Csernák Árpád: Satírozás

„Hogyan viselkedjünk Apokalipszis idején? Talán az a legfontosabb,
hogy ilyenkor legyünk az átlagosnál figyelmesebbek egymás iránt.
Másfelől ne vegyünk mindent túl komolyan. A tréfa sokat segít.
És ha nincs még kutyájuk, kerítsenek maguknak.”

Kurt Vonnegut beszéde a Vonnegut-év megnyitóünnepségén
(részlet – ford.: Szántó György Tibor)

Az utóbbi hónapokban különös dolgokat tapasztalt. Leggyakrabban és legszívesebben: nagy, fehér papírlapokat tett maga elé és satírozott. Minden terv és meggondolás nélkül. Különboző puhaságú és vastagságú grafitceruzákat vásárolt, és azokkal szürke vonalakat rajzolt nagy, fehér papírlapokra.

    Sok mindennel foglalkozott az elmúlt ötven évben. Gyerekkorában nem nagyon érdekelte, hogy „mi lesz”. Ahogy most visszagondol: sohasem akart lenni semmi. Aztán sok minden lett. „Értelmét” nem nagyon látta semminek, mégis sokszor úgy érezte ezt vagy azt meg kell tennie, és akkor nem mérlegelt, megtette. Például írt. Mostanában meg satíroz.

    Maga elé teszi a fehér kartont, a ceruzahegyezőt, egy fedeles dobozt, ahova a ceruzákról lepöndörödő forgácsot teszi, és a ceruzákat. Fölötte a háromkarú csillárban két százas villanykörte ég, jó fény kell ehhez. Az asztalon zöld posztó, régi, más játékok terepe. A ceruzák között van hosszabb, rövidebb, van olyan, amelyik már csak csonk. Ezek a kedvencei, azért fogynak el hamarabb: a sárga-barna mintás 2B-és SCALA meg a fekete-barna csíkos német ceruza, amiről már lekopott az aranybetűkkel ráírt márkanév, de van itt ezüst-fekete csíkos, radírban végződő SUPERIOR QUALITY meg 4B-és, zöld kérgű tECHNO, sárga SKY…

    Mindegyik jó. A lényeg az, hogy a fehér lap lassan megteljen sötét árnyakkal, de itt-ott üresen hagyja a papírost, és ott a fehér foltok úgy világítanak, mint az éjbe boruló égbolton a csillagok, vagy a Hold, vagy egy arc… Emberi és állati arcok, szemek… Újabban a kusza grafitszálak között nem csak csillagokat, emberi és állati arcokat vélt fölfedezni, hanem történeteket…, nem; inkább csak jeleneteket, apró mozzanatokat, fölvillannak, aztán el is tűnnek, és nem tudja eldönteni, hogy az általa létrehozott homályban, ködben valóban mozognak, beszélnek ezek a lények, vagy csak képzelődik…, esetleg emlékezik…    

    2.    

    Belépett a keskeny, félköríves helyiségbe. Mintha hajón lenne, mégis nagyon magasan: kilátótoronyban. Körben üvegablakok. Azt mondták: onnan látható a tenger. Az ablakhoz lépett, és a párkány alatt húzódó fémrúdra támaszkodott. Nem látott semmit, csak nagy feketeséget. Nem értette. Éjszaka van? Vagy ennyire beborult volna? Aztán eszébe jutott: talán ezt a részt túlságosan sötétre satírozta.

    Az ablakok alatt végig szögletes asztalkák, székek. Csaknem mindegyiken ült valaki, mégis halálos csend volt. Senki nem szólt egy szót sem. Csak figyelt. Figyelték őt és egymást. Mindenki figyelt mindenkit. Megfigyelt. Félni kellett. Vagy legalábbis: lehetett. Az a hír terjengett, hogy akit senki nem ismer, akit senki nem tud „beazonosítani”, azt likvidálják. De hiszen engem mindenki ismer ebben a városban, gondolta. De nem úgy néztek rá, mint ismerősre. Akkor ők a gyanúsak, hiszen ő ott volt a PORONDon ötven éven át, és aki a PORONDon van azt mindenki látja… Tudta, mindenkinél ott lapulnak a legrafináltabb, látható és láthatatlan fegyverek. Háborús idők jártak. Halálos csend. Halálos béke.

    Leült a hozzá legközelebb álló asztalhoz, ahol megpróbált kinézni. Két fiatalember ült ott. Hidegen, kicsit zavartan rá néztek, aztán egymásra. Akkor felismerte őket:

    – Ó, hát hiszen mi már találkoztunk – mondta. Feszült, rideg várakozás. – Mindig együtt boroztunk a Kispipacsban. – „Rád is nekem kell emlékeznem? Neked bezzeg fogalmad sincs, hogy én ki vagyok!” – gondolta. A szemben ülő fiatalember kényszeredetten elmosolyodott. – Béla! Ugye? Bélának hívnak? – A fiatalember merev arccal bólintott. – Veled meg – szólt a másikhoz – mindig együtt söröztem a Véndiófában… Jó, tudom, azóta lebontották…, ott is valami szálló lesz… Tibi! Ugye így hívnak? – Tibi némán bólintott, és az előtte álló üres pohárba nézett.    

    3.    

    Maga sem értette, miért kellett ebbe a kibelezett, hajdani szovjet laktanyából átalakított városszéli panelházba költöznie. Úgy érezte a szomszédai állandóan figyelik, követik… Mi van? Hát, nem változott itt semmi? Csak a módszerek „finomodtak”? Furcsa arcok jelentek meg előtte: egy gyűrött arcú kopasz, egy tepsiképű bodorítotthajú, az a lúdnyakú szemüveges, akinek kételkedő vigyorba torzul az arca, ha meghallja ezt a szót: HAZA…  Nem, nem kell ez ide! Nem érdemes… Ez a részletező leírás a realizmus átka! Ismerős pofák… Mindenki tudja mire képesek, mit tettek…, de nem is ez a lényeg… A lényeg az, hogy megtörtént, hogy megtörténhetett…, hogy történik… Gyorsan elővette 4B-és KOH-I-NOOR ceruzáját és satírozni kezdett: eltűntek az ostoba, sunyi, irígy arcok, jótékony homály borult rájuk, vagy inkább: elnyelte őket a pokol sötétsége…

    Hajnali fél ötkor elkészült az írással. Nevezzük peticiónak. Meglepően friss volt. Gyorsan megmosakodott, felöltözött, és lement az utcára. Hajtotta a cél. Ezt a szöveget minél előbb el kell juttatni a rádióba! És itt, ezen az ideiglenes helyen, ebben az ideiglenes „lakásban” nem volt számítógép. Átment az utca túlsó oldalára, mert az a sáv visz a városba. Az utcai lámpák nem égtek. Esett. Csak egy fényes, fekete csíkot látott. Úgy tervezte: megállítja az első errejövő járművet, és megkéri a vezetőt, hogy vigye be őt. Az lenne a legjobb ha ő olvasná fel a szöveget…

    Motorzúgást hallott, két nagy reflektor közeledett. Ő bekapcsolta a maroktelefonját, és azzal integetett, hogy jobban észrevegyék, de a teherautó megállás nélkül elzúgott mellette. Várt. Ugyanilyen járművek jöttek, de egyik sem állt meg. Egy darabig még kapcsolgatta a maroktelefonját, – mert arra gondolt, talán lediktálhatja valakinek a szöveget – de már az sem adott fényt…, és az esőverte fekete csíkot sem látta, csak áthatolhatatlan, anyagszerű sötétséget érzett maga körül…, és több jármű nem jött… mintha a láthatatlan út közeli szakaszán leeresztettek volna egy láthatatlan sorompót…

    Elindult gyalog. Tudta, az otromba falfirkákkal kidekorált négyemeletes panelház előtt sövény húzódik, ha azt megérinti, átért a tulsó oldalra. Motorzúgást hallott a másik irányból, de lámpát nem látott, csak egyre közelebbről hallotta a motorkerékpár zúgását… Előrehajolva botorkált, karjaival kuszán kalimpált, hogy végre megérezze a sövényt, de a sötétben már nem tudott tájékozódni… Elkiáltotta magát: „Vigyázzon! Itt egy ember!”…

    Fülsiketítően fölerősödött a motorzúgás, aztán egy ütést érzett a tarkóján, és belezuhant a sövénybe. Amikor magához tért, a fagyal vizes leveleit érezte az arcán. Megnyugodott. „Innen már hazatalálok” – gondolta.   

    4.    

    Sok embert letartóztattak. Ő volt a fővádlott. Elkezdődtek a „tárgyalások”. A kínzások, a vallatások. A többieket a szeme láttára alázták meg: leöntötték őket mocsokkal, szurokkal; tomfákkal, viperákkal verték őket, karjukat, lábukat törték…

    Őt először vallatták:

    –  Tüntetett? – kérdezte az egyik szögletes, sima képű verőlegény.

    –  Igen. Amikor kellett…

    –  Kellett?!

    –  Igen. Amikor én úgy éreztem…

    – Úgy érezte?! – kérdezte egyre jobban megrökönyödve, egyre emeltebb hangon a kockafejű – De mi tudjuk ám azt is, hogy miket beszélt maga ottan!

    – Például ilyeneket mondtam: Sokat kérsz Jézus, nagyon is sokat, / hogy megszeressem a hóhérokat és imádkozzam ellenségeimért… Meg ilyeneket: Hiába volt himnuszi esdés, protestáló pátosz, / azóta sem áldás amit ránk oszt…*

    Ezzel nem tudtak  mit kezdeni.

    Kivitték a szabadba. Már sötét volt. Megnyugtatta az ég végtelen, csillagos burka.

    Egy fémkockára ültették és kilőtték az űrbe. Iszonyú sebességgel és iszonyú magasságban száguldott, a város, az ország felett. Két tenyerét a kocka két oldalához szorította, és azt énekelte: Hazám, hazám te mindenem… Meglepő volt, hogy nem esett le, és még meglepőbb, hogy tudott énekelni... Zengett a hangja, és arcába vágott a hideg szél.

    Nem tudta honnan és mivel vezérelték ezt a kockát, de egyszercsak megfordult és száguldott vissza. Egyre közelebbről látta, hogy a hegyen egy kivilágított bitófa áll. Pontosabban: egy halálos ítéletek végrehajtására alkalmas fémszerkezet. Az egészben volt valami szinpadias, só jellegű…

    A szerkezet két oldalán ült a népbíróság, akár egy zsűri. Előttük nyomógombok.

    A szerkezet alatt világító betűk és számok jelentek meg, mint egy sportcsarnok eredményjelző tábláján:

    IGEN: 834

    NEM:  842

    Így menekült meg. Egyelőre…    

    5.    

    Évek óta nem írt semmit. Legföljebb átírt. Az nehezebb. Most megpróbálja leírni amit satíroz. Jó játéknak tűnik. Amíg játéknak érzi, és amig van egy parányi fény, ír. L.B. azt mondta: Az írónak írni kell, ahogy a magasugrónak ugrani. Ha nem megy a 230-240, akkor 170-180-at, de ugrani kell… D.L. pedig azt mondta: Ha 4-5 napig nem ír, az már fáj… Ha jól belegondol: neki is… Mégsem ment. Mégsem megy. Halálosan fáradtnak érezte magát.

    Fapapucsban lépked a magas, szürke, itt-ott mohával benőtt lépcsőfokokon. Ha hátára fordult bogarat lát, egy falevéllel alányúl és a bozótosba dobja. Két kutyája lihegve kíséri. Az idősebb és nagyobb: Mackó, tíz éves. Német juhász, skót juhász keverék. Nagy szürke bundájában arányos, szép fekete és fehér rajzolat. Őt annak idején egy parkban találták. A kisebbik: Bogi, német vizsla. Persze nem teljesen. A feje koromfekete, örökmozgó testén fekete, fehér és szürke foltok. Őt az országúton vették föl. Élete kockáztatásával ugrott a kocsi elé, aztán villámgyorsan vissza a kukoricásba. Csak jelezni akarta: „elvihető vagyok”.

    Ahogy fölérnek a kertbe, Mackó lefekszik a legmagasabb szinten a repkény és fagyal derékszögébe, a fenyőfa alá, és onnan szemléli a várost. A városát. Bogi cikázik a különböző szinteken, a bokrok és fák között. Az alkonyi fényben ragyog a ciprus, a babér, izzik a tűztövis… Nemsokára megérkezik a macska, Mufurc is. Őt tízenkét évvel ezelőtt, kutyasétáltatás közben találta, félig agyonverve. Egy hónapi gondos ápolás után teljesen rendbe jött. Ilyenkor ő is mindig felmegy a kertbe. Ki nem hagyná. Korát meghazudtoló ruganyossággal és eleganciával lépked, leheveredik a gazdájához közel, hempereg a fűben, elégedett mozdulataival jelezve: „remélem, itt nem zaklatnak a kutyák”.

    Ő ott ül egy kertiszéken, lassan teljesen besötétedik, csak az állatok szeme világít, hátradől, karjait lazán, a szék két oldalán lelógatja, néha enyhe szél borzolja a lombokat, lassan megjelennek a csillagok is az égen, és ő arra gondol: „mégiscsak jó volt megszületni”…

    *Részletek Tóth Bálint: Magyar litánia és Döbrentei Kornél: Rebellis türelem c. verséből.