Csernák Árpád: Szereposztás

    Amikor belépett hozzám az ismeretlen; az asztalnál ültem, előttem üres papír. Sötétkék függönyöm félig elhúzva; a kert ázott, üres. Az ingaóra egyenletesen üt.

    Nem ugatott a kutya és ajtónyitódást sem hallottam, mégsem lepődtem meg a vendég érkezésén. Hellyel kínáltam, s kissé felé fordultam székestül. Márvány arca, tar koponyája fénylett, szeme szigorú, de tiszta és gyermeki. Leült velem szemközt a gondolkodószékbe. Néztük egymást.

    - Mivel foglalkozol mostanában? - kérdezte a vendég. Hangjában nem volt semmi számonkérés. Tárgyilagos volt, rideg, mint aki felmérést végez, leltárt vagy grafikont készít.

    Ládámhoz léptem, elővettem néhány képet és egyenként felmutattam.    

     

    1. kép    

    Vízfejű törpék masíroznak fehér harisnyában, lábukon több számmal nagyobb cipővel. Tulajdonképpen csak fehér harisnyás, enyhén görbe és vékony lábukat lehet látni, testük már csak árnyék, és a fejük (amelyekről pontosan lehet tudni, hogy vízfejek): teljesen ködbe vész.

    Ha megkísérelnénk megszámlálni őket; ötöt számolnánk, de nem biztos, hogy számításaink igaznak bizonyulnának. Bár tíz láb nyilvánvaló, de néha mintha több lenne, néha mintha kevesebb, s amíg ez a tíz láb masíroz, mintha még több láb is masírozna.

    Elrejtésre méltó, vékony, görbe lábak, nagy fejek, nagy fülek, felnőtt cipők. - Mi várható még? Mintha újabb lábak lépkednének. Uram irgalmazz! Mi várható még?! Ki várható még?! Most lóra szállnak...

    Kimegyek a kertbe; megnézem a diófát: nőtt-e tegnap óta?    

     

    2. kép    

    A túlérett nyár virágai pompáznak, itt-ott már magot hullajtva a fényözönben. A golgotavirágok lilás sugárkoszorúit, sebeit, lándzsáit és korbácsait méhek és szűzfehér tubarózsák táncolják körül a néha feltámadó szelíd szélben. Hátrább, mint marcona őrség, érdes napraforgók állnak sorfalat rikító sárgájukkal. Szanaszét, a természet rendezte rendetlenségben, ezer féle fű ezer féle eleven zöldje között bújócskáznak az égszínkék hajnalkák, oroszlánszáj és hírharang feleselnek egymással tarka vasfüvek társaságában. Mint halványkék fátyol, borzas katák terítik be a szépecskék sárgáit: menyasszony a kódban, szerelem a ködben, menyecske a tüskebokorban...

    A kert közepén vajsárga homok. Mezítlábas komédiások színpadot építenek: leemelik a kocsiról a puhafából készült elemeket és összeillesztik. Mindez csendben történik, templomos fényben, szinte áhítattal. Egyikük már félig jelmezben van; fölvette mintás selyembugyogóját, a másikon csíkos trikó, a harmadik félmeztelen; barna hátán verejtékcseppek. A fák árnyékában zenészek hangolnak, a krétaszín parasztház mellett lányok készítik elő gyolcsingüket.

    Már érdeklődők is vannak: helybeliek és távolról jöttek, ismerősök és ismeretlenek. A ház hűvös védettségében ott ül anyám és apám egymás mellett. Anyám kissé természetellenesen hat a meszelt fal előtt lila kosztümjében, kesztyűben és kalapban, vastagon púderezett arccal, de a maszk alatt gátlásokkal teli örök kamaszlány kuporog. Apám maszknélküli; zord arcán gyermeki kíváncsiság.

    Hirtelen megdördül az ég és viharos szélrohamok támadnak: a virágokat gyökerestül kiszaggatja és elsodorja az orkán, a gomolygó ólomszín felhők alatt hajladoznak a fák, rohamosan embermagasságúra nő a sűrű gaz. Leveleket, ágakat tör, tép és söpör a fergeteg. Reccsennek a készülő színpad fenyődeszkái, a fehér ruhák a földön hemperegnek, nyomtalanul eltűnnek az érdeklődők, a játszótársak...

    A vihar közeledtével egyre fokozódott a fájdalom, hogy földrehúzó, szájbénító fejgörcsben érje el tetőpontját. Végtagjaim elzsibbadtak, remegtek, közeledett szívemhez a halálfélelem. Aztán jött a feloldozó, megkönnyítő vihar. Az első esőcseppek után enyhülni kezdett a fájdalom, majd a hátamat verő zivatar kimosta belőlem a félelmet, felfrissültem mint a föld, könnyű és tiszta lett a fejem...    

     

    3. kép    

    Erdő. Kúszunk, vánszorgunk a sárban, a csalánban, a ködben. Egyenruhában, félmeztelenül. Az egyik hason kúszva, rémülten lövöldöz. Ő van hozzám a legközelebb. Fél. Sűrűn és vaktában lő a gomolygó ködben. Tüzel. Az arca vörös, véres, izzadt, a keze szorítja a tust és a ravaszt; dagadnak az erek, feszülnek az inak, mint apró sziklák meredeznek a csontok.

    Azt gondolom: "Ez csak akkor hagyja abba a lövöldözést, ha őt lelövik." Aztán: "Lőnék már le!" Lelövik. Megpördül a teste. Csend. Gomolygó köd. Szellő lengedez; borzolja a leveleket. Serceg a fű, cuppog a sár; a sérült tovább kúszik. Araszol. Az arca torz. Együtt megyünk.

    Kiértünk a frontról. Mögöttünk az erdő, a köd. A földön pisztoly hever. Fel akarja venni. Nem engedem. Átmegyünk egy sorompón. A sorompó másik oldalán két kocsi áll. Két fekete cséza. A bakon: testhez simuló, sokgombos, zsinóros ruhában parádéskocsisok. Melyikkel menjünk? Lovak nincsenek.    

     

    4. kép    

    Zöld dombok. Nyár és korareggel. A zöld sötétebb és világosabb árnyalatait ezüst ködök mossák egybe. Madarak hangicsálnak, lágy szél lengedez. A fűben kutya hever. Szőre fényes.

    Közeledem. A kutya felfigyel és felém szalad. "Hol van?" - kérdezem. A kutya nyüszítve elindul. Néha hátra néz. Fűvel befedett nyílásban tűnik el. Utána kúszom a nyirkos sötétségbe. Tekervényes, hosszú alagút végén találom akit keresek. Celláján mozdíthatatlan rács.

     

     

    5. kép

     

    Az üres fallal szemközt ülök. Pihenek. Jelenésre várok. A fal fehér. Az ablakok, akik elvonulnak előttem; mintha a falból lépnének ki. Rajzolatuk pontos, vonulásuk hangtalan. Szétvetett lábakkal ülök, hogy elférjen hatalmas mű-pocakom. Fejemet a falnak vetem. Eszembe jut: civilben egyre több fekete ruhát hordok. Én következem. Belépek a porondra.

    Pofákat vágok, ugrálok, csetlek-botlok, ahogy estéről-estére. Az egyik trapézon megpillantom magam: ott gubbasztok hosszú, fekete kabátban, fekete kalapban. A közönség hahotázik. Hasraesem, bukfencezem, leesik a nadrágom. A fekete kalapos megszólal: "Mit művelsz?" Hangosan feleselek. Zúg a taps.

    Hajlongok. Felüvöltenek a tigrisek. Az üres fallal szemközt ülök. Pihenek. Jelenésre várok.    

     

    6. kép    

    Csupa lim-lom színházépületben kószálok, poros kelyhek, rozsdás kardok, ezüstfejű sétabotok között. A díszlettervező szórópisztollyal óriás lemezeket fúj le a szürke különböző árnyalataival.

    Romos vár tetején, jelmezes emberek között mászkálok. Legtöbbjükön sisak. A falak között hézagok; irdatlan mélység. Távolban a város fényei, híd.

    Ami távolról a fény városának látszott, közelről a homály és penész fészke: svábbogaras szállodák, vágóhíd, börtön, omladozó színházépület, szemetes utcák, pipamocsok szagú lépcsőházak.    

