Édes Anna: Istenkém, hát, emberek vagyunk

Megyek a folyóson. Bábeli hangzavar. Zárt osztály. Ajtók, kulcsok, roncsok. Emberi roncsok. Idióta vigyor egy ötvenéves férfi arcán. Berepülő pilóta volt valamikor, a kezében egy szivacs (repülősávos rádiófrekvencia). Izgatottan irányít. Megadja a magasságot, vektorokról, horizontális számokról beszél, veszekszik, dicsér. Egy férfi ápoló jön a folyosón. A pilóta riadtan a fal felé fordul, gyorsan a nadrágzsebébe gyömöszöli az „adóvevőt”. A múltkor is elvették tőle, kicsavarták a kezéből eltörött a karja.
Megyek tovább. Kulcs elő, belépek a szobába. Egy ágy, egy asztal. Az ágy végében szék. Speciális. Láb- és kézbilincs, bőrből. Ön- és közveszélyes a huszonöt éves skizofrén fiatal férfi. Felnéz. Kis ideig eltart amíg megismer. Rám kacsint.
– Magát nagyon bírom – kedvesen néz. Engedjen fel!
– Azért jöttem – mondom. Rámosolygok. Ma tiszta. Kinyitom a bilincseket, az időleges szabadság csak egy mágneskulcs a kezemben. Feláll. Az ablakhoz megy. Teszem a dolgom, ágyazok, fertőtlenítek. Szabolcsnak hívják. Summa cum laude végzett az ELTÉ-n. Kábítószeres lett, kemény drogokat használt. Kiugrott az ablakon, azt hitte, tud repülni.
Vinnyogó hangon felnyög. Mögé lépek, lenézek az udvarra. Harminc körüli, kigyúrt, hátizsákos. Hányavetin ballag a bejárathoz. Megsimogatom a fiú hátát, minden porcikája remeg.
– Semmi baj – nyugtatom, s megfogom a kezét. Soha nem tegezem a betegeket.. Emberi lények egy iszonyatos, kaotikus, magányos világban. Rejtélyes,félelmetes világ az elmebetegeké. Talán sok mindent nem értenek,de azt tudják érzik,melyik kéz üt és melyik simogat.
– Jöjjön Szabi, kész vagyok, tudja, ilyenkor vissza kell ülnie.
Lerögzítem. Közel hajolok hozzá. Belépek az intim szférájába. Belenézek a riadt, sötétkék szemekbe. Szinte szuggerálom.
– Ne féljen, nem bánthatja többé!
Eszembe jut, amikor először találkoztam az ápolóval, akitől a fiú annyira megijedt. Új ember voltam, csak ismerkedtem ezzel a félelmetes, titokzatos hellyel. Egy műszakba kerültünk. Körbevezetett.
– Ezek itt karalábék, zöldségek – mutatott körbe. – Ha vigyázol, hogy ne kerüljenek a hátad mögé, akkor nem lesz baj.
Undorító, visszataszító röhögésétől visszhangzott a folyosó. Tudtam, nem leszünk barátok. Szabi nagyon rossz passzban volt. Napok óta őrjöngött. Az ápoló bement hozzá, az arcába, a gyomrába ütött. Egy lerögzített embernek. A képébe ordított. Beléptem és elkaptam a kezét. Megfordult. Önkéntelenül hátra léptem, egy pillanatig azt hittem, engem is megüt. Ordított.
– Mit akarsz?
– Ne bántsd már !
– Semmi közöd hozzá! Hülye tyúk! – és fordult vissza, emelte a kezét. Lila köd szállt az agyamra.
– Ha még egyszer megütöd, feljelentelek! – Rám nézett. Aztán elkezdett vigyorogni.
– Te? Ki vagy te, te kis hülye?
– Mindjárt megtudod.
Az igazgató fogadott.
– Kivizsgálom –bólintott komoran.
Néhány nap múlva megszületett a döntés. Az ápolók összezártak. Néhányan elmondták, milyen nagyszerű ember a kolléga. Soha nem bántana senkit. Néha picit felemeli a hangját, de ennyi. Istenkém, hát emberek vagyunk, mindenkinek lehet rossz napja! A kollégát áthelyezték egy másik osztályra. Onnantól kezdve persona non grata lettem. Még fél évig dolgoztam ebben a viperafészekben, ahol a folyó két partján két külön világ működik, s csak nagyritkán van kompjárat egyik partról a másikra.