Csernák Árpád: A madár

A kúria fent állt a hegyen. Töredezett lépcsőfokok vezettek oda két sötét fenyősor között. A barokk épület homlokzatát – nem tudni miért – átépítették klasszicistává. Timpanonját négy fehér oszlop tartotta. Már halványsárgán világítottak az ablakok. Alattuk két dongaboltozatos pince, külön bejárattal…
    Az est háziasszonya rakott, vörösrézszínű estélyi ruhában fogadott, egyenes szálú, rövidre vágott haja is vörösrézszínre volt festve, ajkán vörösrézszínű szájfény. Tessékelt a frakkos, fehér mellényes, csokornyakkendős, lakkcipős, selyemzoknis urak, és különböző színű estélyi ruhákban tündöklő hölgyek közé.
    Miután beljebb léptem a sűrű csomózású, süppedő bordó szőnyegen, fölfelé kellett néznem: különleges, hatkarú csillár terpeszkedett ott. Középső nagy burája ólomkristály. A csillár fölső részén, körben, bronzból készült mitológiai alakok. Opálos fénnyel borította be a termet, a bidermeier bútorokat, a képeket a falon.
    Ahogy nézegettem a falon függő festményeket, egyszer csak megláttam magamat is egy tükör aranyozott keretében. Fejem fölött fa és gipsz rátétek, mögöttem, a szalongarnitúra kanapéján szétterülő csipkés szeletekkel díszített estélyi ruhában áttetsző bőrű hölgy ült, hullámzó aranyszőke hajzuhataggal. Mint egy remekbe szabott műtárgy. Mellette kétoldalról a két frakkos úr inkább túlméretezett tücsöknek látszott mint lovagnak, de mindenképpen statisztáknak tűntek a nő káprázatos szépsége mellett.
    Bal kézre faragott pohárszék. Rajta konyakos, whiskys, pezsgős üvegek a Viktória-kori dísztárgyak, herendi étkészlet, mintás bonbonier, kétfülű váza mellett. A sok csecsebecsétől alig fért el a hatalmas, ovális tálca, amin a poharak sorakoztak. A terem másik oldalán állt egy mahagóni tálaló, roskadásig tele sonkás és lazacos szendvicsekkel.
    A csillár alatt lánycsapat viháncolt, az idősebbek estélyi ruháitól eltérő ruhakölteményekben. A szalongarnitúra kerek asztalkáján ékszerdoboz, tetején ülő női akttal, mint egy törékeny Cellini-figura; a székeken kissé korosabb, testesebb hölgyek – éles kontrasztban vele – még a fiatalokénál is merészebb dekoltázsú estélyi ruhákban, fenekük formáját kirajzoló selymekben, szinte mozdulatlanul, arcukra dermedt élveteg mosollyal, mintha mindegyik arra gondolna kajánul, hogy éppen most képzelik el őket ruhátlanul.
    Ekkor a terem közepén álló intarziás asztal mögé lépett néhány miniszter, államtitkár és az est vörösrézszínű háziasszonya. A főminiszter üdvözölte a jelenlevőket, kissé köhécselősen formás beszédet mondott, majd egyenként köszöntve bennünket, átadta a díjakat; némán kezet fogtunk; az est háziasszonyától átvettük az aranyszalaggal átkötött ajándékot, végül fehér kesztyűs lakáj pezsgővel teli poharakat kínált körbe. Amikor már mindenki kezében ott volt a kebel alakú pohár, koccintottunk a mellettünk állókkal; ittunk egymás egészségére.
