Pelesz Alexandra: Gyíkok

Per pillanat irigylem a gyíkokat.
Ahogy itt ülök, és törölgetem a konyhakésről a vércseppeket, csak erre tudok gondolni. Még egyszer végigsimítom a pengét a nedves, mosogatószeres ronggyal. Egészen tiszta lett. Hátradőlök a széken, próbálok nem tudomást venni róla, hogy mindenem sajog. Majd elmúlik. Most már el kell, hogy múljon. Behegednek a sebek, és minden a régi lesz. Hiszen kiöltem magamból.
Először a szívemből metszettem ki azt a darabkát, amiben lakott. Kicsit furcsán ver azóta, meg-megbicsaklik a ritmus, de működik. Élek. Aztán kifeszítettem a lelkemet, megkerestem rajta azokat a részeket, amelyeket valaha megérintett. Kivagdostam őket, szépen, egymás után. Azt hittem, ezzel végeztem is, de tévedtem. Éreztem még magamban így is. Kutakodni kezdtem, és sejteket találtam, amelyek őrizték a lenyomatát. Emlékeztek rá. Egyesével szabadultam meg tőlük, órákig tartott. Az agyamban is körbenéztem, de érdekes módon onnan eltűnt magától. Végül még az erek faláról kellett lekapargatnom a nyomokat, türelmesen, gondosan, az egész testemben.
Most a lábam előtt hever egy nagy kupac szív-, és lélekdarabka, sejtek, emléklenyomatok, érzések. Fogalmam sincs, mit kezdjek velük. Mindegy is, majd kitalálom.
Egyelőre annyit teszek, hogy irigylem a gyíkokat. Ők vissza tudják növeszteni a… farkukat. Igaz, csak a farkukat, de legalább azt igen.
Én így maradok, megcsonkítva.