Csernák Árpád: A túlélés stációi

I.

Amikor beért a faluba, futni kezdett. Pedig akkor még nem hallotta sem a libák jajveszékelését, sem a dzsip zúgását. De hamarosan meghallotta. A falhoz lapult, elõvette revolverét. Porfelhõt kavarva közeledett a dzsip. Célzott. Ekkor észrevette, hogy a tiszt mellett egy gyermek ül. Leengedte a kezét A dzsip tovább robogott. A katona meg-megállva, a falakhoz, a kerítésekhez lapulva haladt elõre.
Aztán hirtelen ismét felbukkant a dzsip; õrjöngve kavargott a por, jajveszékelve rebbentek szét a libák, a tyúkok. A tiszt a menekülõ katonára fogta fegyverét. Az felüvöltött: Neee! s mint mikor a gyerekek katonásdit játszanak: Nem ér! Én sem lõttem az elõbb! De a tiszt merev, kemény arccal célzott és lõtt. A szökevény maradék erejével átdobta magát egy kerítésen. Csend. Sokáig várt mozdulatlanul. Füle a földre lapult. Érezte, hogy meleg tócsában összegyûlik alatta a vér. Hallgatta a tücsköket, aztán elájult.Egy cipész lakott ott. Rátalált a sebesültre, és a mûhelybe vonszolta. Kioperálta belõle a golyókat, és bekötözte. Hetekig bújtatta, civil ruhát adott neki. Amikor a fiatalember lábra tudott állni, elindult haza.

II.

A sötétedõ erdõn át ment kisfiával és kutyájával. Az egyik bokor alján foltos dog ült. A gyerek így szólt az apjához: Kössük meg a Buksit.
Á! Kutyáktól nem kell félteni. Legföljebb veszekednek egy kicsit... kezdte a férfi, de be sem fejezhette a mondatot, az idegen kutya ott termett, fémesen csillogó szerkezet villant a pofáján, egy vakkantás, egy hördülés és Buksi már a földön feküdt átharapott torokkal.
Néhány pillanatig még zaklatottan pihegett, aztán teljesen mozdulatlanná vált. A gyilkos kutya elõtte ült, a férfi és a gyerek felé fordulva. Õket nézte. A gyerek sírva fakadt. Hazaérve, a felesége azzal fogadta a férfit, hogy két bõrkabátos ember kereste.

III.

Mi az utolsó kívánsága? kérdezte a borbély és a pap társaságában megjelenõ pribék.
Szeretnék még egyszer hazamenni mondta a férfi.Feleségével kimentek a kertbe, nézegették a gyümölcsfákat, amiket õ ültetett, a ribizke- és málnabokrokat, kutyájuk sírját. Amikor a nagy orgonabokorhoz értek, az asszony így szólt: Ide egy asztalt szeretnék... és padokat... A férfi elnevette magát.
Min nevetsz? kérdezte az asszony.
Csak... hogy te itt tervezgetsz... én meg úgy nézek mindenre, mint aki búcsúzik... Fogsz te még itt üldögélni mondta az asszony.
Tülkölés. A férfi két fegyveressel beszállt egy ormótlan, szürke autóba.

IV.

Kinyílt a cellaajtó, és a férfit a vezérkari fõnök elé vezették.
Leléphet mondta a vezérkari fõnök. Hátra arc, a gorilla csizmái csattogtak a hosszú folyosón. Két másik becsukta a szárnyas ajtót.A tiszt és a rab kettesben maradt a tágas, dohányszagú irodában. A vezérkari fõnök zubbonyán csillogtak a fémgombok, néha összekoccantak a lecsüngõ rendjelek.Nézte a rabot. Az haptákban állt és az ablak felé nézett; felröppent egy csapat galamb a szemközti háztetõrõl. A tiszt mahagóni íróasztala mögé telepedett.
Pihenj! A fegyenc lazított testtartásán, és az íróasztal mögötti húsos arc felé fordult.
Jöjjön közelebb. A férfi közelebb lépett.A vezérkari fõnök kihúzta az egyik fiókot, álszakállt vett elõ. Én ezt most fölteszem, és magának csak annyit kell mondani, hogy jól áll nekem... Nézze, fiatal barátom folytatta a tiszt, magának sok van a rovásán... az íróasztalfiókból nagy köteg irományt dobott az asztalra, széles, szõrös kezét rátette ; ez mind magáról szól... belelapozott : katonaszökevény... hazaáruló... miegymás... nyelt egyet, majd állára illesztette a bozontos, fekete szõrzetet. Kissé ferdén tartotta. A puffadt arcban gyermetegen pislogtak az apró disznószemek. A férfi majdnem elnevette magát. Nem fontos, hogy valóban szépnek lásson, csak mondja azt, hogy jól áll. A fogoly már-már megsajnálta, de az utolsó pillanatban észbe kapott. Miért mondanám, ha nem így gondolom? Az életéért.

V.

Az ítélõszék tagjai egyenruhába bújtatott tanárok, lektorok, színigazgatók és mûítészek még egyszer összeültek, utolsó tárgyalásra.A férfi kegyelmet kapott. Halálbüntetését tízévi szabadságvesztésre változtatták.
Tõzegbányába került. Keverõgépekbe kellett dobálni az ásott tõzeget, vizet önteni hozzá, a gép megkeverte és egy csövön kinyomta. A csõ alatt futószalag, azon nagy, levehetõ táblák. Ezekre nyomódott a sötét massza, hogy osztódjon és formálódjon.
A kész tõzegtéglákat le kellett emelni a futószalagról, amelynek két oldalán négy-négy fegyenc állt. A gépnek 32 ezer volt a napi normája, egy embernek, egy nap alatt 4 ezer ilyen súlyos tömböt kellett leemelni és kiborítani.Minden és mindenki szörtyögött, cuppogott, a tõzegszínû tájban tõzegszínû emberek mozogtak vagy álltak mereven, csak az arcuk világított, de döbbenten észlelte a fegyenc nincs mindenkinek arca. Összeesett.

VI.

Eszméletlen állapotban vitték a barakkba. Késõbb magához tér, de félrebeszélt, nem ismert föl senkit. Felült a kályha tetejére, és magyar helységneveket sorolt monoton, fakó hangon, mint az állomásokon a hangosbemondó: Dunakeszi, Dunapataj, Dunabogdány, Dunaharaszti... Többször nekivágott egyedül a pusztaságnak, de mindig visszahozták.A szanitéc kitalálta, hogy sokkolni kell. Elküldték néhány társával az erdõre rõzséért. Amikor az erdõ széléhez ért, többen elõugrottak a fák közül, és vaktölténnyel rálõttek. Néhány pillanatig állt, aztán a földre bukott. Akkor elszállították.

VII.

A cementpadlón feküdt, fogai össze-összekoccantak, inai görcsösen remegtek. Fehér köpenyes emberek hajoltak fölé. Az egyik megszólalt: Fokozott izomtónus. Újabb roham? Volt jelentette a másik. Subdurális haematoma tette hozzá. A fõorvos a beteg mellé térdelt, a pulzusát mérte, a szívét hallgatta. Nincs más megoldás: keresztre kell feszíteni mondta.A férfi nem érzett semmit. A kopácsolást hallotta.

VIII.

Visszaszállították a fogdába. Priccsét kõsziklának látta, cellaablakát egy barlang szájának. A nyílás felõl holdfény áradt szét a titokzatos köveken, vizeken, mohákon. A félhomályban furcsa árnyak, furcsa fények. Van itt valaki? kérdezte fennhangon. Nem jött válasz. Megismételte a kérdést, de ez is válasz nélkül maradt.
Reggel ismét hívatta a vezérkari fõnök.
Mi a maga szakmája? kérdezte.
Képíró voltam felelte a rab.
Ettõl kezdve nem kellett mást csinálnia, csak a vezérkari fõnök arcképét festenie. Már Behunyt szemmel tudta: tar fej, hájas arc, apró disznószemek. Hat év múlva szabadlábra helyezték. A börtönudvaron nagy máglya: a vezérkari fõnök arcképe égett több száz példányban.

IX.

Semmilyen jármû nem közlekedett. Gyalog kellett keresztülvágnia a falvakon, mezõkön, a városokon. Az ablakokban kivágott közepû zászlók lengedeztek. Mintha széttépett papundeklidobozok lettek volna a házak. Befordult az utcájukba. A sarkon ott állt az ismerõs kõkereszt, rajta lábatlan korpusz.
Aztán elért a kertjükhöz. Szédült, fájt a nyaka, a gerince. A kertben öreg olajfûzcsonk állt. Levelei lepörkölõdtek, vékony ágacskái csupaszon, kormosan meredeztek. Ez lenne az?... kérdezte magától. Az elöregedett orgonabokor leveletlen ágai is ismerõsek voltak. És ott állt a bokor alatt egy padra emlékeztetõ, korhadt tákolmány.A kert végében mély szakadék húzódott. A kert tele volt letört, tüskés ágakkal, szögesdrótdarabokkal, gubancos, rothadó kötelekkel, bútorroncsokkal. Homály volt. Hályogzöld, hályogszürke, kopoltyúszínû homály.A kettétört barackfa alatt rönkbe fulladt rozsdás baltafej. És az embermagasságú gazban elvadult, csimbókos szõrzetû, fogait vicsorító; kötelékeibe, láncaiba gabalyodott kutya. De a göbös madzagoknak, drótoknak és láncdaraboknak a vonalát nem lehetett tisztán követni: elvesztek az ágak, tárgyak, kövek dzsungelében. Acsarkodva, ínyét felhúzva közeledett a kutya.A férfi érezte, ahogy megreccsen a csuklója az erõs állkapocsban. Lehajolt az állathoz, és dünnyögve szólt hozzá: Jól van, jól... Mi ne bántsuk egymást... megkereste a húsba mélyedt csatot, és szabadon engedte. A kutya is elengedte õt; elrendezõdtek a vonásai.
Ott állt mellette a felesége és a két fia. Nézték, hogyan hadakozik a férfi a semmivel, hogyan szólongatja a semmit; aztán lehajol, és mintha simogató mozdulatokat tenne.
Apa... mondta az asszony, de a férfi egészen másfelé nézett. Kisebbik fia odament hozzá és megfogta a kezét.