     

    7. kép    

    Barátommal a mosodába igyekszünk. Süt a nap, tavasz van - beszélgetünk. A mosoda előtt: part. Futólag látom, hogy az én holmim a fűre teregetve szárad; gatyák, zoknik, egy fehér zsebkendő, egy szürke pulóver.

    Belépünk a mosodába. Barátom hamarosan megkapja a csomagját. "Nekem ott kint szárad. Azt vinném el." Mondom és mutogatok kifelé. El is indulok, hogy összeszedjem a száradó holmit. Néhány zoknit fel is szedek, de mást nem találok. Körülnézek. Kicsit odébb, egy bokor tövében megtalálom a pulóveremet is; sáros, gyűrött és - és egy ember fekszik rajta büdös, ragacsos, kifakult, tarka rongyokba csomagolva. Káromkodok. Ahogy kirángatom alóla a pulóveremet; megfordul és felnéz rám: csontos, fehér arc. Fájdalmas, szép. Mélyen ülő fekete szemek, hideg, merev tekintet.

    A mosodában nem szólok erről, de panaszt teszek az eltűnt holmik miatt és két ujjam közé csippentve mutatom a sáros pulóvert.

    Kivilágított utcai telefonfülkében látom újra az embert. Színtelen, de tiszta ruhában van. Telefonál; engem néz. Gúnyos mosoly terül szét az arcán. Rólam  beszél. Jelentést tesz. - Miről beszélgettem a mosoda előtt a barátommal? - Nem tudom. eltűnik.

    Rabláncra fűzött csapat élén jelenik meg. Kettesével mennek. Egyforma ruhájuk: egyenruha. Mellükön keresztbevetett géppuska. Arcuk frissenborotvált. Díszlépésben mennek. Kitapintom a zsebemben a revolver keménységét. Utánuk osonok az árkádok alatt.    

     

    8. kép    

    Földalatti-megálló. Itt van a bank titkos ajtaja. Fegyverrel arra kényszerítem a pénztárost, hogy nyissa ki a raktárt, mert ott van elrejtve a titkos-ajtó kulcsa. Az egész vonalat áramtalanítottam, a lejárathoz kitettem egy táblát: "MŰSZAKI HIBA MIATT A FORGALOM SZÜNETEL". Mindenféle kacatot átkutatok, de a kulcsot nem találom.

    Több kaput, ajtót, rácsot, reteszt, zárat török át, lövök szét, zúzok össze, amíg beérek a bankba; kis verandaszerű emelt térre, ahonnan lépcső vezet még mélyebbre, a bank gyomrába, ahol minden zöld olajfestékkel van bemázolva. A hodály közepén felhúzott vállú, kalapos emberek alkudoznak, csere-berélnek. A falak mentén plafonig érő páncélszekrénysor, kis rekeszekkel. Az egyik sarokban korláttal elkülönített rész mindenféle csetresszel: használt cipők, szamárfüles irkák, rozsdás kisbiciklik, törött hintalovak, sárgult fényképek.

    Egy alak kiválik a tömegből és felém indul. Ráfogom a revolveremet. Az alak továbbra is közeledik. Lőni akarok, de kiderül, hogy a fegyverem nincs megtöltve. Üresen kattog a ravasz. Birokra kelünk, dulakodunk, csépeljük egymást puszta ököllel. Én a kacatok közé zuhanok. Valaki előront az embermasszából és tőrét mozdulatlanul álló ellenfelem hátába vágja.

    Odazuhan mellém, a korlát másik oldalára. Görcsösen kapaszkodik a rácsba, megpróbál felemelkedni. Az arca egészen közel kerül hozzám: egy bohóc fehérre mázolt, fájdalomtól eltorzult arca. Farkasszemet nézünk. Kezemet a fejére teszem és azt mondom: "Isten bocsásson meg nekünk." Fanyarul elmosolyodik, aztán becsukja a szemét.    

     

    9. kép    

    Templom. Én vagyok az orgonista. A templomhajóban a pap Máriáról beszél. A kórus bujdosó dalokat énekel több szólamban. Falépcsőn megyek fölfelé a karzatra. Vár az orgona.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf