Csernák Árpád: A VÖRÖS BOHÓC ÉS MÁS DÉMONOK

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is megfogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettõt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettõt megbánod.” Írja Kierkegaard a Vagy-Vagy-ban. Nem csoda, hogy ideglázat kapott szegény gyerek. Gyerek, mondom, nekem, hozzám képest gyerek-korú volt amikor meghalt, hiszen én már csaknem húsz évvel öregebb vagyok nála, és biztosan tudom nem kevésbé beteg. De úgy látszik belül, nálam valami jobban van elrendezve talán genetikailag, szívósabb vagyok, mondhatnánk, mert arra gondolni sem merek, hogy nagyobb vagy jobb filozófus lennék, már csak azért sem, mert én egyáltalán nem vagyok filozófus, míg õ elismerten, „elkönyvelve” minden idõk egyik legnagyobb filozófusa. Ezt én persze megkérdõjelezném, mert szerintem csak az lehet jó filozófia amelyik éltet, életben tart, az élet mellett szól, életigenlõ. Az nem lehet jó filozófia, amibe fiatalon bele kell õrülni, legalábbis nem lehet jó, elfogadható gondolatmenet, út, aminek a végén összeroppan az ember. Vagy minden filozófia, gondolatmenet ha õszinte és következetes ide vezet? Akkor inkább hazudni kell. Vagy-vagy... Mindezek alapján Diogenész sokkal nagyobb filozófus volt mint Kierkegaard vagy Nietzsche. Nem, nem is csak „mindezek alapján”; mondjuk ki: nagyobb filozófus volt a vén künikosz. Cioran milyen pofátlanul cinikus, hihetetlenül kiábrándultnak tûnik föl, mégis a maga ambivalens módján életigenlõ. Azt mondja: „Csak azért élek, mert ahogy kedvem tartja, meghalhatok: az öngyilkosság eszméje nélkül rég öngyilkos lettem volna.” Ravasz, mi?! Azt mondja: rohadt az élet, persze, hogy rohadt, ne áltasd magad, annyira rohadt, hogy bele kéne dögleni, de különös gondolatmenetének konklúziójaként mégiscsak él. Él! És ez a lényeg. És engem, mint olvasót, megnevettet, görcseimet oldja, és ezáltal felvidít. Hát persze! Milyen igaza van! Milyen egyszerû! Mondom és röhögök. És ez a másik lényeges momentum: a nevetés! Azt mondja: „Mit tesz a bölcs? Beletörõdik abba, hogy lát, hogy eszik, s így tovább... kedve ellenére elfogadja a „kilenc nyílt seb”-et, ahogy a Bhagavad-gitá nevezi a testet. Mi a bölcsesség? Méltósággal elviselni a megaláztatást, amit lyukaink ránk mérnek.” És megint ugyanaz!: „beletörõdik”, „kedve ellenére”, „kilenc nyílt seb”, „megaláztatás”... de felderít, megnevettet, él és éltet, és ez a lényeg, hát így!, és aki képes így tenni, az valóban közel áll a bölcsességhez. Igaz, Kierkegaard is halálosan fontos dolognak tartotta a nevetést, hiszen azt írja, hogy egyik álmában, amikor az istenek elõtt, az istenektõl bármit kérhetett, azt mondta: „Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés.” Álom! Álmában ezt kérte az istenektõl, csak ezt, és álmában: „Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek.” És ebbõl a jó Sören azt szûrte le, hogy kérése teljesül, meghallgatták az istenek. Álmában! De a valóságban úgy fest nem hallgatták meg. Inkább csak kinevették. És a nevetés helyett a rettegés, a szorongás, az idegláz jutott neki osztályrészül. No meg Regine Olssen sem volt G. Judit!

Judittal mindig jól megértettük egymást, és nem csak szexuálisan, hanem ami ezzel szorosan összefügg szellemileg-lelkileg is. Kisebb-nagyobb súrlódások persze voltak, elsõsorban az én hibámból, mert nem tudtam mindig közömbös maradni más nõk iránt; vagy az õ értetlenségébõl, makacsságából fakadóan, legyen szó bármilyen apróságról. Viszont az is igaz, hogy ezek a kisebb súrlódások azért nem vezettek soha súlyosabb összetûzéshez vagy váláshoz, mert õ nagyon is megértõnek bizonyult, ami néha szintén a makacsságának a megnyilvánulása volt. Makacsul hitt abban, hogy nekünk együtt kell maradni, együtt kell végigcsinálni... Ha pontosabban és egyszerûbben akarnám a dolgot megfogalmazni, azt mondanám: Judit tud szeretni.

Mostanában mindkettõnknek a szerencsejátékok okoznak fõfájást. Mindig is hajlamos voltam a szerencsejátékokra. Egy idõben a lóverseny, késõbb a kártya vitte el minden pénzemet, de büszkén jelentem, hogy mindkét idõszak csak néhány évig tartott, és mindkettõbõl akaraterõmnek köszönhetõen gyógyultam ki, verbálszuggesztió segítségével. Igen: nálam minden az igével (vagy az ige hiányával) kezdõdik, de minden ott is végzõdik. Csak ebben bízhatunk most is, amikor minden eddiginél ocsmányabb formáját és helyszínét ismertem meg a szerencsejátékoknak: a játéktermeket és bennük a vibráló-zenélõ-beszélõ játékgépeket, rulettet, pókert... Ördögien vannak ezek a gépek megszerkesztve, beprogramozva, mert néha hagynak nyerni, és akkor játszol tovább, mert elhiszed, hogy vissza tudod nyerni minden addigi veszteségedet, de mire észbe kapsz, már egy fillér sincs a zsebedben, és nem csökkentetted, hanem növelted a veszteségedet, és vadul fogadkozol, hogy holnap mindent visszanyersz, vagy vadul fogadkozol, hogy egyszer s mindenkorra abbahagyod, de nem hagyod abba...

Ez a kóros állapot általában akkor kezdõdik el, amikor nem tudok dolgozni, és akkor válik súlyossá, amikor noha tudnék dolgozni nem a papír vagy az írógép, hanem egy játékautomata elé ülök le. Nem akarok mindent az általam meghirdetett sztrájkra kenni, de ez a krónikussá váló nyavalyám akkor újult ki, amikor elõször megfordult a fejemben: nem kell a kortárs irodalom, de ha egyáltalán nem lenne, akkor mégiscsak hiányozna. Olyasmi volt ez, mint amikor valaki csak azért lesz öngyilkos, hogy észrevegyék: él! Nem csak hitem, erõm, kedvem nem volt írni, hanem egyenesen azzal nyugtattam magam, hogy most nem kell, nem szabad írni. Viszont valamit kezdenem kellett az így felszabadult idõvel, valamit játszanom kellett, és akkor vált igazán veszélyessé a helyzet, amikor már nagy vesztésben voltam. És itt hamar és könnyen nagy vesztésbe lehet kerülni. Ilyenkor két okból játszhat tovább az ember: vagy megint vesztett, és akkor vissza akarja nyerni a veszteségét, vagy nyert, és akkor azzal hitegetvén magát, hogy most jó szériában van még többet szeretne nyerni.

Összességében már 120. 000 forintos vesztésre álltam amikor bementem a rulett-terembe. Tízezer forintért kértem pontokat, egy pont húsz forint, nyomogattam a gombokat: a 32-es és környéke, az 5-ös és környéke, a 21-es és környéke, a 0-ra mindig rakni kell, húsz-húsz pont a nagyszámokra, a pirosra és a párosra... és bejöttek a számaim... kétszer bejött a nullás, egyszer a 32-es, a 28-as, telibe és még alaposan körberakva. nyertem 34.000-et! Ujjongtam: na most elkaptam, most visszanyerek mindent, de okosan gondoltam, holott itt nem lehet okosnak lenni , ezt most abbahagyom, nem jöhetnek tovább az én számaim, áttérek a cseresznyés démonra... már nem tettem a rulettre, csak visszanéztem a következõ pörgetésre: zéró, mondta az ördögi hang! Az elõzõ körben húsz ponttal rajta voltam! Nem szabad, ha nem játszol, nem szabad nézni! Na mindegy, majd a cseresznyésen! Dobáltam a százasokat, villogott, zenélt a démon, néha megduplázta, megtriplázta, de összességében vesztettem 26.000-et. Volt önuralmam leállni ezzel, de még mindig maradt annyi a mai nyereségbõl, hogy gondoltam átmegyek a Zátonyba, iszom egy unicumot vagy egy yagermaistert és játszom még egy kicsit a Vörös Bohócon. Ez egy látszólag kevésbé veszélyes, primitív játék, csak húszasokkal mûködik, egyet, kettõt vagy hármat lehet bedobni, a három bohóc és a három piros hetes csak akkor fizet, ha hármat dobtál be, ebben kell döntened, minden egyéb a gépen múlik, de jó érzés, ha bejön mondjuk a három piros jackpot...

A kocsma elõtt, a sövény mellett az árnyakban a város egyik ismert koldusa: a lábatlan õsz nõ, tolókocsiban, szétesõ vörös arccal. Kezében az elmaradhatatlan borospohár, mellette nálánál jóval fiatalabb férfi ül egy mûanyag széken. Mindketten tök részegek... fényes bõrök, zsíros hajak, tompa, zavaros tekintetek... Izzadnak. Az õsz roncsnak felgyûrõdik a szoknya-rongya, látszanak csonkjai... Üvöltve beszél, foszló szájában néhány sárga fog: Na hozzál még egy nagyfröccsöt... aztán hazaviszel, lefektetsz!... mert lábam nincs, de picsám az van!...

Ez a lábatlan lény mentett meg a további játéktól. Megszoktam már az efféle jeleneteket, szövegeket, edzettnek mondhatom magam, de most valahogy valóságos rosszullét jött rám, szédültem, hányingerem támadt. Nem mentem be, nem ittam sem unicumot sem yagermaistert, de legalább nem is játszottam... Szinte menekültem, és egyszercsak a postán kötöttem ki. Szinte öntudatlan állapotban feladtam egy táviratot Ádámnak: „A 14.35-össel érkezem. András.”

A vonaton, a vonatkupéban egészen a sarokba húzódom, lehúzom a sötétítõ függönyt, a fejtámlának támasztom a fejem, pontosabban: az arcom, a halántékom, így a nyakam körüli izmokban is csökken a feszültség, torkomban, gyomromban a hányinger, és lázas arcomnak, halántékomnak is jólesik a mûbõr hûvössége. Behunyom a szemem, enyhülésre várva, de ebben a pillanatban iszonyú képsorok kínoznak és érzem, ahogy az arcom forróságától rohamosan átmelegszik a mûbõr fejtámla, és az iménti kellemes hûvösséget valami undorító, fülledt ragacs váltja fel, aminek ráadásul émelyítõ szaga van, mint a fõzött enyv és a megolvadt kátrány keverékének. Gyorsan leválasztom arcomat errõl a horrorisztikus felületrõl és elõre dõlök, így viszont összenyomódik a gyomrom és fokozza torkomban az ingert, felugrok, felhúzom a függönyt, lerántom az ablakot, görcsösen markolom a fémkeretet, fejemet az ég felé feszítem és megpróbálok nagy levegõket venni...

...apa! Szevasz apa! hallom. Hirtelen kijózanodom, minden rossz érzésem megszûnik, kinyitom a szemem. Gyõzõ áll ott hátizsákkal a hátán, mosolyogva.

Kisfiam! kezdem csaknem kiáltva, mint akinek épp most mentették meg az életét, aztán észbekapva, kissé tárgyilagosabb hangnemben folytatom ... Gyõzõ, nagyon jó, hogy találkoztunk... épp azon törtem a fejem, hogy honnan tudnám felhívni anyádat... mondd meg neki, hogy lementem Ádámhoz Fonyódra... nagyon sürgõs... van egy közös munkánk tudod...

...én meg ezzel a vonattal jöttem...

...jelezhetted volna... akkor másképp alakítom a dolgokat... de remélem még itthon leszel...

...persze, persze... most itt leszek legalább egy hétig... de lehet, hogy tovább is...

...jó!, na ez jó! mondom leplezetlen lelkesültséggel. Ebben a pillanatban elindult a vonat. Kihajoltam az ablakon akkor szevasz! Gyõzõ felnyújtotta hatalmas kezét, egymás tenyerébe csaptunk. Még sokáig álltam ott az ablakban és néztem a fiam sudár alakját. Hosszú karja a levegõben, mint egy felkiáltójel. Nem szeretnék sem szentimentális sem melodramatikus lenni, de úgy néztem a fiamat, mint az életem értelmét és megmentõjét. Õ egyébként valóban, már többször megmentette az életemet, anélkül, hogy tudott volna róla.

Aztán, amikor Gyõzõ alakja eltûnt az állomás épületében, visszaültem a helyemre. már nem volt olyan rossz, de a szememet nem mertem behunyni... mostanában félek behunyni a szememet... azok a képsorok!... amikor lehunyom a szemem, azonnal megjelennek... életem legsötétebb, legmegalázóbb pillanatai... nem „emlékezés” vagy „rágondolás” ez, a fene akarna ezekre a jelenetekre emlékezni vagy rágondolni... egyszerûen itt vannak, a jelenben, felnagyulva, kissé elrajzolva, és én itt és most élem át az egészet bûntudattal, szégyennel... vagy nem, nem is, hanem mint maga a bûn vagy a szégyen... annak tudatában, hogy ezen nem lehet változtatni... végleges, irreverzibilis...

Nem szeretném részletezni ezeket a jeleneteket, bûnöket; nem szeretném felsorolni ezeket a rémképeket, egyet mégis megemlítenék, csak hogy érzékeltessem a dolog jellegét és rávilágítsak már-már kibírhatatlan voltára. Ez lehetne a címe: A VÉRES ARC.

Amikor fiatal házasok voltunk Judittal, még mindketten dohányoztunk. Aztán én leszoktam, és szerettem volna, ha Judit is abbahagyja. Tett is erre vonatkozó ígéretet. Én éppen túl voltam a nehezén, amikor egyik este Judit ismét rágyújtott. A tévét néztük és õ pöfékelt. A dohányzásról frissen leszokott ember idegrendszere ezt nehezen tûri. Oldalt néztem, és a tévé felöl szivárgó fényben láttam, amint Judit formás ajkai közé helyezi a végén izzó kis rudacskát, megszívja, aztán kékes-fényû füst-kompozíciókat ereget. Kértem, hogy tegye le, nyomja el, többször kértem. Nem is reagált. Ez bõszített fel. Nem is a tény, hogy nem hajlandó abbahagyni a dohányzást, hanem az, hogy még válaszra sem méltat. Úgy éreztem provokál. Kinyújtott karral, visszkézbõl, elborult elmével arcul csaptam. Nem tudok pontos választ adni, hogy „csak” a cigarettát akartam kiverni a szájából vagy aljasabb szándékok vezéreltek... nem tudom. Nem voltam teljesen magamnál. A lényeg az, hogy olyan szerencsétlenre és erõsre sikeredett ez a csapás, hogy Judit szemüvege összetörött és az egyik üvegdarab felsértette a szemhéját, de akkor még nem lehetett tisztán látni, hogy mi történt. Judit a szeméhez kapott, felsikoltott, mire ott termett az anyósom és az apósom akkor még együtt laktunk, az õ házukban , felgyújtották a villanyt... Csak azt láttam, hogy Judit arca merõ vér...

Nem akarom hosszúra nyújtani a történetet: Judit szemhéját két öltéssel összevarrták és a seb hamarosan begyógyult, nyomtalanul eltûnt, de ez a jelenet rémlátomásaimban úgy jelenik meg, hogy Judit szép arca eltorzul, darabokra hull, minden csupa vér és sikoly, és én fuldoklom, nem tudom, hogy gyilkos vagyok-e vagy „csak” megvakítottam az általam legjobban szeretett lényt, tehetetlenségemben ordítok, de nem bírok felébredni és a helyzet megoldhatatlannak látszik... ilyenkor csurom vizesen, fuldokolva ébredek, de utólag, ébren és józanul is úgy ítélem meg, hogy ez jóvátehetetlen... Ilyenkor nincs elõzmény, nincsenek részletek, érvek és ellenérvek, csak a véres arc van... Nem a seb, nem a vér, nem a sikoly, nem a düh teszi kibírhatatlanná a jelenetet... mindez elemezhetetlen, a tettre nincs magyarázat, a feloldozásra nincs remény és érv, nincs mentség... csak a bûn marad és a szégyen és a tehetetlenség...

Hát ilyenek. Ez és ehhez hasonlóak. Aztán vannak olyanok, ahol nem én követtem el valamit valaki ellen, hanem ellenem követett el valaki valamit, és ezek sem kevésbé borzalmasak: megaláznak, a hiábavalóság legsötétebb bugyraiba hajítanak, elveszik maradék hitedet, erõdet, önbizalmadat. Van belõlük bõven. És az utóbbi idõben mintha szaporodnának. Olyan képek törnek felszínre, amikrõl azt hittem már rég elfelejtettem õket, már rég „elévültek”, de itt nem számít az idõ, érvényüket vesztik az okos emberek által kitalált és írásba foglalt jogi formulák, sõt: minél távolabbról, minél mélyebbrõl tör elõ a kép, a jelenet, a tett..., annál elviselhetetlenebb, annál érvényesebb, annál kibírhatatlanabb...

Amikor leszálltam a vonatról, csak álltam egy darabig a lesújtó fényben és forróságban, néztem a sínek fényes pántjait, köztük a kõzúzalékot, és csak akkor bírtam elindulni a hegy felé, amikor a vonatnak már a hangját sem hallottam.