Veres Roland: Hanna Barbara

Hanna Barbara meghalt. Reggel, mikor másnaposan felkeltem a tegnap esti koncertek után, a tévében a Cartoon Networkön „Űrszellem és a Galaxis Trió” és „Birdman” nosztalgia matiné ment. Az jár a fejemben, mindkét sorozatot megszüntették, mert akkoriban túl erőszakosnak tartották a szülők. És most itt állok a bandával Hanna felismerhetetlenségig szétmarcangolt holtteste felett. A fűben vöröslő és feketéllő vér, akárha szurok lenne.
Pajti szűkölve bújik a lábamhoz. Reszkető kézzel simogatom. Diána sírva temeti fejét Alfi mellkasába. Vilma levette szemüvegét. Mereven bámul maga elé. Hányszor hallottuk tőle, ha leesett a szemüvege:
– Adjátok vissza, a szemüvegem nélkül semmit sem látok.
Most nem is akar látni.
Megérkeznek a rendőrök. Az esti zivatartól terhesen hajlonganak a fák. Érzem, valami végérvényesen megváltozott bennünk. Egy korszak véget ért.
A hétvége jól indult. Egy koncertre jöttünk ebbe a tó melletti kisvárosba meghallgatni barátainkat, a Joli és a Vadmacskákat. Hamar egymásra találtunk Csabával, aki a mai szakálldivatról és divatszakállról tartott egy kiselőadást. Nappal fénymásoló fiúként dolgozott egy cégnél, de éjszaka ő volt az Ősember kapitány és a Tini Angyalok frontembere. Azt mondta, jó úton haladok, csak nem kéne megállnom félúton a szakáll felé. Végigsimítottam többnapos borostámon, amiről a becenevemet is kaptam.
– Túl sok macera – mondtam.
– Nő az magától, nem kell mindent túlagyalni – mondta.
Még emlékszem, ahogy pogóztam Joliék egyik számára, valami olyasmit énekeltek, „hamarosan nem számít, merre mész”. Még szerencse, mert nem emlékszem utána merre mentem.
Reggel az ágyamban ébredtem. A tévében egy rajzolt rovar dörzsölte a kezeit, mikor Diána sírva rontott be a szobába a hírrel.
Egy rántotthúsos szendvicset eszek Pajtival Alfi szobájában. Mind az öten itt vagyunk.
– Hogy tudsz ilyenkor is enni? – kérdezi Vilma.
– Finom – mondja Pajti.
– Éhes vagyok – mondom.
– Ki kell derítenünk ki tette – mondja Alfi. Nyakán megfeszülnek az erek. Hanna jó barátom volt. Mindannyiunknak. De tudom, nekik más volt a viszonyuk. Ő Barbarának hívta.
Évek óta ismertük. Igazából ő hozta össze az egész társaságot. Rajzfilmesként dolgozott. Mindenkivel kedves volt. Még velem is. Ha ő nem lenne, nem jött volna létre a banda.
Valamiért az jut eszembe, ha nem hozott volna össze minket, most nem lennénk itt az isten háta mögött, és akkor nem halt volna meg.
– Ki is fogjuk – mondja Vilma. – Ti benne vagytok?
Diána bólint. Pajtival egymásra nézünk. Remegő kézzel emelem a számhoz a szendvicset. Azt mondom, igen, de válaszom úgy hangzik, mintha épp egy nagy gombócot nyelnék le.
– Akkor irány a csodajárgány – mondja Alfi.
A rendőrkapitányság felé menet egy tüntetésbe csöppenünk. A transzparenseken zöldmozgalmi tőmondatok. Áthúzott, árnyéknak tűnő szimbólumok. Egy pillanatra egy fehér alakot pillantok meg, akárha szellem lenne.
Pajti azt kérdezi: – Te is láttad?
Bólintok. Ha már ketten láttuk, nem lehetett a képzeletünk szüleménye. A biztonság kedvéért azért beveszek egy nyugtatót.
A rendőrségen meglepetésünkre éppen Ősember kapitány beszélget kollegiálisan a rendőrkapitánnyal. Mellettük egy vadőr áll. Látszik, a másnaposságtól alig áll a lábán. Nyugodt az élet egyedül az erdő mélyén.
– Tudom, hogy mit láttam – mondja Csaba.
– Én pedig sejtem mit szívott – mondja a kapitány. – Húzzon innen, mielőtt lecsukom droghasználatért.
Csaba elhúz mellettünk, észre sem vesz minket. A többiek már ott vannak a kapitány előtt.
– Tudják már, mi történt? – kérdezi Alfi.
– Egyértelmű, hogy az az átkozott medve volt. Már megkezdtük a becserkészését. Estére döglött lesz az a rohadék.
– Hidd el, Jani – mondja a vadőr –, nem Maci tette. Igen néha lop a turistáktól ételt, de nem agresszív. Ne bántsátok.
– Az egy nyomorult állat. Hány medvetámadásról hallottál már? Megmutassam a szerencsétlen lány holttestét. A te medvét széttépte. Inkább józanodj ki, és költözz be onnan az erdőből. Annyira bekattantál ott egyedül, hogy azt hiszed egy állatról, a barátod.
– Hogy dögölnél meg – mondja Pajti.
– Nyugi, Pajti – mondom.
– Kielégítettem a kíváncsiságotokat? – kérdezi a rendőrkapitány. – Most húzzatok innen, kotnyeles kölykök, hadd tegyük a dolgunkat.
A kapitányság előtt Csaba cigizik. Már a harmadik csikk hever a lábai előtt. Tegnap este még három csaj. Tudod, a szakáll meg a rock. Gyilkos kombó.
– Gyilkosság volt – mondja Csaba, mikor meglát minket. – Nem egy medve támadta meg. Láttam, amit láttam. Vagyis, nem tudom, mit láttam, de…
– Mit láttál? – kérdezi Diána.
– Olyan volt, mint valami nagy szurokszörny. Nekiesett Hannának. Reggel én is azt hittem, csak haluztam, de mikor megtudtam, hogy meghalt, minden tiszta lett. Hinnetek kell nekem.
– Apám! – mondja Vilma. – Láttátok, a fekete foltokat Hanna vérében. Már akkor furának tűnt. De most már biztos vagyok benne, hogy szurok volt.
– Hogy láttad, mikor nem is volt rajtad a szemüveged? – kérdezem.
Én tökéletesen megelégednék azzal a verzióval, hogy egy medve tépte szét. Mi nem nyomozók vagyunk. Csak átlagos kölykök. Ez az este lett volna, amivel lezárjuk a gimis éveket, és hivatalosan is belépünk a felnőttkorba. Persze már tizenhat évesen azt hittük, felnőttek vagyunk, de ahhoz hogy felnőtté válj, kell valami válság, ami átlendít. Nem akartam, hogy ez egy barátunk halála legyen. Azt különösen nem, hogy egy szerettünk meggyilkolása. Azt pláne nem, hogy a gyilkos valami szurokszörny legyen.
A bokorból neszezés szűrődik ki. Aztán hörgés hangja. Pajti reszketve bújik mögém. Az én dán dogom igazán bátor. Olyan a kutya, amilyen a gazdája.
A vadőr támolyog elő. Szájáról hányásdarabokat töröl le egyenruhája ujjával.
– Én tudtam, hogy nem Maci tette – mondja.
– Inkább elhiszi, hogy egy túlvilági szörny volt, mint, hogy a medvéje? – kérdezi Diána.
– Ő a barátom. – Igen, inkább hisszük el a legabszurdabb magyarázatokat, mint, hogy a barátunk tesz szörnyűséget. – Kérlek, járjatok a végére mihamarabb. Mielőtt Macit lelövik. Én a helyetekben náluk kezdenék.
A tüntetőkre mutat.
– Miért? – kérdezi Alfi.
– Keressétek Kerekest. Úgy is hívják, a Tüzes.
A tüntetők nincsenek túl sokan. Ez nem erődemonstráció. Így persze könnyen eltüntethetők. Tudom ez béna volt, de Pajtinak legalább tetszett.
Egy vega-szendviccsel a kezemben sétálok a többiek mellett a transzparensek között. Mint megtudjuk, a tüntetők Planétásoknak nevezik magukat. Egy vállalkozó ki akarja írtani a fákat a közeli erdőben, hogy aztán oxigén-palack gyárat építsen a helyére. Ez ellen harcolnak. Tőlük óvják a Föld lelkét.
Odairányítanak minket a vezetőjükhöz. Már messziről kitűnik közülük. Megdörzsölöm a szememet.
– Te is látod, amit én, Pajti?
– Aha – mondja.
Az albínó fickó kedélyesen üdvözöl minket. Haját zöldre festette. A szellem, amit csodajárgányunkból láttunk. Pajti orrával megböki, hogy valóban nem az-e. A fickó simogatni kezdi a fejét. Pajti, ha macska lenne, most dorombolna. Kicsit féltékeny leszek. A vega-szendvicset áruló bódé üvegén olyasmi tekintetet látok, amit olykor Diána szemében, mikor Alfi más lányokkal flörtöl. Máig nem értem, miért nem jöttek már össze.
– Miben segíthetek? – kérdezi az albínó. – Netán jöttetek csatlakozni hozzánk? Látom rajtad zöld póló is van.
– Kösz nem – mondom. – Nem csatlakozok egy csoporthoz sem. Csoda, hogy a bandával jól érzem magam.
Az évek jutnak eszembe, amikor csak Pajti és én voltunk.
– Kerekest keressük.
Ekkor, mint egy rajzfilmben jól megírt forgatókönyvben, ordítozást hallunk. Megindulunk a hang irányába. Vagyis a többiek megindulnak, mi meg Pajtival követjük őket.
Egy vöröshajú fickó dulakodik az egyik munkással, aki az építkezés előkészületeit felügyeli. Néhány társa lefogja, hogy ne durvuljon el a helyzet.
– Nos, Tüzest kerestétek. Megtaláltátok – mondja a zöldsérós.
Odamegy Kerekeshez. Közé és a munkás közé áll. Szelídsége innen messziről is megkapó. Mintha egy jóságos punk angyal lenne. Szerintem Jolinak bejönne.
– Elég legyen, Tüzes. Mi békésen intézzük a dolgainkat.
– Elég volt ebből a szarságból. Ezek a gecik nem csak a természetet ölik meg, de megölték a bátyámat is. Nem ülhetünk a fotelunkban frázisokat puffogtatva. Mi vagy te, egy facebook forradalmár?
– Tudom, mit érzel, de nem ők ölték meg a bátyádat. Baleset volt. Ráömlött a szurok. Nem tehet róla senki. – Tüzes vállára teszi a kezét. Ő lelöki róla.
– Mondod te. Elegem van ebből. Nyomasd a kis hippi szarságaidat, te bolygó kapitánya. Én léptem.
– Apám! Azt hiszem, megvan a szurokszörnyünk – mondja Vilma.
– Tüzes bátyja? – kérdezem Pajtival egyszerre.
– Nem, te dinka – mondja Vilma. – Kerekes.
– De miért ölné meg Hannát? – kérdezi Diána.
– Erre még rá kell jönnöm.
Alfi tudom, mit fog erre mondani.
– Irány a csodajárgány.
Legalább a szendvics finom volt.
A szállásunkon. Éppen hamburgert eszek. Mint mindig minden második falatot letörök Pajtinak. Alfi tojássalátát. Diána füstölt heringet. Vilma apple-t. Órák óta bújja a netet. Felkiált.
– Apám!
– Mi az? – kérdezi Diána.
– Hanna nektek sem mesélt soha a családjáról?
– Azt mondta, évek óta nem tartotta velük a kapcsolatot. Nem is akart róluk beszélni.
– Dobpergést kérek – mondja Vilma. Pajti a lábával kezd el dobolni az ágy szélén.
– Az apja Tóth Tivadar. Vállalkozó. Ő az, aki itt akar gyárat építeni.
– Akkor megvan a kapcsolat. Tüzes bátyja meghalt az építkezésen, ezért megölte Tivadar lányát, Barbarát.
Alfi egy pillanatra felderül a rejtély megoldásától. Aztán eszébe jut, hogy Hanna gyilkosáról beszél. Még nem láttam sírni. Egészen mostanáig. Arcát a tenyerébe temeti. Diána átkarolja, hogy vigasztalja. Most már értem, miért szeretik a szomorú emberek a logikai feladványokat.
Most már értem, miért szerettem régebben annyira a szókeresőket.
Bár soha nem találtam a szavakat. Míg Hanna össze nem hozott a bandával.
Joli lép be a szobába. Ránéz Alfira. Egy gombóc akár egy lény egy horrorfilmből végigkúszik a nyakán.
– Mit csináltok? Lassan indulnunk kéne.
– Még nem lehet – mondja Vilma. – Megtaláltuk Hanna gyilkosát.
– Megtaláltátok a medvét?
– Nem. Nem a medve tette. Gyere, elmeséljük.
Vilma felvázolja neki a történetet. Lelki szemeimmel magam előtt látom az egészet. Mintha meg tudnám érinteni Hanna arcát a halála előtti pillanatban. Ösztönösen nyúlok felé, hogy elrántsam a szurokszörny elől, de az egész csak a fejemben játszódik, a valóságban neki már vége.
– És, így jöttünk rá, hogy a tettes beöltözött ennek a szurokszörnynek. Így két legyet ütött egy csapásra. Megölte Hannát, fájdalmat okozva az apjának, és elhitetve, hogy a bátyja visszatért, így segítve a környezetvédők ügyét.
– Várj, azt mondjátok, Tüzes volt? Jóképű, vöröshajú srác? Az nem lehet.
– Miért nem? Így minden összeáll.
– Az lehet, de Tüzes akkor velem volt, mikor Hanna meghalt.
– Biztos vagy benne?
– Lehet, hogy olyan lánynak tűnök, de hidd el, pontosan tudom, kivel bújok ágyba. Reggelig velem volt, és hidd el, nem aludtunk.
– Látod, Pajti, én megmondtam, hogy Jolinak tetszene.
– Aha-aha – mondja.
– De ha nem ő volt, akkor ki? – kérdezi Vilma.
Alfi acélos tekintettel néz körbe. Akkor láttam utoljára ilyen eltökéltnek, mikor eldöntötte, hogy fekve kinyom kétszázat.
– Ki fogjuk deríteni – mondja.
Beleharapok egy újabb hamburgerbe, hogy ne hallják, ahogy kocog a fogam.
Két órával később indulunk neki az erdőnek. Megnézzük a helyet, ahol Hanna meghalt. Mikor felvetem, miért nem nappal megyünk, elmagyarázzák, hogy az még tetthely, és lebuknánk.
Ott állunk újra. A vér és a szurok még a földön. Hanna teste a hullaházban. Boncolásra várva. Vagy már utána. De bizonyosan holtan.
– Itt nem találunk semmit. Keresgéljünk a környéken. Ti menjetek Pajtival arra, mi Alfival és Vilmával erre megyünk.
– Muszáj szétválni? Ez van az élen a rossz ötletek listáján a horrofilmekben.
– Egész este itt akarsz kóvályogni az erdőben? Így gyorsabban végzünk.
– Hát, oké – mondom. – Gyere, Pajti.
Elindulunk. Mint régen. Csak mi ketten és senki más. Meg az erdő. Meg Hanna vére. Meg a szurokszörny.
Reszketni kezdek. Az ágak pantomimeznek körülöttünk. Kiskoromban rettegtem a pantomimesektől. Fehér az arcuk. Fekete a ruhájuk. Szótlanok. Egy láthatatlan dobozból akarnak kitörni, amit maguknak képzeltek el. Épp, mint én kamaszkoromban. Most már azt is értem, a tükörképemtől miért rettegtem.
Már egy ideje kaptatunk az erdőben. Úgy döntök, ideje visszafordulni. Sikítást hallok messzebb. Aztán kiabálást. A fákról baglyok röppennek fel huhogva.
– Félek – mondja Pajti.
– Én rettegek – mondom. Azon gondolkozok, az ellenkező irányba fussak-e vagy a hang felé. A második helyezett a rossz ötletek listáján. Mindegy. Szinte csak rossz ötleteim voltak egész életemben.
Rohanni kezdek a többiek felé. Ágak pofoznak. Bokrok karmolnak. Pajti mellettem lohol.
Megcsúszok. Állal előre esek. Káromkodva feltápászkodok.
Először azt hiszem, egy fa áll előttem, aztán a fa felém nyúl. Érzem a szurok forróságát, ahogy közelít hozzám. Olyan sötét, mintha körülötte világos lenne az éjszaka. Zihálva rohanni kezdek.
– Fuss! – mondja Pajti. Hátra tekintek. A szurokszörny karjai megnyúlnak, felém úsznak. Sprintelni kezdek. Tüdőm lángokban áll. Ereimben sósav folyik.
Nem tudom, meddig futok, mintha már nem is lennék ott. Mintha Hanna mellett feküdnék a hullaházban. Boncolás előtt, vagy után.
Csak akkor térek magamhoz, mikor levegőért kapkodva a szállás padlóján fekszem. Pajti mellettem nyüszít. A többiek már itt vannak.
– Te is láttad? – kérdezi Alfi.
Lassan felülök. Még nem jön ki hang a számon. Csak zihálok. Akkor pillantom meg Diánát. Ruhája tiszta szurok.
– Hangokat hallottunk. Diána arra rohant. A szurokszörny berántotta egy földalatti üregbe. Aztán, minket akart elkapni. De végül az ellenkező irányba indult. Gondolom, utánatok. Szerencsére Diánának nem esett baja.
– Jól vagy? – kérdezem tőle.
– Minden rendben. Csak megijedtem. Lehet, ezt a ruhát így nem fogják visszaváltani.
Eddig külön szobákban aludtunk. De ezt az estét egyikünk sem akarta külön tölteni. Egy hálózsákba bújva fekszem a földön. Úgy tapad rám, hogy szinte megfulladok. De még így is biztonságosabbnak érzem, mint azon kívül. Egy báb vagyok. Nem is akarok pillangó lenni, hogy kirepüljek az erdőbe.
Valóban létezik a természetfeletti? Tüzes bátyja visszatért a sírból, hogy bosszút álljon?
Gyerekkoromban is láttam hasonlókat. Végül meggyőztek, az egész csak a képzeletem szüleménye.
Talán mindvégig nekem volt igazam?
Nem pihenem ki magam. Folyton azt álmodom, hogy felébredek, azt hiszem, az a valóság, aztán valami szörnyűség történik. Újra felébredek. És az egész kezdődik elölről.
Kopogtatásra ébredek. Alfi kinyitja az ajtót. A rendőrök állnak előtte.
– Rókus Nándort itt találjuk?
– Itt vagyok – mondom.
– Meg tudja mondani, hol volt Tóth Hanna Barbara meggyilkolásának idején.
– Nem tudom. Totál részeg voltam. Kiesett egy kis idő. Miért?
– Tudja, a boncolásból kiderült, hogy nem a medve végzett a barátnőjükkel – mondja a rendőrkapitány. Tehát Hanna már a boncolás után van. – És tudja, mi derült még ki? Hogy a drogos barátjuk tényleg látott valamit. Más szemtanúk is megerősítették. Ja, és megkaptuk a maga kórtörténetét.
Forogni kezd velem a világ. Azt hittem, a múltat már letudtam.
– Miről beszél? – kérdezi Vilma. Soha nem mondtam neki, de mindig is oda voltam érte. Ezért nem akartam, hogy tudjanak róla. Nehogy másképp nézzenek rám.
– Skizofréniában szenvedek. De szedek gyógyszereket. Így nincs baj – mondom.
A szemükbe nézek. Ennél biztosabb soha nem voltam benne, jól döntöttem, hogy eltitkoltam előlük. Nem akartam ezeket a tekinteteket látni.
– De gyerekkorában volt egy nagyobb incidense. Nekiesett egy késsel a nagybátyjának. Aztán azt mondta, semmire sem emlékszik. Nekem olyan ismerősnek hangzik a dolog.
A szülinapom volt. A nagybátyám bohócnak öltözött. A bohócok legalább olyan félelmetesek, mint a pantomimesek. Csak harsányabbak. És még beszélnek is. Azzal a késsel estem neki, amivel a tortámat vágták fel.
Én ebből semmire sem emlékszem. A szüleim és az orvosok mesélték.
– Nem én öltem meg Hannát. Sohasem bántottam volna. Úgy szerettem, mintha a testvérem lett volna.
Újra éhes vagyok. Az az átkozott Remeron tehet róla, amit a depressziómra szedek. A több tucat gyógyszer mellett.
– Megmutatná a szobáját?
Megmutatom. Pajti szomorúan bámul rám. Ő volt az egyetlen a bandából, aki tudta a titkomat.
A rendőrök átkutatják a holmimat. Ekkor kerül elő egy szurokszerű anyag. A szörnyeteg bőre. A szurokszörny jelmeze.
– Az nem az enyém. Nem tudom, hogy kerül oda. Srácok, ugye nem hiszitek, hogy én voltam. Hisz együtt voltunk az erdőben. Ti is láttátok őt.
– De te külön voltál tőlünk – mondja Alfi. – Csak a szálláson találkoztunk újra.
Sírni kezdek. Megint minden kezdődik elölről. Pedig már barátokat is találtam. Hála Hannának. Ő tudta a titkomat. Mégis a szárnyai alá vett. Bemutatott a többieknek. Kiragadott a magányból. Miért öltem volna meg éppen őt?
– Nem hisztek nekem? Mondd meg nekik, Pajti, hogy együtt voltunk. Hogy te is láttad a szörnyet. Beszélj már.
A többiek döbbenten tekintenek rám. Diána félve bújik Alfihoz. A földre rogyok. Azt hiszem, a rendőrök azt mondják, jogomban áll hallgatni. Nem is akarok mondani semmit.
Mint sokan, én is szeretném hinni, hogy a világ gonoszsága valami külső dolog, aminek csak ki vagyunk téve. De az igazság az, hogy minden gonosz tett az emberekből fakad.
Szerettem volna hinni, hogy egy sötét szörny ölte meg Hannát, de a jelek szerint én tettem, csak nem emlékszem rá.
Az a régi vicc jut eszembe. Hogy lehet, hogy Jessica Fletcher a „Gyilkos sorok”-ból folyton gyilkosságokba botlik?
Ő ölte meg mindet.
Hanna holtteste felett éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott. Egy korszak véget ért. Űrszellem azóta már egy talk-show műsorvezetője. Birdman ügyvédnek állt. Én azért jöttem ide a többiekkel, hogy felnőtté váljunk. Ehelyett gyilkos lettem.
Magassarkúk kopogását hallom a cellám előtt. Tudom, hogy Diána az. Eddig még egyikük sem látogatott meg.
– Magunkra hagyna minket? – kérdezi az őrtől. Megengedi.
Egy széket húz a cella elé. Leül.
– Hogy vagy? – kérdezi.
– El sem tudod képzelni, mit érzek. Megöltem Hannát. Pedig szerettem őt.
– Ne hibáztasd magad – mondja.
– Ne mondd, hogy a betegségem tehet róla. Attól még én tettem. És a bűntudat kikészít.
– Azért jöttem, hogy könnyebbé tegyem neked a dolgot. Tudod, mindig kedveltelek – mondja. Arcát szétszeletelik a rácsok. – Ne hibáztasd magad, mert nem te tetted. Én voltam.
– Mi?
– Alfréd mindig vele foglalkozott. Szerelmes volt belé. Engem észre sem vett. Hanna Barbara, a kis szent. Aki összehozta a csapatot. Aki mindenkivel olyan kedves, blabla. Így már nem áll az utamban.
– De hogy…
– Mindenki azt hiszi, én csak a buta, csinibaba vöröske vagyok. Hát nem. Vilma elbújhat mögöttem. Kiterveltem az egészet. Hallottam Tüzes bátyjáról a történetet. Innen jött az egész ötlet. De az az átkozott Joli és az egyéjszakás kalandjai bezavartak. Így módosítanom kellett a tervemen. Véletlenül már régen megtudtam a skizofréniádat. Nem akartalak belekeverni, de valahogy ki kellett másznom a dologból. A szurokszörny mesét ugyan ki venné be néhány babonás idiótán kívül.
– De Alfiékkal voltál, mikor jött a szurokszörny. Vagyis én. Vagy… Összezavarodtam.
– Ők sem láttak engem a szörnnyel egy időben. Elég volt, ha egy rövid időre szem elöl tévesztenek, hogy felvegyem a jelmezt. Tudod, hányszor megyek ruhát venni egy héten, és hányat próbálok fel? A gyors átöltözés a kisujjamban van. Szerinted miért rohantam előre a hang irányába? Nem is voltak hangok. De elég, ha beadod a többieknek egy kényes helyzetben, hogy hallottál valamit és ők is elkezdik hallani. Ez is csak olyan manipuláció, mint a médiában.
Feláll. Visszatolja a széket. Nem jutok szóhoz. Aztán összeszedem magam.
– De miért mondod ezt el nekem?
– Mondtam. Attól, hogy rád kentem, még kedvellek. Nem akartam, hogy bűntudatod legyen. És ha ezt az egészet előadod bárkinek, ki hinné el a skizónak, aki a kutyájával beszélget – mondja. – Tudod, nem az a baj, ha beszélsz hozzá. Hanem, ha válaszol.
Összekuporodok a földön. Most nincs hálózsákom, de így is egy báb vagyok. Pedig pillangó akarok lenni, hogy kirepüljek az erdőbe. Talán én is találnék magamnak egy barátot, mint Maci a vadőrben. Mint én annak idején Hanna Barbarában.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf