Cságoly Péterfia Béla: Éljen a felszabadúlás napja, április 4.

/Loopkin szovjet gárdaőrmester elárvult magyarországi feljegyzéseiből/

Öreg mátyásföldi, pergő vakolatú, ablaktalan épület. Kutyasétáltatás közben romok alól kihalászok egy kockás iskolás füzetet, fedőlapján nyomtatva: тетрадь [írka]. Penészes, tán vörösbortól barnapecsétes, zsiradékkal bőven átitatva. Az első lapon ácsceruzával írt nyomtatott betűkkel дневник [napló] alatta dőlt, határozott [józan?!]  írással Л. И.. Loopkin комсомольский секретарь [Lavrentyij  Ivanovics  Loopkin komszomol titkár] feljegyzéseiből. Minél tovább lapoztam, annál hiányosabb, egyre gyakrabban reszketeg és olvashatatlanabb az írás. Amit sikerült lefordítanom, azt most közreadom.

*

A Komszomol-iskolán Szergej Szergejevics politikai instruktor elvtárs tanácsára kezdtem naplót vezetni 1933. november 7-én, a Szovjet Forradalom születésnapján. Itt megtudtuk, a félelemre való rájátszás, az érzelmek, személyes érdekek és a pánik kihasználása, elterjedése és terjesztése náci propagandafogásnak számít, és valamennyi ellenzéki pletykák, mint az ukrajnai éhínség, vagy a rendszerellenes tevékenység szervezésével még mindig az elmenekült Trockij és követői vádolhatók. Egy propagandista elvtárs kifejtette, hogy bárki ellenség, aki fizikai, pszichológiai, társadalmi, erkölcsi vagy más jelekkel olyan benyomást kelt, hogy nem ért egyet az emberi boldogság kommunista ideáljával. Az is rögtön kiderült, hogy a párt és főleg szeretett vezérünk Joszif Visszarionovics Sztálin elvtárs mindig kézben tartja a dolgokat, mindig tartja a szavát. Ezt csak abból gondolom, hogy itt Gorkijban a fejünkbe vésték, hogy mindig ébernek kell lenni, az embernek még a saját szüleiben és a vezető elvtársakban sem szabad bíznia. Mint mondtam, az így igaz, mert amikor feljelentettem a szüleimet pártszerűtlen, trockista magatartásért [egyheti ennivalót rejtegettek kisöcsémnek] rögtön letartóztatták őket és a Gulágra kerültek, az északi sarkköri, Szolovki, „Perm 36.” táborba, hogy – nagyon helyesen – jóvátegyék súlyos bűneiket. Nem értettem a dolgot – mármint a pártszerűtlen viselkedést – mert mindketten régi mozgalmi emberek voltak.  Anyámat egész Gorkij jól ismerte, mint aki a városi elsőtitkár elvtárs hivatali titkárnője és bizalmasa, olyan jó és bensőséges viszonyban volt vele, hogy hetente többször is nála aludt éjszakánként, ha sokáig elhúzódtak az ügyek… Apám régi munkásmozgalmi aktivista, akinek fiatal évei sokban hasonlóak a Szovjetunió kommunista pártjának leghűbb fiaiéval. Lembergben született akárcsak K. B. Radek elvtárs, majd 1917-ben Szentpéterváron nagyon megkedvelte közös gyökereikre való tekintettel L. B. Kamenyev elvtárs, aki bemutatta a Pravda szerkesztőségében magának Szálin elvtársnak is. Ekkor lett kommunista, pártutasításra önként bevonult az Északi Tengeri Flottához és egyéb jó tanácsokat is kaphatott. Ezt abból gondolom, hogy mesélte, egy tengerészkapitány puccere lett, és az Auróra cirkáló fogdájából tört ki– mert nála maradt véletlenül a parancsnok zsebórája –, hogy a fehérekre irányítsa a felkelők ágyútüzét, majd politikai kiképzése után hivatásos Cseka agitátor, aki éberen figyelte és jelentette a befurakodott ellenséget foglalkozásához és feletteseihez mindig hűen. Engem például Berija és Jezsov elvtársakról, a GRU és az NKVD megalapítóiról nevezett el. Otthoni íróasztala fölött, egy Sztálin elvtársat ábrázoló kép alá szögezett két újságcikket és naponta gyakorolta az ott leírtakat. Az egyikben Derzsinszkij, a Cseka létrehozója, elrendeli minden olyan gazdag egyén deportálását különleges táborokba, aki a legcsekélyebb szovjetellenes propagandát fejti ki, a másik, hogy Trockij még 1923-ban leszögezi, hogy a hatalom birtoklásának kérdése nem az alkotmány cikkelyeire való hivatkozással oldódik meg, hanem az erőszak minden formájának az igénybevételével. Anyámmal ellentétben apám tisztában lehetett vele, hogy bűneit esetleg, mint trockista frakciózó, nem ússza meg élve, a per során önkritikát gyakorolt, ezért csak tíz évre ítélték. Viszont 1935-ben a Zinovjev, Kamenyev és Szmirnov, az úgynevezett tizenhatok perében, újra elővették és hozzájuk csapták az ügyét, majd – Sztálin elvtárs legnagyobb jóindulata dacára – a bebizonyosodott súlyos vádak miatt agyon kellett lőni. Mind említettem a párt és főleg a Gazda [Sztálin elvtárs]  mennyire komolyan veszi az éberséget jól mutatja, hogy naplóm írásának harmadik hetében, beadványom után, magához rendelte Szergej Szergejevicset, fejére olvasta árulását amit a nép ellen elkövetett, majd a folyosón hátulról tarkón lőtték [csak azt nem értem, hogy miért vacsoráztatta meg előtte Joszif Visszarionovics  a bűnös instruktor elvtársat, miért ivott meg vele és a többi, beadványomban ugyancsak megemlített és ugyanúgy tarkón lőtt gorkiji nacsalnyikokkal együtt több üveg percovkát, és miért tüntette ki őket, egy órával a haláluk előtt]. Szorgalmam és éberségem jutalmául a komisszár iskola elvégzése után engem is Szibériába küldtek, hogy egy ideológiailag éretlen mongol gárdahadosztály politikai biztosának jobb keze, vagyis a kancsukája legyek. Tanultam szüleim meg a kivégzett Komszomol –iskola tanárainak bűneiből, csak egy-két konzervet hoztam el éjszakánként egy rosszul őrzött teherkocsiból, amennyit megettem, és nem feledkezve meg minden reggel jelenteni a napról-napra kicserélődő hanyag őrök feljelentését Brezsnyev politikai helyettes elvtársnak. Röpke fél év alatt már őrmester lettem, majd… ,

[itt egy pár lap olvashatatlan]

Мадрид, 10 сентября 1936 г.
Spanyolországba kerültem a Nemzetközi Brigádokhoz és itt találkoztam először magyarokkal, és rögtön rájöttem, hogy furcsa és érthetetlen nép ez. „Te jó Isten! A Szovjetunió kétszázmillió lakosa között nincs még egy olyan idióta, aki naplót írna!” fakadt ki még Moszkvában a fasiszta francoisták elleni könyörtelen harc felkészítése közben egy bajuszos, parasztképű, már a cári család kivégzésében is résztvevő régi magyar kommunista elvtárs, akinek elárultam, hogy nekem is van ilyen. Bezzeg Gerő elvtárs kedvelt – akit számomra érthetetlenül barcelonai mészárosnak hívtak a háta mögött – mert jobb kezeként és az NKVD parancsára, vice versa titkos megfigyelőjeként – könyörtelen harcot vívtunk inkább a spanyol klérus és a sorainkba beépült, de általunk lebuktatott renegát nemzetközi brigádosok, frakciózó spanyol ál kommunisták, mint a falangisták meg az őket támogató német Condor légió ellen. Annyira hűségesen gyakoroltam az osztályharcot, hogy amikor a madridi összeomlás után vissza kellet térnem a Szovjetunióba, a burzsoáktól elkobzott egész teherautó érték hazaszállítását kellet megoldanom. Később értettem meg Szálin elvtársat, amikor a Komminternbe Spanyolországban befurakodott árulókat könyörtelenül kivégeztette, hisz ezek a Szovjetunióba visszakerült spanyolos magyar elvtársak közül többen besúgtak engem holmi lopásokkal és a zsoldpénztár megdézsmálásával kapcsolatos hamis állításokkal, mellesleg egymás lelkes feljelengetése közben. A pofátlanok! Minden igazi kommunistát, mint engem, hidegen hagynak a földi javak, a marxista-leninista eszméért és nem pénzért harcol. Persze a pártvezetés világosan látta a valódi értékeimet a kommunista osztályharcban, azt üzenték esetleges ideológiai megingásaim kapcsán: „spongyát rá”! Tévedéseim kiigazítására – tanulni – rám bízták a Ljubjankába került, a kommunista rendszerbe beszivárgott kémek, egykori elvtársaink elszámoltatását és őrzését. Ezt olyan pártszerűen és eredményesen végeztem, hogy – a hátam mögött inkvizitornak becéztek – a Szovjetunióhoz és nagy vezérünkhöz való ragaszkodásomnak elismerése miatt kitüntetésképpen már egyedül küldtek Mongóliába titkos pártmegbízatással;…  

[itt a napló több lapja olvashatatlanná vált a beleitatódott foltok hatására, hányadék vagy esetleg vér?!]  

Москва 12. часов 5. декабря 1941 г.
Ma megkaptam éberségem jutalmául a Munka Vörös Zászló érdemrendet, mert a Gazda születésnapjára az alábbi verset tartalmazó levelezőlapot küldtem:  

„Talpra sorba proletárok,
 dolgos szovjet emberek,
 Sztálin apánk jóvoltából
 Fényes jövő integet.”

De utána nem tudtam elmenni a Szovjet Művészeti Akadémia-i professzori székfoglalómra, mert híre jött, hogy a hitlerista csapatok már Moszkva külső kerületeit támadják, ezért a Párt parancsára harcba indultam a náci megszállók ellen, és soron kívül a németektől még nem támadott Vlagyivosztokba helyeztettem magam…

[itt több lap ismét teljesen olvashatatlan]

Будапешт, 18. часов, 25. декабря 1944 г.  
 Most, bár még mindig őrmester a rangom, fontos és felelősségteljes megbízást kaptam a Magyarországot megszálló szovjet haderő büntetőzászlóaljai folyamatos ellenőrzése és pártszerű viselkedésre szorítására, hogy mindenben kövessék a SZTAVKA és Sztálin Atyuska parancsait a náci megszállókkal szemben. Csak az a kínos, hogy még mögöttük [és tőlük] sincsen biztonságban a pártnak az olyan hű katonája sem, mint én vagyok. Minden reggel, miután beosztott elvtársaimmal helyükre rugdostam vagy vertem őket kancsukával a roham előtti eligazításkor, meg az ilyenkor járó fehér pirula vagy vodka osztásakor, felolvasom nekik mentorom Ilja Ehrenburg elvtárs kiáltványát. A felhívást, amelyet a Gazda bíztatására és parancsára osztottak ki a párt olyan hű fiainak, mint én vagyok.  Enni nem kaptak a fronton szolgálók két okból sem, mert ez lelövésükkor egyrészt élelmiszer pazarlás, másrészt szerezzenek maguknak, amúgy is könnyebb futni üres gyomorral. A szerzésben egyébként nagyon leleményesek ezek a megtévedt elvtársak, amikor egyszer nagyon fáradt és kába lettem a pirulák és a vodka minőségének együttes ellenőrzésekor, képesek voltak a kezemre lépve még a kapcámat és a lovaglónadrágomat is lehúzni a halinacsizmámmal együtt a lábamról… De ennek ellenére nem titkolództam, tudják meg ezek a tanulatlan, bűnös elvtársak az igazat! „A német egyszerű, egysejtű, de mégis különös élőlény, a német gonosz lény, a német katona nem hasonlít az emberhez. A németek nem titkolják, hogy állatok. Sőt, büszkék arra, hogy állatok!  A német azért gyilkol, hogy élvezzen. A német lemond az evésről, az alvásról, csak adjanak neki valakit, akit megkínozhasson. A német szeret orosz gyerekeket, öregeket akasztani. Az elesett Fritzeknél gyakran találnak fényképeket, melyen akasztófa és akasztott emberek láthatók; egyik Fritz akaszt, a másik ott áll a géppel és fényképezi, hogy a felakasztott ember hogyan fullad meg. [Megjegyzem ez buta dolog, hogyan végeztünk volna mi 1940-ben Katyinban két nap alatt, ha fotózással is kell még bíbelődnünk.] Gyötrik a sebesült vöröskatonákat, megmérgezik sebeiket, víz helyett vizeletet adnak nekik inni. Kínozzák a foglyokat.” A nőstények méltók a hímekhez. Hencegő rablók, orcátlan tudatlanok, kegyetlen vadak, gyávák és könyörtelenek a gyengével szemben, vérrel öntötték el a világot. A városok ezreit semmisítették meg. Bánatot és keserűséget okoztak a családok millióinak. Orcátlan. Gyáva. Fritz. Ezért szívünkben szent gyűlölet ég. Csak egy gondolatunk van: németet ölni. Falánk hasába szuronyt! Lecsukni kapzsi szemét! Szétütni buta, szögletes fejét! Pusztuljon ez a kígyó! „Ölj, vörös katona, ölj! Nincs kegyelem, nincsenek ártatlan németek! Alázz meg minden német nőt, ne törődj senkivel és semmivel! A német bestiának nincs lelke, a német gyerek, ha felnő, az ellenséged lesz! Ölj, vörös katona, ölj!”. Rendes és nagyszerű ember ez az Ehrenburg elvtárs, közös gyökereinkre való tekintettel személyesen nekem ajándékozta a menekülő nácik egyik, pisztollyal épp egy öregasszonyt tarkón lövő és véreskezű vöröscsillagos katonát ábrázoló Szovjetunió ellenes plakátját emlékül, megemlítve, hogy bizarr módon e kép apjára hasonlít [érdekes, hogy apámra és gorkiji szomszédunk, Lazar Kaganovics elvtárs apjára is]. Ez a plakát egyébként hazug hitlerista marhaság, egy gyenge, tehetetlen vénasszonynak elég egy jó szuronydöfés is…
Mint írtam, furcsa és érthetetlen nép ez a magyar, látható hogy velejéig megfertőzte őket az úri gőg, a klerikális és imperialista fasiszta propaganda. Ezért a hadosztályparancsnok elvtárssal egyetértésben ugyanazok a módszerek és szabályok vonatkoznak itt a magyarokra, mint a hitleristákra, budapesti, hősi és önzetlen küzdelmeink első percétől. Hogy mennyire gazdagok és elkényeztetettek, ezt az mutatja, hogy minden lakásban, még a takarítónőében is, van vízöblítéses WC. Teljesen igaza van a komisszárhelyettes elvtársnak: „nyema kultúra, imperialista zabráló masina”. Mennyivel ésszerűbb és egészségesebb az otthoni állapot, ahol csak a folyosó végén van egy lyuk és két bot, hogy tudjál mire támaszkodni. A magyar lakások legtöbbjében állványokon rengeteg mahorkapapírt tartanak nagyon praktikusan, miközben azt állítják, hogy nem is dohányoznak. Azt azért végleg nem értem, hogy miféle burzsuj összeesküvés áll e mögött, hogy mindegyik gerincén más áll felírva: Lexikon, Jókai, Arany… Érdekes az is, hogy asszonyaik és lányaik nagyon készségesen barátkoznak velünk. Persze nagyon kulturáltan csináljuk, nem verjük a fejüket az asztal szélébe és nem a hajukba markolva rántjuk őket magunkhoz, ahogy Pomerániában a szőke náci luvnyákkal szoktuk, csak udvariasan rájuk kiáltunk a Nagant pisztolyukkal a kezünkben: „давай девочка”! Lássák a viselkedésbeli különbséget a burzsoá hímek és a Komszomol meg a kommunista erkölcs emlőin felnőtt, egészséges szovjet ifjak között. Ugyanakkor a magyar férfiak nem ünneplik bennünk a felszabadítókat, érthetetlenül rossz néven veszik illemtudó viselkedésünket, számtalan hű elvtársam halt meg az orvul beléjük döfött olló, vasvilla vagy ásó által. E miatt az alapos barátkozás nagyon kínos, nagy erőlködésekkel is jár a hátul lévő davaj gitárral.  Egyszóval érthetetlen nép ez a magyar, itt nagyon szűkek az ajtók is, hogy – hátadon keresztben a gramofontölcsér a dobtáras géppisztollyal, egyik kezed foglalt a Sztálin elvtárs személyes parancsára leszerelt WC csészével, a másik egyéb fölös tárgyakkal – átmenj rajta, amikor Hruscsov politikai komisszár elvtárs magyarázata szerint épp önzetlenül felszabadítottuk a burzsoá rabságból e dolgokat, az otthon küzdő pártvezető elvtársainknak. De hazug nép is a magyar, mert arra panaszkodik, hogy a fasiszta németek már minden borukat és vodkájukat felitták. Azután rájöttem arra, hogy vodka mégis van, csak pimaszul elrejtve, kis díszes, kerek üvegekben található, az általam most éppen leszerelendő tükör előtt. Csak azt nem szeretem, hogy ilyen furcsa szagú, máshogy böfögök tőle, a vodka legyen fagyott krumpli ízű, ahogy már megszoktuk. Azt sem értem, hogy miért sírnak, amikor a kényelmetlen bútoraikból motormelegítéshez tüzet rakunk, vagy miért nem tetszik nekik az amerikaiaktól kapott Ford teherautónk motorháza körbeburkolva sajnálatos módon mintás, de legalább vörös színű szőnyegekkel, ami mindannyiunkat a hősi szocialista forradalmunkra és Lenin elvtársra emlékezett. Tegnap sajnos behívattak a frontvonaltól öt kilométerre levő parancsnokságra és megfenyegettek, mert az általam kiválóan eligazított harcoló elvtársak pont akkor égették el lángszóróval ellenséges sebesülteket, amikor a parancsnoki bunker felé fújt a szél. Ráadásul azt is nehezményezték, hogy az ott lévő ápolónőkkel mi kezdtünk eközben intenzíven barátkozni anélkül, hogy a parancsnok és a komisszár elvtársak módszeresen kihallgatták volna őket. Azzal védekeztem, hogy kevesen voltak, ötven-hatvan elvtársamra alig jutott egy náci frajla, meg ha végeztünk, úgyis karóba fogjuk húzni az erkölcsteleneket. Hogy jóvátegyem a dolgokat, felajánlottam azokból a karórákból, amiket halott vagy élő civilek karjáról fáradságos munkával felszabadítottam a tőke gaz uralma alól. Még szerencse, hogy a bal kezemre is csatoltam vagy harmincat, mert az ezredes elvtárs, a politikai tiszt rögtön levetette a tisztelgő kezemről mind az ötvenet, amit még Debrecen és környékén szereztem. Beledobatta egy nagy aggregátoros ládába, amely már háromnegyedig tele volt mindenféle ketyegő szerkezetekkel… Elmondta, hogy csak nekem akar jót, amikor szűk résekben keresek olyan dolgokat, amiket az imperialista propaganda által megtévesztett magyarok elrejtenek a szovjet haza hű fiai elől. Még jó, hogy nem gondolt a belső zsebemre is, ugyanis itt tartom azokat a zsebórákat, amelyeket egy álnok náci orvlövész golyója ellen tettem ide… Új beosztásom is van a szovjet zsákmánygyűjtő alakulatokhoz osztottak be ideiglenesen, akik a köztéri bronz szobrokat szedték össze beolvasztani. A párt éber vezetői mindig is oda osztották be eddig is, amihez már megvolt a gyakorlatom.

[itt megszakad, mert szintén több tucat kitépett lap hiányzik]

Будапешт, 05. часов, 4. ноябрь 1956 г.  

Ismét Budapesten vagyok, még mindig őrmesterként. Vorkutából, a Gulágról jöttem, ahol egy félreértés miatti, hamis vádakon alapuló ítélet nyomán hat évet töltöttem, előbb mint elítélt, később mint a tábor egyik propagandistája. Ugyanis az történt, hogy meggyanúsítottak, hogy magam részére tettem el a megszállt Berlinben a Vörös Zászlóval kitüntetett lövész-gárdahadosztály kantinjának háromhavi bevételét. Holott csak az ideológiailag nem megfelelően kiképzett kantinos elvtársnőt akartam megmenteni a lopás kísértésétől. Nem hittek nekem, bizonyára azért, mert hozzám hasonlóan az ezredparancsnok elvtárs fia is szeretett volna személyes tapasztalatokkal szerezni a büfés elvtársnő közismert adományozó természetéről. Amikor érvként azt is felhoztam, hogy én nem is itt, hanem a büntetőszázad komisszár helyettese vagyok, régi elvtárshoz- kommunista emberhez nem méltóan kigúnyoltak ezek a nyers és ideológiailag képzetlen kozákok, szokatlan módon, nyíltan, gyáva apartcsiknak neveztek, merthogy a Gazda végtelen előrelátása miatt az én atyai barátom és védelmezőm, Ilja Ehrenburg elvtárs, immár Moszkvában tartózkodott az akkor még szövetséges brit és amerikai sunyi imperialisták elleni békeharcot előkészíteni. Fejemhez vágták, hogy nem harcos vöröskatona, hanem nyúlszívű és mohó zsidó vagyok, amit abszolút nem értettem, hiszen nem emlékszem a körülmetélésemre, a nagy zsidó orvos perekben 1953-ban pedig Bulganyin elvtárs sofőrjeként kihallgató voltam, nem vádlott… valamint mindig a párt és a Gazda utasítása miatt tartózkodtam a többi politikai tiszt elvtársammal folyamatosan Moszkvától Berlinig a frontvonal mögött. Láthattuk ez helyes döntés volt, hisz Leningrádban hogyan géppuskázhattuk volna le tökéletesen a támadó német fasiszták elől a Volga Anyácskát és hős vezérünket nem becsülő gyáván megfutamodókat, ha mondjuk az aljas Wermacht katonákkal szemtől-szemben vagyunk épp a többi NKVD-s elvtárssal. Vorkutában a büntetőtáborban 3 nap után, szorgalmas füleléssel, elértem egy éhséglázadás bejelentésével, hogy visszakapjam katonai rangom és pártbeli pozícióm. Nem tetszett ezeknek a telhetetlen pimaszoknak a halfejes csalánleves és a napi tíz deka árpakenyér, holott a közéjük keveredett régi munkásmozgalomi és spanyolországi magyar, a nemzetközi osztályharcban megerősödött elvtársak is megmondhatják, „az élet nem habostorta”! Hogy itt joggal tartják fogva a kommunizmus és Sztálin apánk elleneseket, az ismét bebizonyosodott, hiszen nem értem miért, de többen is megpróbáltak engem agyonverni esti magányos körútjaim alkalmából a szögesdróton belül. Ezért szerető elvtársaim átmenetileg Bulganyin elvtárs sofőrjének küldtek Moszkvába, és mint említettem, kommunista világnézetem ismételt megerősítése után lettem újra propagandista.
Bár évek teltek el legutóbbi budapesti itt jártam óta, de ezek a magyarok továbbra is ideológiailag elmaradott emberek. Már tíz éve részesülnek Marx, Engels és Lenin elvtárs nagyszerű kommunizmusából Sztálin majd Hruscsov elvtárs bölcs irányításával, de ezek a magyarok semmit sem becsülnek meg. Szerencsére a régi NKVD-s magyar elvtársak közül mindig valaki készen állt, egymás likvidálása után, a velünk való együttműködésre, így folyamatosan tudtuk a dossziékat a kommunista magyar elvtársak jelentéseivel lefektetni, amikkel a kommunizmus építése és az imperialista tőkések meg a klerikális reakció elleni harc folytatódhatott. De ezek a magyarok nem szívlelik a gondoskodást, ahogy Jurij Andropov elvtárs és Konyev marsall elvtárs is kifejtette. Budapesten már nemcsak lőnek ránk, hanem egyesek benzines palackokat is dobálnak tankjainkra. Hogy a nemzetközi osztályharc során szerzett tapasztalataimat a fiatal, feltörekvő elvtársaknak mindig átadhassam, régi kipróbált kommunistaként inkább a háttérbe húzódom mostanság. De hogy az ifjabb szovjet elvtársaim életét megkíméljem, tanácsomra bevetettük a háborús módit, most a rákötözött német asszonyok és gyerekek helyett magyar kommunisták sorfalával, a pufajkásokat magunk előtt hajtva védettem nagyszerű eszközeinket. Én magam eközben a háborús hős, a bátor Vorosilov marsall és Brezsnyev komisszár elvtárs kedvenc taktikáját alkalmaztam, az egy hete elfoglalt Üllőre visszavonulva segítettem tanácsokkal rádión a pesti Üllői úton meg a Corvin köznél harcoló elvtársaimat. Eközben régi háborús szokásomhoz híven házról-házra, boltról boltra sétáltam egyet a nagyközségben, hogy megismerjem, milyen tárgyakkal gazdagodtak a magyarok az általunk irányított szocializmus boldog évtizedében. Reménykedve abban is, hogy egy hozzám hasonló régi és hadviselt elvtárs, nem itt akarja bevált tapasztalatait kamatoztatni…;  

[innen már teljesen olvashatatlan a füzet többi része]

*
A főszereplő kivételével egykor valóban élt kommunisták a fenti, víziónak tekintendő napló szereplői. Ennek az írásnak elsődleges célja nem a morbiditás, hanem, hogy felhívja a figyelmet azokra az emberekre, akik ma 2019-ben is örökösen az „antiszemita” magyarokról beszélnek, akik, miközben folyamatosan a nácizmus bűneiről jajgatnak, de bölcsen megfeledkeznek nagyapáik, apáik és sokszor a saját maguk által elkövetett nemzetárulásról, amikor a magyarságot – liberális mantraként – faji, vallási vagy éppen politikai manipulációkkal folyamatosan hamis vádakkal illetik. A fasizmusra és antifasizmusra, kommunizmusra és antikommunizmusra valamint a magyarországi antiszemitizmusra való hivatkozások mind-mind a „bűnös magyar nemzet analizálására” és a neonáci vád folyamatos ördögűzésének okán lettek kitalálva. Miközben éjjel-nappal a nácizmus 25 millió halottjáról beszélnek, ezek a megmondó emberek szemérmesen a kommunizmus 75 milliónyi áldozatát véletlenszerű, félreértéseken alapuló üzemi balesetnek tekintik. Azt is tisztázni szeretném, hogy milyen alapon veszik természetesnek még ma, a XXI. században is, az aczéli tűrt-támogatott és tiltott alapokon nyugvó demokráciamodellt, miközben a valódi demokrácia csak a teljes és korlátozhatatlan szólásszabadságban található. „Ha a szörnyeteg el is pusztult mint politikai jelenség, nagyon is élő maradt kulturális jelenségként,” írja Jean- Francois Revel filozófus, a Francia Kulturális Akadémia tagja.  Épp ezért vetődik fel a kérdés, hogy ha ma Magyarországon a nácizmus és a holokauszt tagadása bűncselekmény, miért kell elkendőzni, miért nem lehet beszélni őszintén a zsidó származású kommunista elvtársak hasonló súlyú bűncselekményeiről? Hogy lehet, hogy a magyar liberális baloldal nyíltan legitimálhatja a „jó és rossz hóhérok” doktrínáját? Alain de Benoist szerint: „Az »egyediség« tézise valójában metafizikai érv. Annál is inkább az, mert ha a hóhérok nem hasonlíthatók senki máshoz, akkor szükségképpen ugyanez áll az áldozatokra is. Ahogyan az abszolút rossz az abszolút jóra utal, ugyanígy utal egyesek abszolút egyedisége mások abszolút egyediségére. Az üldözést ekkor a »kiválasztottság« magyarázza”.  Épp ezért egyesek a zsidóüldözésekre és „kódolt antiszemitizmusra” hivatkozva akarják kétségbe vonni a kommunista és a nemzetiszocialista rendszerek összehasonlítását. A genocídiumra nincs magyarázat, teljesen mindegy, hogy horogkereszt, sarló és kalapács, oszmán félhold vagy éppen dávidcsillag égisze alatt követik el. Miközben egyfolytában a náci haláltáborokról beszélnek ezek az emberek, azt bölcsen elhallgatják, hogy Sztálin sem bánt kevésbé brutálisan mind az orosz társdalommal, mind a nemzetközi elvtársaiéval, és napjainkban ugyanez a jelenség megtalálható Ciszjordániában, a „palesztin exodus”. Ma, 2019-ben egész Európában egyedül itt Magyarországon élhet biztonságban, háborítatlanul az egyik legnagyobb zsidó diaszpóra, miközben szinte minden héten valaki közülük farkast kiállt, vagy pedig a soá szenvedéseinek folytatólagos felemlegetésével próbálja kicsinyíteni, lefitymálni a zsidó származású kommunisták által elkövetett gaztetteket. Végiggondolta e valaki egyáltalán, e helyzet tökéletes abszurditását?
Végezetül még két dologra szeretném felhívni a figyelmet: még a II. világháború előtt egy orosz születésű, német-amerikai politológus Lenin és elvtársainak kései fivéreként aposztrofálta Hitlert, hozzátéve, a nácizmust meg „barna bolsevizmusként”. Valamint feltenném a kérdést ezeknek a „mindentjobbantudó” liberális elvtársaknak, mennyivel számít bocsánatosabb bűnnek a dicső holnapok reményében ölni, mint egy antiszemita, árja elmélet szolgálatában?!