    Pezsgőspohárral a kezemben, hónom alatt ajándékaimmal – jobb híján – tovább nézegettem a műtárgyakat. Megfogott egy ismeretlen művész kisméretű bronza: padon ülő, nagykabátos, kalapos alakot ábrázolt. Magányosnak, de szabadnak látszott. Már kezdett elmenni a kedvem a nézelődéstől, amikor egy nagytestű, ónszínű madár… Zavarba ejtett. Szerettem volna tovább menni, de mintha nézne, sőt: mintha megszólítana. Visszaléptem, megálltam vele szemben. A szemébe néztem: érzékenyen megmintázott szemek, bölcs, szomorú tekintet. Éreztem, nem csak én nézem őt, ő is néz engem. Leginkább sasmadáréhoz hasonlító csőre nem mozdult, de határozottan hallottam: szól hozzám. Madárnyelven érkezett az üzenet, így nem tudnám pontosan idézni, de a tartalma ez volt: „Repüljünk!” Megdermedtem. „Ne lepődj meg! Indulj! Én majd megyek utánad!” – Ezt már tisztán hallottam.
    Elindultam a kijárat felé, mintha csak a falon függő képeket, a bútorokat és a posztamenseken álló szobrokat nézegetném tovább. A madár ott állt mellettem, szemében megértés, biztatás. Éreztem, nem szabad elrohannunk, nehogy feltűnést keltsünk, de nem figyelt ránk senki. Néha, arcára merevedett mosollyal felénk nézett az ünneplő sereg egyik-másik tagja, de nyilvánvaló volt, hogy nem minket néz, csak felénk; a mosoly nem nekünk szól, föl sem fogja, mit lát; ha valaki váratlanul megkérdezné, miért mosolyog, nem tudna rá válaszolni…
    Elértünk a nagy tölgyfaajtóhoz, kiléptünk a timpanon alól és megcsapta arcomat a friss levegő; felgyorsítottuk lépteinket. A lemenő nap fényében fehéren izzottak a lépcsőfokok; mellettem a madár kissé széttárta szárnyait, és hangtalanul leszállt a bársonyos, fekete fűre. Hamar utolértem, mintha én is röpülnék.
    A domb szélénél néhány fehér mészkő meredt ki a földből, mellettük robusztus kőszobor, fekvő női akt, a legkülönbözőbb évszakok időjárásának viszontagságait is átvészelt, esőáztatta, jégrepesztette felülete is szép, mellbimbói ragyognak, ágyékában megülnek a rozsdás tűlevelek a vénuszdomb körül, a combok hajlatánál…
    A madár az egyik kőlapra állt, és azt mondta: „Feküdj a hátamra!” Szárnyain az érzékenyen megmintázott tollak úgy fénylettek, mint egy hatalmas hal pikkelyei. Csak egy kis karcos hangot lehetett hallani az elrugaszkodás pillanatában, ahogy az erős karmok megcsikordultak a mészkőlapon. Hatalmas csend lett. A madár szélesre tárta szárnyait, alig mozdított rajtuk, alá-, pontosabban belemerültünk a levegő végtelenségébe, mert nem lefelé, hanem inkább fölfelé emelkedtünk, bár ebben a pillanatban értelmüket vesztették ezek a szavak. Harangoztak. Körös-körül a mindenség freskója, alattunk Isten „terepasztala”: hosszabb és rövidebb vonalak egymással összefüggő hálójával, ebből a nézetből nehezen értelmezhető formákkal; vörös, narancs, fehér és szürke négyszögekkel, téglalapokkal; haragoszöld fodrok, barna és okkersárga lapok, céltáblákhoz hasonlító körök. Persze pontosan tudtam, hogy a vonalak: utcák, némelyiknek még a neve is eszembe jutott, tudtam, hogy a többé-kevésbé szabályos, geometrikus formák: épületek, és a céltáblaszerű körök körforgalmat jelölnek, de néhány perc után már nem akartam néven nevezni ezeket a formákat, tárgyakat, csak suhantunk felettük, bár azt egy pillanatra sem felejtettem el, hogy az utcákon emberek járnak, a tetők alatt emberek élnek…
    Aztán egyre kevesebb lett a tárgy, és egyre több a zöld, barna és sárga felület: földek, erdők, szántóföldek, és aztán feltűnt a nagy tó jellegzetes, hosszúkás, fényes foltja, fölötte kénsárga, lila és vörös ecsetvonások…
    Váratlanul, rémisztően éles rikoltás hasított a csendbe.
    „Hív a gazdasszonyom” – mondta a madár. Nem tudtam megszólalni, csak figyeltem és lapultam a hátán, átölelve a testét. – „Azt mondja: lejárok… Nem tudom ez pontosan mit jelent, de mennünk kell… Azt mondja: ilyenkor veszélyessé válhatok… Szót kell fogadnunk… de azt tudnod kell: amióta megalkottak, most repültem először…”
    Széles, lágy ívben megfordult és elindultunk vissza, a hegyen álló kúria felé. A város apró, vibráló fénykockái fölött sötéten tornyosult az orom, rajta a kúria fehér kockája, mint egy darab kréta, és előtte az a vörösen izzó pont… Ahogy közeledtünk, a madár egyre sebesebben száguldott, mély csend áradt belőle, szárnyait hátracsapta, hideg szél vágott az arcomba, és az előző percek meghitt, bizalommal teli lebegése félelmetes zuhanássá változott. Erősen kapaszkodnom kellett, hogy le ne essek a hatalmas nyílvesszőként süvítő madárról…
    Következő pillanatban a vöröslő célpontból két karját kissé megemelő és előre nyujtó nőalak lett. A madár egyenesen felé száguldott, szinte zuhant, féltem, hogy telibe találja, elsodorja, belevágódik, de nem; az asszony mellé suhant, aki egy szempillantás alatt, rutinos mozdulattal átkarolta, majd másik kezével megrántotta a hosszú, ónszínű nyakat…, én a földre zuhantam…, kurtán feljajdultam, de nem az esés fájdalmától, hanem az alig hallható roppanástól, és attól a megváltoztathatatlan pillanattól, hogy érző, eleven társam mozdulatlan tárggyá változott, tekintete kiüresedett, a nyak két különvált része között vörös fény villant, nem vér, inkább valami vörösréz cső vagy rúd, amit a háziasszony egy szempillantás alatt eltüntetett. Kis csattintással úgy illesztette össze újra a nyakat, mint amikor egy bajvívó lovag visszacsúsztatja kardjának acélpengéjét a hüvelybe a győztes párbaj után.
    Fölálltam, tehetetlenül néztem az asszony szemébe. Ő is nézett. Tekintetében egyszerre volt elismerés, félelem és fenyegetés. Végigfutott hátamon a hideg: most vettem észre, a szeme is vörös… fényes, izzó vörösréz golyó… vagy inkább két gömbölyűre csiszolt rubin…
    Hóna alá vette a madarat, sarkon fordult, és elindult a kúria felé… Szélesre tárta a tölgyfa kaput, a kiáradó fény átvilágította alakját: a formás körvonalak között nem ereket, emberi szerveket, tüdőt, szívet láttam, hanem drótokat, kapcsolótáblákat, csavarokat… Eltűntek az épületben, tompa döngéssel becsukódott a kapu.
    Dermesztő csend és hideg lett. Alig tudtam megmozdulni. Aztán lassan elindultam. Szerettem volna minél hamarabb eltűnni innen, de képtelen voltam rá. Visszamentem… vissza kellett mennem arra a helyre, ahonnan néhány perccel ezelőtt elrugaszkodtunk. Fehéren világított az itt-ott vadzöld mohafoltokkal benőtt mészkőlap.
    Jelekkel vagyunk körülvéve. Mi magunk is jelek vagyunk, értelmetlen jelek, amelyek magyarázatra várnak…, de mindenre, mindenkinek csak egy magyarázata van, és számára az az érvényes magyarázat.
    Alattam a város vibráló fényei, fölöttem a lassan besötétedő égbolt: a vörösen izzó ég alján lazúros ezüst színben, határozott körvonalakkal, mint egy álarc, megjelent a Hold. Mellettem a fekvő akt, a robusztus nőalak. Úgy néztem rá, mintha tőle várnék segítséget, a kérdéseimre választ, de ő néma és mozdulatlan maradt, ő másé volt, mással szárnyalt, más titkát őrzi…