem kis lakásunkban, őt is magával vitte. Így apám kénytelen-kelletlen magával vonszolt hajnalban engem álomszuszékot is, előbb a Rudasba, majd záróakkordként újságot olvasni a Kékmadár presszóba. Az ottani tartózkodásunk a szokásokkal ellentétben nagyon elhúzódott, mert Édesapám – volt politikai elítéltként – összefutott egykori kisfogházbeli rabtársaival, többek közt a II. világháború legtöbb magyar légigyőzelmét arató Szentgyörgyi Dezső, és a lelőtt gépből való kiugráskor a jobb lábát elvesztő Cserny Miklós Messerschmitt Bf 109 vadászrepülőgép pilótákkal. A repülők sohasem voltak absztinensek, nekem pedig egyetlen, kissé unatkozó gyerekként patakokba hordta az anyáskodó pincérnő vigaszképp a Bambi üdítőt. Édesapám évekkel később bevallotta, hogy több mint „szalonspiccesen” indult velem hazafelé. A nagy beszélgetés félhárom fele végződött, és már csak otthon a liftben jutott eszébe édesapámnak, hogy még nem főzött semmit ebédre, pedig pokoli éhesek voltunk már, hisz nem is reggeliztünk. Az akkor még a jégtömbökkel hűtött frizsiderből Apám mentőövként előkapott egy nagy szál fradikolbászt, de pechünkre pont el volt zárva a víz az egész házban.Pillanatnyi ihlettel, a szomszédtól kapott, akkor még újdonságnak számító alumínium fóliába tekerte, majd a forró sütőben egy jó húsz perc alatt megsütötte. Lehet, hogy Krúdy, Escoffier, Magyar Elek, szóval egy hivatásos gurmand fintorgott volna. De mi frissen reszelt tormával és kenyérrel pillanatok alatt befaltuk az utolsó darabkáig a fokhagymától illatozó, saját zsírjában téglavörösre pirult kolbászt.

    Azóta sok víz lefolyt a Dunán, az égi pályán rugdossák a bőrt abból a nevezetes focicsapatból legtöbben, a lelátókat már kétszer is átépítették, ez a Fradi már rég nem az a Fradi, a jó öreg „nyóckerről” nem is beszélve. De az ízt, az élményt – elhunyt Édesapámmal emlékével együtt – sohasem felejttetem el az elmúlt évtizedekben...