Csernák Árpád: Ágnes, Balázs

Emlékek

November vége van, 1991. Már három hónapja halott Nemes Nagy Ágnes. Azóta többször szerettem volna – valamit – írni… Róla? Vele kapcsolatban? Életről, halálról, etikáról, titkokról…? Nem ment. Nem megy. Akármikor megpróbáltam: csak a sírás fojtogatott, és dadogni kezdtem… Dadogtam. Mint most is. És akármit olvastam (olvasok) Róla (ha jó írást: persze örülök, mert – tudom – kell ez, fontos…., de): mindent közhelyesnek érzek, kevésnek, méltatlannak hozzá… Talán a csend…., a csendes rá gondolás, verseinek-esszéinek olvasása, egyedül ez méltó hozzá, az ő búcsúztatásához…

Persze – talán egyszer összeszedem magam, és megírom Vele kapcsolatos (mennyiségében csekély, hatásában annál jelentékenyebb) emlékeimet, de ehhez idő kell… Idő, hit, erő és önbizalom… Idő még csak volna. De a többi?! Abból kevés jut. Azok híján élek…. Egyszer…., majd….! És ha Ágnes, akkor Balázs, és az Újhold… Ezt majd nem lehet kikerülni… Mert mindez összefügg…

   Hol is kezdjem? Nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy írást küldjek az Újholdnak. Ezt számomra távolinak, elérhetetlennek éreztem. Széchenyi Ágnes ötlete volt, aki akkor az Élet és Irodalom prózai rovatát vezette, és ahol akkoriban több írásom megjelent. Ő küldte el Balázsnak A panzió c. novellámat. Hamarosan megérkezett a válasz: „Félelmetes írás, szuggesztivitása alól nem lehet szabadulni. …A képtelenbe kivetített igazság. …” Nem akartam hinni a szememnek. Pirultam, lázba jöttem…, szerencsére nem látta senki gyermeteg reakcióimat…. És mindezt: Lengyel Balázs írja! Irta.

   Aztán eljött 1989. június 2-a, a könyvhét nyitónapja. Akkor Pesten voltam. Több okból, de főként azért, mert – titkon – reménykedtem, sikerül személyesen találkoznom Balázzsal, Ágnessal… De még nem tudtam, hogy alakul. (Én nem tudok előre programokat készíteni.) Meg különben is: hogyan? miképpen? Sose értettem a tülekedéshez, az érzelmek szemtől-szembeni kifejezésétől meg valahogy születésemtől fogva viszolyogtam.

   Akkor ezt jegyeztem föl a naplómba:

   Hamarosan elindulok (eső, szürke, csatakos idő). Ma kezdődik a könyvhét. Délben megyek az ÉS-be, utána Szentendrére, Andor barátomhoz.

   Metró. Élmunkás tér. 5 darab sárga jegy: 25 Ft. Mérhetetlen fáradtság, fásultság (unalom?), de egyben izgatottság, lázas izgatottság… (rajtam? bennem?)…, és valamiféle tisztánlátás. RITKASÁG! Ferenciek tere. Lassú séta. Még zárt boltok, még üres pavilonok a Váci utcában, kevés ember, minden álmos, szürke…

   Egy kávé az Annában. (Egyre közelebb „cserkészem” magam a Vörösmarty térhez…) Olvasgató, kávézgató-teázgató, fecsegő emberek… Most jó. Kellemes zsibbadtság. Valahogy így kéne…, lehetne így is. Megint. Persze: egy kutya, egy macska szeme; egy sündisznó, egy rigó, egy diófa….! Az megint más! Nekem mostanában az ő társaságuk jut. Az sem rosszabb…

   A Vörösmarty téren már pakolják a könyveket. Szemerkél az eső. Csaknem fázom. Már vettem néhány könyvet: nem tudtam megállni: fogytán a pénzem. Azért az Újhold Évkönyvet mindenképpen megveszem. Komoly „érvágás”; 75 Ft. (Nevetséges. Ma – amikor ezt írom – már 160 Ft, és fele olyan vastag.)

   13-tól: Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Lakatos István, Balassa Péter dedikál. Vajon visszajövök-e addigra? Vajon dedikáltathatom-e a könyvet? Vajon jó lesz-e? Nyilván sorban állnak majd, sorban állunk, sok ember, tolongás-tülekedés, és akkor én – amikor odaérek – azt mondom: „Tiszteletem, kezét csókolom… Csernák Árpádnak szíveskedjenek…” És akkor? Áh! Nem fog ez menni…. Vagy esetleg a név ismerősnek tűnik fel és azt mondják: „Szóval maga az…?..., és zavar támad…; vagy semmi, csak szépen aláírják, udvariasan, „stílszerűen”… Egyik variáció sem igazán jó. Lehet, hogy visszajövök, de nem dedikáltatom a könyvet. Csak megnézem őket…, úgy messziről… Majd meglátom…

   …és még tíz óra sincs. A nap nem süt, de enyhül az idő.

   Báró Eötvös József lábánál ülök a márványlépcsőn (állandó kocsizúgás, villamos-csörömpölés). Szegény báró úr! Ha tudta volna, hogy milyen épületeket emelnek a szobra köré!; vagy egyáltalán: ha sejtette volna, hogy mi lesz a XX. században! Vagy: szegény középiskolások, középiskolai tanárok, akik 1913-ban emeltették (szentelték) a szobrot Eötvös emlékének; születésének 100. évfordulójára..., hiszen még ők sem sejthették: mi készül itt…

   Aztán visszasétáltam a Vörösmarty térre. Kis fehér vasszéken, fehér vasasztalkánál, színes ernyő alatt ott ült: Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Lakatos István és Balassa Péter. Megtorpantam. Valami kamaszos láz öntött el; oda menjek?, ne menjek?... Nem voltak túl sokan. Csak néhányan állták körül az asztalt. Mindenki igyekezett az ernyők alá: esett. Rászántam magam, odamentem, bemutatkoztam… Lengyel Balázs kedvesen, egyszerűen felém fordult: „Á, szóval te vagy az?!”, mondta. Pontosan úgy, ahogy az egyik variációban elképzeltem, csak sokkal természetesebben, és tegezve: „Hol van most A panzió című novellád?”, kérdezte. Mondtam, hogy az egyik példány nálam, otthon, a másik a Kozmosznál. „Azt hittem, kivetted a kötet anyagából”. – mondtam én is tegeződve, mintha régi barátok lennénk. „Nem, nem,, nem tudtam, hogy visszaküldtem”, mondta Balázs: „Küldd akkor el újra…” Ágnes megértő mosollyal fordult felém, és azt mondta: „Néha előfordul ilyen kavarodás”. Szelíd szemrehányás és szeretet volt a hangjában, amit Balázsnak adresszált. Kezét csókolom, mondtam, és valóban kezet csókoltam, és hagyta, ő tudta: ez mit jelent; nem mondta: „Ez nem áll jól magának” vagy, hogy „Jaj, ne! A mai világban?! Csak köpni és rúgni!”, ahogy két másik hölgy, akiknek – talán rosszul felmérve a helyzetet, máskor, szintén kezet akartam csókolni. Én ilyen dolgokban (nem tudok rá jobb szót): konzervatív vagyok, és Ágnes pontosan értette ezt a konzervativizmust, mint annyi mást.

   Balázs kinyitotta azt az Újhold Évkönyvet, ami azon a nyáron megjelent, és ezt írta az első oldalára: „Csernák Árpád írótársnak baráti szeretettel (és alatta az aláírások)

   Lengyel Balázs

   Nemes Nagy Ágnes

   Lakatos István

   Balassa Péter”

   Ágnessel ekkor találkoztam – személyesen – először és utoljára.

   Aztán 1989. decemberében meghalt Samuel Beckett, és én megírtam a Rövid téli napok című elbeszélésemet. Elküldtem Balázsnak. Ezt válaszolta: „Kedves Árpád, ma kaptam meg s nyomban elolvastam a Rövid téli napokat. Régóta bánt, hogy nem válaszoltam legutóbbi leveledre. De annyi minden volt. Ágnes nagy betegsége, háromórás operációja, életveszélyes állapota, a képtelen, a szörnyű kórházi viszonyok között. S most végre hazahozva, az otthoni ápolása. Ahová nézek: Baj, betegség, indulat.

   Ez az írás jó. Rólunk szól. A reménytelen levésről.

   Odaadom Balassának önmagam ellenőrzésére, mert túlságosan érintett vagyok. Ő is írt Beckett haláláról. Kérem egy kis türelmedet. Ágnes még nem olvas. S mostani állapotában ezt ne olvassa. Úgyis tele van azzal, amiről írsz.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   „U.i. A 13 oldal közepe táján mollis e terris nem géphiba?”

   Csaknem elfelejtettem – nehéz így utólag rekonstruálni a dolgokat; még ez előtt kaptam egy levelet Balázstól, amelyben ezt írta: „… ha Pestre jönnél időközben, örülnék, ha beszélgethetnénk, és kicsit jobban megismernénk egymást, terveidről, írásmódodról bővebben értesülhetnénk.”

   Én – boldogan – éltem ezzel a lehetőséggel és egy előre megbeszélt időpontban becsöngettem. Vittem egy szál vörös rózsát, arra az esetre számítva: hátha találkozom Nemes Nagy Ágnessel is. Balázs azonnal megértette a helyzetet. Mosolygott. Kicsit később felhívta Ágnest és mondta, hogy én ott vagyok, és hoztam neki egy szál vörös rózsát. „Kaposvári rózsa”, hallottam a telefonban… „Majd este felugrom és elviszem”, mondta Balázs…

   De visszatérve a „mollis e terris”-re. Erről is beszélgettünk, csak máskor. 1990. április 13-án, pénteken. A rövid téli napok című elbeszélésemben idézek egy mondatot Seneca: Az őrjöngő Hercules c. művéből, ami (tudomásom szerint) így hangzik: „Non est ad astra mollis e terris via”. (A földből az égbe feljutnod nagyon nehéz.) Erre célzott Balázs a levelében, hogy – talán – az az „e” nem helyén való. Nem voltam túl jó latinos, hát utánanéztem: több helyen is ráakadtam az idézetre, és mindenütt így szerepelt. Ezt elmondtam Balázsnak is. Balázs azt mondta: ő nem túl jó latinos, de felhívja Ágnest: ő többek között latint is tanított. Megint csak a telefonkagylóból hallottam Ágnes nyugodt, orgonabúgású altját: „Nem hiba.” – „Nem hiba”, tolmácsolta felém Balázs szeretetteljes mosollyal, nem tudván, hogy én is hallottam a választ.

   Persze Ágnes később elolvasta a Rövid téli napokat, és az ő jóváhagyásával meg is jelent az 1990-es karácsonyi Újhold-Évkönyvben. Ez számomra olyan, mint Ottlik Gézának a Nyugat: „acélszalag és kronométer”, és akármi is történik még az életemben, (irodalmi vonatkozásban) ezt tekintem a legfontosabbnak, a legjelentősebb eseménynek. Akármikor ránézek a könyvespolcomon sorakozó, szivárványszínű könyvekre: erről a ciklámenszínűről, meg arról a tejeskávé színűről mindig az jut eszembe: ne add fel!, írnod kell…, mindig visszakapok valamit (sohasem túl erős) önbizalmamból…

   Aztán – ez egy külön rémregény – „problémák támadtak” a kötetem körül. Balázs – Dr. Borbély Sándor beleegyezésével (vagy kérésére?) – újra szerkesztette az egész anyagot. Tartalmas, lelkiismeretes levelét ezzel az utóirattal zárta: „Írásaidat megismerve, még többre becsülöm azt, amit csinálsz, s örülök, hogy a Rövid téli napokat betettük a karácsonyi Évkönyvünkbe.”

   Hogy ezek után mégis ott tartok, ahol tartok; hogy ezek után mégis az a gondolat foglalkoztat, hogy abba kéne hagyni az egészet…? Talán nem is olyan érthetetlen. Abból a képtelen korból, századból adódik…, ennek az országnak értékzavaros szellemi (vagy inkább antiszellemi) életéből, ahol létezünk.

   Balázs írje egy későbbi levelében: „Depresszióssá és munkaképtelenné tesz, hogy Ágnes nagyon súlyos beteg. Most hoztam haza Szigligetről, s máris vihetem a kórházba.” Ez rám is nagyon rosszul hatott. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rájuk; mentem volna, de nem tudtam eldönteni: mi a helyes ilyenkor? nem vagyok-e terhükre?

   Október 9-én meghalt Ottlik Géza.

   Ágnes írása a Magyar Naplóban:

   „TELEFONÜZENET

   Nem tudok most beszélni, angyalom. Tudja, mindig közbe jön valami. Mint Magánál is: televízió, nehézlégzés, élet-halál, kollapszus, forradalom, kórházi krumplipüré, világmindenség. Gondolatjeleket üzenek csak, majd megfejti. Szóban annyit, amit úgyis tud: Minden megvan.

                                                                           Szeretettel

                                                                                 Ágnes”

   November hatodikán délelőtt megint Balázsnál voltam. Szokásunkhoz híven sok mindenről beszélgettünk: Ágnesről, mások támadásairól, a régi időkről, a vizsgálati fogságról, a vallatásról és hallgatásról; elmesélte, hogy Móricz felesége összetépte egyszer az író egyik munkáját, mondván: „Az én uram ne írjon ilyen vacakot”; beszélt (beszélgettünk) a romániai helyzetről, a természet pusztulásáról – pusztításáról…, és persze irodalomról, régi emlékekről…., és beszélt az én leendő kötetemről is, és arról, hogy milyen fontos a kritikai visszhang; azt tanácsolta: (ha megjelenik a könyvem) kérjek ösztöndíjat a készülő regényemre….

   Szóval ő: változatlanul Lengyel Balázs. Elmeséltem, hogy egy fellépésen mondtam Ágnes: Madár című versét. „Melyik is az?”, kérdezte. Elkezdtem: „Egy madár ül a vállamon”, és ő folytatta: „ki együtt született velem”. Ettől kezdve hol én mondtam a következő sort, hol ő, hol együtt, dadogva, halkan, meg-megállva: „Már oly nagy, már olyan nehéz,/ hogy minden léptem gyötrelem./ Súly, súly, súly rajtam, bénaság,/ ellökném, rámakaszkodik,/ mint egy tölgyfa a gyökerét,/ vállamba vájja karmait./ Hallom fülemnél ott dobog/ irtózatos madár-szíve./ Ha elröpülne egy napon,/ mostmár eldőlnék nélküle.”

   Utána sokáig hallgattunk. Amikor elbúcsúztunk, a szoba közepén állt és azt mondta: Ágnes nagyon rosszul van…” – és elsírta magát. Tehetetlenül álltam. „Ne haragudj” – mondta. Legszívesebben én is bőgtem volna, de jobb volt, hogy nem tettem. Soha nem beszéltünk erről, de mindketten tudtuk: Hogy néz ki, ha egy férfi sír?! Előkotortam a szatyrom aljáról Ágnes verseskötetét, „Ez mindig nálam van”, mondtam. „Majd elmesélem neki…, meg azt is, hogy mondtad a versét…”, mondta, és felszáradtak a könnyei.

   Az Újhold regénye című műsor a tévében. Régebbi felvétel. Többek között azt mondta Ágnes: „Az ittlévőkön kívül még sokan itt vannak…” Megint igaza volt, én is ott voltam.

   Duna-part. Igencsak csatornaszínű és szagú a víz, és az egész város, de a Duna, a szél, mintha minderről nem lenne hajlandó tudomást venni…; a pusztulásról, az elmúlásról…; a szél ugyanúgy csobogtatja a hullámokat, ugyanúgy verdesi a rakparthoz (mint régen), és az (lehet: önámítás) ugyanúgy megnyugtató… Az ég kék, néhány bárányfelhő, a Nap süt; mintha minden rendben volna. De valahogyan érzi, tudja az ember, hogy ez nem ugyanaz a Nap, nem ugyanaz az ég, nem ugyanaz a víz…. A távolban sziréna hangja…. Mentő? Rendőr? Majdnem mindegy. Jel: valahol (megint) baj van…. Jaj! Tegnap az a kutya a metrón! Annak a kutyának az arca, a szeme…!

   Csobog a víz. Most nem akarok törődni a rajta sodródó szeméttel. Inkább az előttem baktató kis fehér hajót nézem…

   A Délitől gyalog mentem a Naphegy utcába. Mintha ólomban lépkedtem volna. A kisbőröndömben – többek között – dr. Oláh Andor barátom könyve a rák természetes gyógyításáról és megelőzéséről. Ágnesnek szántam. De hogy adjam oda? És oda kell-e adnom? Ezen töprengtem.

   Felhívtam Balázst, nem volt otthon. (Pontosabban: nem volt a Naphegy utcai lakásban.) Mégis odamentem, és (némi vívódás után) otthagytam Andor könyvét (néhány sor kíséretében). Bedobtam az ajtórésen, mert a lenti, lépcsőházi postaláda annyira tele volt, hogy kilógtak belőle a levelek, küldemények… (Úristen!, gondoltam: ennyi olvasnivaló…! Rossz érzéseim voltak.) Szóval: otthagytam a könyvet. Nem tudom, jól tettem-e? A részvét, a segítő szándék is lehet terhes… Ehhez is külön érzék kell: Úgy csinálni, hogy ne legyen az. Ágnes ezt is tudta.

   Június 4-én levelet kaptam Balázstól: „Kedves Árpád, sajnálom, hogy nem tudtunk találkozni, és nagyon köszönöm, hogy dr. Oláh Andor ajánlatára Ágnes nagy baját felvetetted. Csakhogy az ő ügye… már féléves citosztatikus kezelés (44 kilóval lefogyva); és mivel „non Hodkin limphomája” van, alig hiszem, hogy onkológiai kezeléshez lehetséges volna még természetgyógyászati módszereket alkalmazni. Bár lehetne!

   Megpróbáltam dr. Oláh Andor rendkívül meggyőző gondolatait követni, sajnos azonban elég lassan tudom könyvét olvasni, mert magam is beteg vagyok, és egy darabig kórházba kerültem…”

   Aztán eljött 1991. augusztusa…

   Mivel én magam képtelen vagyok befejezni ezt az írást (többször, többféleképpen megpróbáltam), hadd kérjem kölcsön Balassa Péter néhány mondatát A hang fekvése című írásából: „Egy hang teste fekszik most előttünk, egy hasonlíthatatlan hangé. Volt ebben energia és küzdelem, harciasság és különös ellágyulás, lázadás, tiltakozás, valami archaikus képessége a haragnak és mindenekelőtt: fegyelem. Mindez éppúgy helyrehozhatatlanul hiányozni fog, mint hihetetlen, meghitt pillanatai. Hiányozni ereje, amely nem párosult hatalomvággyal, hiú szerepjátszással. Hiányozni független szellemének reflexei, az az ellenálló belső, ami egy ember összetéveszthetetlen hangját kiadja. Anélkül, hogy lenne vigasz, mégis hiszem: megmarad a hatalmas, rovátkolt, agyagos Föld emlékeiben, fantasztikus adattárában, és hiszem, hogy életműve, mint egy alig érthető fényesség lobog tovább, egyenletesen, súlyosan, sötéten és világosan. „Minden megvan”, Ágnes, nyugodjon hát”.

(MONDAT, 1992/május)