Csernák Árpád: A mecénás

Citromsárga Lada gördült a gotizáló brit stílusban épült kastély elé. Naplemente volt. Mintha vörös drapériát feszítettek volna az épület mögé. Az izzó háttéren feketén rajzolódtak ki a parkba ültetett, egymásba fonódó, csupasz japán akácok boltívei.
Halkan kattantak és puhán csapódtak be a kocsi ajtajai. Egy hölgy és három úr indult a kastély felé, ahol ebben a pillanatban felkapcsolták a villanyt. Hideg fény szűrődött ki a lehúzott redőnyök résein. Az egyik oldalszárnyon tábla, rajta felirat: MÉSZÁRSZÉK.
Mint később megtudtam: id. és ifj. Balog Ferenc a palota tulajdonosai, lakói és munkásai sokat töprengtek, mi lenne a legmegfelelőbb felirat? HÚSBOLT? Vagy ez: BALOG FERENC HENTES ÉS MÉSZÁROS? Úgy vélték: az előbbi nem fejezi ki elég pontosan tevékenységük és a bolt jellegét, - ugyanis nemcsak eladják a húst, hanem itt is ölik le az éppen kimérésre szánt állatot -; a második verziót pedig túlságosan hosszúnak tartották: a nagy tábla elcsúfította volna a kastély homlokzatát. A MÉSZÁRSZÉK rövid, pontos, és a kis tábla szerényen meghúzódhat az egyik oldalszárnyon, jelezve, hogy az épületnek csak ez a része van ilyen jellegű tevékenységre fenntartva.
Ifj. Balog Ferenc egyke, közel a negyvenhez, de rendkívüli testsúlya és gutaütés előtt álló vörös orcája miatt kinéz ötvennek. A két Balog Ferenccel él a két Balog Ferencné, de gyermekzsivaj, unokák rajcsúrozása nem veri fel a palota csendjét. Így hát négyen lakják a tizenkét szobát, s hogy mégse álljanak üresen, kihasználatlanul a helyiségek, műgyűjtéssel foglalkoznak: „Több milliót érő kép- és szoborgyűjteményük van." Ahogy az egyik úr még a kocsiban megjegyezte.
Ez az úr kelttészta képű hajdani bonviván. Szürkülő haját sárgára festette, de ez vajmi keveset színez fakó lényén. Énektudását immár évek óta csak az általa szervezett hakniműsorokban tudja kamatoztatni. Most is onnan jövünk, így szmokingot és nyakkendőt visel. „Innen nyolc kilóméterre lakik egy maszek hentes. Remek szalámit és házikolbászt készít. Oda el kell mennünk" - mondta a műsor után, ahol tízegynéhány tizenéves unatkozott a nézőtéren.
A társaság hölgytagja, a kiöregedett, hízásra hajlamos és éppen rekedt „primadonna" még hozzátette: „kacsarészleteket is lehet náluk kapni" és, hogy ő - így mondta -: „a legnemesebb falatokat szereti a legjobban".
A másik úr, nyugdíjas karmester és zenetanár csendben üldögélt az autó puha homályában, beletörődve: vigyék, ahová akarják, neki már úgyis mindegy, ő már nyugdíjas, de ha már ott lesz, akkor azért ő is vesz egy-két szál kolbászt.
A harmadik úr én voltam. Magamat nem tudom tárgyilagosan jellemezni, de untig elég annyit közölnöm, hogy én is ott ültem a citromsárga Ladában, a hátsó ülésen, az öreg zenetanár mellett; szállítottak a „kiváló" hentes kastélya felé, és egy szót sem szóltam.
Tehát megérkeztünk. A park fehér kőzúzalékkal felszórt utcácskáján közeledünk az épülethez. Ifjabb Balog Ferenc már elénk jött, mert meghallotta a kocsi érkezését. Szívélyes üdvözlések után fehér csempékkel kirakott helyiségbe tessékel bennünket, miközben ő enyhén vérfoltos köpenyébe bújik, és bőrkötényt akaszt maga elé. Hosszú késeit fenegeti.
Előkerül ifj. Balog Ferencné is. Segít férjének a kolbászhalmazok, oldalszalonnák elővarázsolásában.
- Fellépés előtt vagy fellépés után? - kérdezi hihetetlen érzékkel elhitetve, hogy valóban érdekli.
- Utána - feleli Tivadar, vállalva a „csoportvezető" tisztét, majd sokat sejtető mosollyal hozzáteszi: - úgyhogy megkóstolhatnánk azt a jó kis vörösborotokat. Van abból most, Ferikém? - fordul a húsokat trancsírozó hentes felé.
- Hogyne! Azonnal fölmehetünk. Szóval mást nem visztek?
- Nem. Elég lesz ez.
- Akkor: négy oldalszalonna, összesen húsz szál kolbász... Ja, ezeket külön kell számolnom - mondja, és tarka-barka méteres ceruzájával áthúzza az addigiakat, és újra számol.
- Szép hosszú ceruzád van - jegyzi meg a bonviván, operetteken nevelődött humorával.
- Igen - mondja szenvtelenül a hentes -, Japánból hoztuk. Jóval hosszabb volt, és itt a végén volt egy földgömb, azon egy gomb; amit ha megnyomtak, kigyulladt a földgömb.
- És elégett - teszi hozzá általános derültséget keltve a hajdani primadonna.
Ifjabb Balog Ferenc zsírpapírokba csomagolja a nyers, főtt és füstölt húsdarabokat, aztán leveszi köpenyét és kötényét, kezet mos és kitessékeli a társaságot. A műtárgyak egy kintről megközelíthető külön lakrészben vannak elhelyezve az emeleten.
Az előtérben halott szarvasok szaru- és csontremekei és más vadásztrófeák, faragott ebédlőgarnitúra.
A képek három egymásba nyíló szobában láthatók.
- Ez Schéner, ez Patai, ez Korga... - ifjabb Balog Ferenc sorolja a művészeket. Az egyik ezüstszürke Patai-képen, ködös kertben, kócos gyümölcsfa körül varjak szálldosnak. Sehogyan sem értem, ez a kép hogy kerül ide?
- A Schéner Misitől összesen nyolc képem van, különböző korszakokból - folytatja a tárlatvezetést ifjabb Balog Ferenc -, de mostanában megbolondult. Meghasonlott önmagával vagy mi. Mézeskalács figurákat készít. A múltkor itt volt, beszélgettünk, mondom neki: mit akarsz, Misi? Neves festő lettél, mi a fene a bajod?
Az asszony kávét, bort, édes és sós teasüteményt hoz, majd süppedő karosszékbe ül; csaknem eltűnik benne. Vörös kezeit összekulcsolva kötényes ölében nyugtatja. Feszengve ül, mintha ő lenne itt a szolgáló, és soha nem tudná megszokni ezt a fényűzést.
Külföldi utazásaikról esik szó; hogy olyankor aztán nem sajnálják a pénzt. Úgy élnek, mint az urak. Egy labda alakú tükrös szállodai szobáról mesél a hentes, aminek a közepén fürdőmedence volt. Ha lehet, még vörösebb lesz mindkettőjük arca.
- Hanem irhabundát nem sikerült venni - jegyzi meg az asszony.
- Na majd legközelebb megkapod - nyugtatja a férj. Aztán autógumikról beszélnek. Tivadar helyet is cserél velem, hogy közelebb kerüljön ifjabb Balog Ferenchez, s így jobban értsék egymást. Én a nyugdíjas karmester és zenetanár - bizonyos Tóni bácsi - mellé kerülök a sezlonra. Tóni bácsi mélán ropogtatja az édes teasüteményt. Én hátradőlök, tudatomra ködfüggöny ereszkedik; tompán puffannak körülöttem a mondatok.
- ...ha úgy vesszük, hetvennyolc év az szép kor, de hát mindig fáj, ha elveszítjük szeretteinket... - hallom az asszony hangját; mintha illemtanórán felelne.
- ...a Michelin gumi az remek - mondja Tivadar.
- Nem tudom, nekem nincsenek vele kapcsolatban jó tapasztalataim - mondja a hentes -, most Troyalt használok, lassan egy éve, de mondhatom... Három koppintást hallottam; aztán már csak szavak összefüggéstelen összevisszaságban és homály...
Mire beértem a városba, már este volt. Kezemben esetlenül tartottam rongyba csomagolva azt a fél sertést, amit anyámnak vettem, hogy meglepetést és örömet okozzak neki. Oldalról úgy nézett ki, mintha élne. Szúrtak a sertéi. Sokat bajlódtam vele, amíg sikerült tisztességesen becsomagolnom.
A villamosmegálló járdaszigetén emberek álltak némán egymás mellett, mozdulatlan arccal, mint egy szoborcsoport. A fél sertést át kellett venni a jobb kezembe, mert a bal már zsibbadt. Észrevettem, hogy percek óta benn áll a villamos, de az utasok nem szállnak le róla, mintha nem vették volna észre, hogy megállt, és ez itt a végállomás. Így felszállni sem tudott senki. Tömve volt a villamos, és tömve volt a járdasziget. Mi van itt? Megmérgezték ezeket az embereket? A levegőben vegyszerek, füst és olaj szagát éreztem, de hát ez mégsem lehet annyira mérges, ha én élek. Pedig én élek. Ezt egyre jobban éreztem.
- Miért nem szállnak le?! - üvöltöttem - Végállomás! Miért nem mozdulnak?! Amikor felszálltak, még biztosan készültek valahova, és most már az egész nem fontos? Egyszerre senkinek sincs ereje tovább csinálni? - Ebben a pillanatban megszólalt mellettem egy kislány:
- Ne aggódj, csak tetszhalottak - mondta. Ránéztem. Rendkívül kétségbeesett képet vághattam, mert a kislány elnevette magát, és kezét egészségesen fehérlő fogsora elé kapta. Olyan volt az arca, mint egy barnára sült friss cipó. A kezében sportszatyrot lóbált.
- Mit beszélsz? - kérdeztem bambán.
- Csak tetszhalottak. Ha lesz, miért: feltámadnak. De most nem érdekli őket semmi. Talán jobb is így. Legalább csönd van. Tudod, amikor még nyüzsögtek: nagy zajt csaptak: horgászbotokról, autókról, bankbetétekről beszéltek, és közben taposták egymást - nevetgélte - ...most legalább csönd van. És ha szükség lesz rájuk, csak fel kell rázni őket, mint a szódás üveget...
- Egy Mózes kellene ide! Aki átvezeti őket a sivatagon Kánaán reményében! - mondtam, szinte kiabálva. A lány arca felragyogott, és helyeslően bólintott.
- Merre mégy? - kérdeztem.
- Amerre te. - Hirtelen a barátaimra gondoltam, akik várnak, és még anyámhoz is el kell mennem.
- Siessünk - mondtam.
- Jó. - Szaporán lépkedett mellettem. - Hová viszed ezt a disznót?
- Anyámnak. Ebből fél évre lesz a szüleimnek hús, zsír, töpörtyű - feleltem, de már magam sem hittem, hogy jól választottam meg ajándékomat. Mind gyakrabban vettem át az otromba csomagot egyik kezemből a másikba, a vállaim sajogtak.
- És megeszik? - kérdezte a lány.
- Hát hogyne.
- És nem betegek még?
- Betegesek.
- Akkor miért viszed nekik ezt? Ettől még betegebbek lesznek. - Elgondolkodtam a lány állításán, és ahogy a vértől csöpögő döglött állat zsíros testére néztem; igazat kellett adnom neki, de cipeltem tovább esetlen jószándékomat.
- Te gimnazista vagy, ugye? - kérdeztem, hogy másra tereljem a szót.
- Igen.
- Sportolsz valamit? - faggattam tovább, fejemmel a sportszatyor felé bökve.
- Igen. Atlétizálok. Most is edzésről jövök.
- És mikor leszel világbajnok?
- Nem tudom, de leszek.
Szívesen a lánnyal maradtam volna, de el kellett válnunk, mert egy ház elé értünk, amiről azt hittem, hogy anyámék háza. Furcsa gyomoridegességem támadt, zavartan a lány elé álltam, hogy legalább kezet szorítsak vele, de mind a két tenyerem véres volt. Topogtam, szégyenkeztem, végül szó nélkül sarkon fordultam és beléptem a kapun. Csak a lépcsőházban jöttem rá, hogy tévedtem: ez nem az a ház. Sietve visszajöttem. Körülnéztem: a lány már nem volt sehol...
- ...pneumat... ne mondd... hát igen... semperit...
És megint kopogás. De más, mint az előbb; keményebb és távolabbról érkező. Felnézek: ifjabb Balog Ferenc eltűnik egy pillanatra.
- Ki volt az? - kérdezi az asszony.
- Az Anti. Mondtam, hogy várjon; vendégeink vannak. –Telik-múlik az idő. A két asszony betegségekről és rémséges halálesetekről beszélget, a két férfi most áttér az autógumikról a cigarettamárkákra és alkoholkülönlegességekre; Tóni bácsi protézise kattog, ropogtatja a teasüteményeket...
Ismét kopogtatnak, de erre nem reagál senki. Lassan kinyílik az ajtó: hatalmas, sertéstestű lény áll a küszöbön. Vadkanfején agyarak, de két lábon áll, és szőrös ötujjú mellsőlábát a kilincsen tartja.
A házigazdára nézek, de ő most a vilmoskörte kiválóságáról áradozik, Tivadar elismerően bólogat, Tóni bácsi új sütemény után nyúl...
A vadkan belép. Nézem az arcát: apró disznószemében szomorúság ül. Halkan becsukja maga mögött az ajtót, és kezében disznóölő késsel lassan elindul a hölgyek felé. Az asszony kitessékeli a szobából Edithkét, a hajdani primadonnát, magyaráz és mutogat, nyomukban a vadkan. Eltűnnek az ajtó mögött.
Nem sokkal ezután elhangzik a vezényszó: indulás! Ifjabb Balog Ferenc a kocsiig kísér bennünket; segít vinni a csomagokat. Némelyik papíron átüt a vér és a zsír. Ezeket nejlonzacskóba tették és úgy a csomagtartóba. Csak itt tűnik föl Tóni bácsinak, hogy Edithke nincsen sehol. Meg is kérdezi, hogy ő vajon hol van? Tivadart nagyon leköti a csomagolás, vigyáznia kell, nehogy a kocsi bemocskolódjék. Vendéglátónk válaszol:
- Biztosan itt marad nálunk. Az asszonyok elálmosodhattak; nincsenek hozzászokva az ilyen éjszakába nyúló beszélgetésekhez. -Tóni bácsin látszik, hogy nem elégíti ki a válasz, de fáradt, nincs kedve vitatkozni.
- Na, ma már nem fogjuk látni a krimit - jegyzi meg Tivadar, miután beszállunk a kocsiba. Én elvackolom magam a hátsó ülésen, és behunyom a szemem... Szerettem volna mégegyszer látni azt a lányt. Álmomban hosszú léptekkel róttam a kihalt utcákat. Gyomoridegességem nem csökkent, sőt egyre fokozódott.
Hátat fordítottam a háznak. A hajnali fény égette a szememet. Már egészen messze jártam, amikor észrevettem, hogy valahol elhagytam a fél sertést. Csak az üres rongyot szorongatom. Megkönnyebbülve felgyorsítottam lépteimet: sietek a barátaimhoz!
- El tetszett valamit veszíteni! - kiáltott utánam egy gyerek. Ismerős hang hasított végig az ismerős utcán, és a kisfiú szőke feje is nagyon ismerős volt. Visszamentem. A kapu előtt feküdt a fél sertés kiterítve, mintha aludna, és fél teste az aszfaltba süppedt volna. A kisfiú mellette guggolt és nézte. Már nyúltam a sertés után, amikor az hirtelen megmozdult, és lassan, nehézkesen felállt. Mire teljesen kiegyenesedett: macskává változott. Vadmacskaszínét csapzott-vörösre változtatta a vér és a veríték. Imbolyogva állt két lábán ez a kettészelt akarat, fanatikusan és keskenyen, görbe hátán felborzolta a szőrt, kinyitotta véres szemét, és egy eszeveszettet nyávogott.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf