Csernák Árpád: VÉNEK VÁROSA

Szabó Vladimír emlékére

A nagy robbanás

A nagy robbanás elõtti pillanatban a kertünkben álló eperfa tetején ültem és jóízûen faltam az apró, édes gyümölcsöket. Meglepetést okozott az a hatalmas robaj, amely a föld mélyérõl jött, de különös módon, nem keltett bennem félelmet. Inkább varázslatos, álomszerû volt és valószínûleg eltátottam a számat. A fa, amin ültem, megremegett, a közeli erdõbõl madarak ezrei röppentek fel, morajlás közeledett a föld mélyérõl, aztán, mintha rettenetes rab erõk szabadulnának föl, közvetlenül a kertünk mellett meghasadt a föld, és ahol ezelõtt az a vájt út volt, ami a homokbányához vezetett, füstgomoly tört az ég felé. Leestem a fáról. Sokáig ott maradtam mozdulatlanul a magas fûben, hallgatva a sistergést és morajlást. Akkor, kilenc éves gyerekfejjel arra gondoltam: hascsikarása van a földnek. És valóban olyan volt, mintha korogna, fortyogna egy hatalmas bendõ, aztán a feszítõ gázok, jobb híján szétrepesztenék. Amikor feltápászkodtam és a kerítéshez mentem, döbbenetes látvány tárult elém: ahol azelõtt az út húzódott, és távolabb, ahol a sánta ács lakott, aki mindig láncon tartotta a kutyáját, és még távolabb, ahol az a ronda ágyú állt a második világháború, vagy már nem is emlékszem pontosan, hogy minek az emlékére, most mindezek helyén irdatlan mélység tátongott, és a mélység alján, valahol nagyon-nagyon messze víz hullámzott csendesen, mintha mi sem történt volna, mintha öröktõl fogva ott lenne a helye.
Azóta hetven év telt el. Most itt ülök réges-régi tárgyak, mûtárgyak között és az emlékirataimat írom. Nem tudom, hogy valaha értelmes lény kezébe kerül-e, mégis lejegyzem történetünket. Hogy miért? Magam sem tudom pontosan. Talán mert most léptem nyolcvanadik életévembe és szeretnék valamit hagyni magam után. Hogy kinek? Azt sem tudom. Bizonyára van magyarázat a hetven évvel ezelõtt történtekre, és törvényszerû az is, aminek ezután kell történnie, de én csak egy öreg mûgyûjtõ vagyok, nem tudok áthatolni a titkok és rejtélyek szövevényén. Nem is akarok mást, mint pontosan lejegyezni azokat az eseményeket, amik még megmaradtak fakuló emlékezetemben, hátha hasznosítani tudják nálam többre hivatott elmék.
Ebben a helységben ma már csak öregek élnek. Én a fiatalabbak közé tartozom. Amikor a nagy robbanás bekövetkezett, ebben a városrészben többnyire csak a gyerekek, az öregek és néhány asszony tartózkodott otthon. Akkor, kilenc éves fejjel sehogyan sem tudtam felfogni, hogy az apám, aki reggel elment a színházba, soha nem tér vissza hozzánk, és hogy az a városrész sem létezik többé, de néhány hét után napirendre kellett térnem apám elvesztése fölött, mint ahogy a környék többi gyermekének is tudomásul kellett venni: árvák lettünk, egy korszak lezárult és ezután valami gyökeresen más kezdõdik. Azt tudtuk: valami gyökeresen más, és kezdetben még élveztük is, de akkor még nem gondoltunk arra, hogy ilyen iszonyú lesz késõbb.
Fokozatosan átszerveztük az életünket, és a körülményeknek megfelelõen a város képét is. Mivel mi, gyerekek voltunk többségben, a város mindinkább játszótérre vagy vidámparkra kezdett hasonlítani. Az öregek csendesen visszavonultak, sokat sírtak és imádkoztak, anyáink pedig mindent ránkhagytak, csak azon törték a fejüket, mit fogunk enni és mibe öltözünk ezután. De a dolgok maguktól értetõdõ természetességgel kialakultak, paradicsomi idõk és állapotok következtek.
Szinte minden értelmét vesztette, ami azelõtt hasznos volt, vagy értéknek számított. A villanypóznákon még voltak drótok, de nem volt bennük áram. Így felesleges lomokká váltak a háztartási gépek, a rádiók és televíziók. A városkát átszelõ fõútvonal megmaradt szakaszát gördeszka- és görkorcsolya-pályává alakítottuk át. A síneken még sokáig játszottunk „vonatost”, de mindig csak oda-vissza, oda-vissza, meguntuk, és attól kezdve azokat a fényes vascsíkokat, amelyektõl régebben annyira óvtak bennünket, sok mindenre használtuk, csak vonatozásra nem. Tibiék autóját, ami azelõtt nagy értéknek számított, és amit Tibi édesapja gyakorta lemosott és szerelt, most darabokra szedhettük és az egész értelmetlen, otromba kacathalmazzá vált. Egy ideig még tologattuk ide-oda, míg végül belezuhant a tengerbe. Mert mondanom sem kell, a városkánkat körülvevõ végeláthatatlan víztükröt elneveztük tengernek. Természetesen értelmét vesztette a pénz is. Késõbb, amikor már régiségek gyûjtésével foglalkoztam, a környéken föllelhetõ összes pénz hozzám vándorolt. Körülbelül négymillió forint. Ennek nagy részét, mint felesleges hulladékot eltüzeltem, de az egyes címletekbõl néhány tisztább és épebb példányt albumba ragasztottam és szupercelofánba csomagoltam, ami minden külsõ hatástól megóvja. Mindenki igyekezett megtermelni és elkészíteni azt, amire szüksége volt. Ennek ellenére fennmaradt néhány közhasznú szakma. Ezek gyakorlóit, az orvost, a cipészt, a papot, a péket, a tanárt elláttuk és ellátjuk munkájuk fejében élelmiszerrel és a legszükségesebb ruházattal. Vili festõ lett. Az õ tevékenysége nem számít közhasznúnak, mégis juttatunk neki terményeinkbõl és termékeinkbõl. Nálam is van néhány képe. Dehát hogyan is kezdõdött?

Oszi bácsi, a mindenes tanár

Pontosabban: hogyan folytatódott? Hiszen a kezdetet már leírtam. Többször észrevettem mostanában magamon a szenilitás kezdeti tüneteit. Ezért is fogtam hozzá az íráshoz, nehogy a késõbbiekben, elveszítve emlékezõképességemet, pontatlanok és hiteltelenek legyenek följegyzéseim.
A mi történetünk kezdete a nagy robbanás volt. Talán egy másik bolygón, egy másik galaxisban, több ezer fényévnyire tõlünk, több ezer év múlva felnéz az égre egy gyerek és azt mondja: „Jé, szétpukkant egy csillag!” Az ottani csillagászok pedig a maguk nyelvén szupernóvákról kezdenek majd írni és beszélni, és méréseket végeznek, hogy a robbanás körül szétáradó fény korpuszkuláris-e vagy sem?
Mi akkor még nem tudtunk galaktikákról és szupernóvákról, s ha hallottunk is ilyesmit a felnõttektõl, nem tudtuk igazán felfogni, mik ezek. Mi csak azt tapasztaltuk, hogy apáink nem térnek haza, hogy nem kell iskolába menni, hogy a boltosok ingyen szétosztogatják áruikat, anyáink nem tiltják, hogy az úttestre vagy a sínekre menjünk, sokat sírnak és többet járnak össze, többet beszélgetnek, mint azelõtt.
Azon a napon tanári konferencia volt az iskolában, de kiderült, hogy Oszi bácsi betegszabadságon van, és így otthon maradt. Azelõtt földrajzot és történelmet tanított, de ezek után, a megváltozott körülményekre való tekintettel, mindent. A késõbbiekben, amikor a legkisebb gyerek is elmúlt tizenöt éves, nem volt többé szükség alapfokú tanárra, s mivel Oszi bácsit azelõtt is elsõsorban a képzõmûvészet érdekelte, képzõ- és iparmûvészeti iskolát, vagy inkább szakkört nyitott. (Régebben megjelent néhány mûvészettörténeti tanulmánya, dehát ennek ma már nincs semmi jelentõsége.) Szenvedélyesen beszélt, nagy gesztusokkal kísérve elõadásait. Oszi bácsi már elmúlt száz éves, de ha arra járok, most is látom az ablakon keresztül, hogy nagy lendülettel járkál föl s alá és szenvedélyesen beszél, noha a terem már üres. Õ maga soha egyetlen ecsetvonást sem húzott, de remekül tudott elõadni. Én inkább csak szórakozásból jártam az óráira, de Vilibõl igazi festõ lett. Eleinte lerajzolt mindent, ami körülvette: az édesanyját, a házukat, a szökõkutat, a partot, a tengert, aztán egy napon lefestette az apját. Rendkívül élethû volt, ahogy vissza tudok emlékezni rá. Azt mondta: meglátogatta álmában. Ettõl kezdve egyre többször festett olyat, amit csak õ látott: gyönyörû, fiatal nõket, tömegek vonulását, komédiásokat.
Ma már csak néhány tucat vénember él a városban. Tényleg: hányan is vagyunk pontosan? Na, majd utána számolok.

Ili teherbe esik

Mondom: eddig, minden nehézség ellenére paradicsomi életet éltünk. Lényegében nem volt más dolgunk, mint játszani és felejteni, kiheverni a megrázkódtatást. (Ez persze máig sem sikerült.) Közben eljárogattunk Oszi bácsi óráira. Mindenki annyit tanult, amennyihez kedve volt. Különös módon, azt a tárgyat mégis mindenki remekül megtanulta, amelyik legjobban érdekelte.
Oszi bácsi szexuálisan is felvilágosított bennünket, s noha mindent értettünk, a megtanultakat senkinek sem volt kedve kipróbálni a gyakorlatban. Akkor még nem tudtuk, hogy ez milyen végzetes következményekkel jár. Ebben a helyzetben nagy meglepetést okozott, hogy Ili teherbe esett. Tudtuk, hogy Zoli és Ili sokat vannak együtt és kedvelik egymást, de azt nem gondoltuk, hogy õk nem teljesen olyanok, mint mi. Náluk valami másképp alakult, de sajnos kiderült, hogy örömre semmi ok. Tibi, aki idõközben szakképzett orvossá fejlõdött szülésznõ-édesanyja és Oszi bácsi irányításával, alapos genetikai vizsgálat alá vetette Ilit, ami kimutatta, hogy az újszülött torz lenne és értelmi fogyatékos. Ekkor született az az íratlan törvény, hogy torzszülött lényt nem hozunk a világra. Akik kételkedtek, azok is megbizonyosodhattak Tibi vizsgálatának igazságáról, amikor az embrió speciális konzerváló anyagba és törhetetlen üvegmedencébe került. ma is ott látható a lezárt szülészeti osztályon. Tibiék azt mondják: elõbb-utóbb az egész kórház múzeummá változik. Több ilyen, Iliéhez hasonló eset volt, aztán ezek is csökkentek, s végül teljesen megszûntek az efféle próbálkozások.
Tibi azt szokta mondani: õ lesz az utolsó, aki konzerváló anyagba fekszik, a más földrészekrõl idevetõdõ esetleges túlélõk vagy idegen bolygókról érkezõ értelmes lények okulására. Ma nyolcvankét éves, de valóban jól tartja magát.

Vili nem akar beletörõdni

Vili egy napon ragyogó szépségû ifjú hölgyet festett meg. Többeknek mesélte lázasan, hogy ez nem álom volt, ezt a nõt valóban látta. Egyik éjjel sokáig kóborolt és az erdõ túlsó oldalán, az északi partszakaszon mozgást észlelt. Elõször arra gondolt, valami állat, tovább ment és akkor meglátta: a forrás alatt, a holdfényben fürdött a nõ.
Kétségtelen: Vili mindig az eget és a távolságokat kémlelte. persze nekünk is voltak olyan feltevéseink: talán máshol, távolabb is kialakultak ilyen kis szigetek. De mi a garancia arra, hogy ott egészséges emberek élnek? mivel hetven éve Vilin kívül senki nem tapasztalt olyan jelenséget, ami erre utalna, le kellett mondanunk errõl a lehetõségrõl. Nekem ma már az a véleményem: talán jobb is. Minden kezdõdne elölrõl, és megint ez lenne a vége. Vagy ez a dolgok rendje? Lehet.
Vili persze váltig állította, hogy ez a nõ létezik, õ már többször látta és csak egy szakadék választ el bennünket tõle. Arra a kérdésemre, hogy miért nem szólította meg, miért nem kiáltott át valamit, így válaszolt: „Ilyenkor sem mozdulni, sem szólni nem tudok.” Többen felajánlottuk, hogy elmegyünk vele. Én is elkísértem néhányszor, de a nõ soha nem jött el.
Vili évekig élt együtt Judittal. Judit elhatározta, hogy gyereket szül. Az sem érdekli, ha torzszülött lesz. Anya akart lenni. Mindenáron. Aztán, hogy ez nem sikerült, a hetedik vetélése után végigrohant a fõutcán és a tengerbe vetette magát. Telihold volt.
Meglepõ hasonlóság volt Vili aktképei és Judit között.

Tóni véleménye a szenvedésrõl

Tóni, akibõl pap lett, azt mondja: szükség van a szenvedésre. Csak szenvedés által váltódhatunk meg bûneinktõl és csak így lehetünk igazán boldogok az örök mezõkön. Vajon léteznek-e azok a mezõk? A mi átszabott kis földünk milyen parányi pont ebben a tejútrendszerben, és a mi tejútrendszerünk milyen parányi pont a világmindenségben. Ha erre gondolok noha nem tudom elképzelni vagy felfogni . hinnem kell azokban a mezõkben. Valahogy így képzelem: a Föld úgy aránylik a Világmindenséghez, mint egy emberi élet az örökélethez. Ami igaz a látható világban, annak igaznak kell lenni a láthatatlanban is.
Tóni errõl beszélt nemrégiben Zolinak is, amikor feladta neki az utolsó kenetet. Zoli keveset érthetett belõle, mert az utóbbi idõben szinte teljesen megsüketült. Pedig azelõtt remek füle volt. Három hangszeren is játszott. gyakran összeültünk zenélni, de egyre kevesebben maradtunk. Legutóbb még ketten voltunk Vilivel. A forrásnál furulyáztunk. Aztán õ hirtelen abbahagyta, felállt, teljesen elváltozott az arca, mereven a forrás irányába nézett, aztán elzuhant. Elég sok idõmbe került, amíg sikerült kocsit szereznem és érte mennem. Már késõ volt. Tibi azt mondta: szélütés.

Maradnak az álmok

Napokig nagyon nyugtalan voltam. Aztán egyik éjjel kimentem a forráshoz. Ma sem tudok magyarázatot adni arra, amit láttam és hallottam: fiatal nõ ült a forrásnál, csodálatos lénye tündökölt, az arca Juditra emlékeztetett. Ölében egy fiatalmeber feküdt. ha néhány nappal ezelõtt nem láttam volna Vilit öregen és holtan, esküdni mertem volna rá, hogy õ az. A nõ halkan beszélt, mintha zene szólna: „Hunyd be a szemed. Azt amelyik az arcodon van. Felejtsd el ki vagy, nyisd ki lelked szemeit és utazzunk. nézd, hogy simul mellénk hangtalanul, mint az álomban, egy üvegszán. Mert tél van, látod? Hó, fehérség mindenütt. Gyere, üljünk be a szánba és már indulunk. lelkünk legtitkosabb óhaja röpíti, kormányozza, lassítja vagy megállítja jármûvünket. Ne legyen hát arra gondod, hová megyünk. Amíg a szánban ülsz velem, amíg utazunk, boldog leszel. Havas fák közt suhanunk, távolból kacagás, talán egy völgybõl, igen, már itt is vagyunk. Kis falu, befagyott tó és játék, vidámság, színek. Szánunk siklik tovább. Ódon falakhoz érünk. Itt kiszállunk, ha akarod. Ne félj, mi most nem fázunk. A hatalmas, nehéz bronzkapu hangtalanul tárul ki. Add a kezed, fussunk. Ujjong a lelkünk, évszázadok lehelete jár át és eltûnõdünk: e falak közt együtt élt vadság és szelídség, lantpengetés és fegyverek csattogása. A lélek nem borzongott-e, amikor itt kellett laknia? Talán igen. Nagyszerû volt, de sokáig ne maradjunk, menjünk tovább. Újra a hó fölött száguldunk és hirtelen megállunk. Nézd: a szán a hótakaró szélén állt meg. Egy lépés és zöld füvön lép a lábunk. Itt csodálatos. kérlek, itt maradjunk. Majd máskor megnézzük a világot. Tündérország legszebb kertje lehet ilyen. Üljünk le a fûbe és mesélj. Bármit. Szeretem hallani a hangod.”
Álom? Nem tudom biztosan. Olyan nehéz meghúzni a határvonalat álom és valóság között. Ahogy telnek az évek, egyre kevesebb dologra tudom azt mondani: „ez biztos”, „ez így van”. A XX. század hozzászoktatott bennünket a meglepetésekhez. Ahhoz, hogy bármi megtörténhet velünk.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf