Pelesz Alexandra: Vajúdás

A lány belemarkolt az ágy szélébe, fogait összeszorította, és csak befelé ordított a fájdalomtól. Hatalmas hasa kőkemény volt, a dereka mintha valami prés alatt szilánkokra akart volna hasadni. Már két percenként jöttek a fájások. Minden újabb összehúzódásra megkeményedett a szíve is a méhével együtt.
Végre enyhült a kín, mély levegőket vett, és próbált felkészülni az újabb elviselhetetlen fájdalomhullámra.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – lépett be egy idős, mosolygós nővér a kis szülőszobába.
A lány nem válaszolt. Tudta, hogy hamis a mosoly. Mindenkinek az arcán hamis a mosoly.
– Nem lett volna jobb, ha valaki itt van veled ezekben az órákban? – tette fel az újabb kérdést a nővér, de a lány most sem válaszolt. Már érezte is az újabb összehúzódás kezdetét. Összeszorította a fogait és a szemét, és lábait felhúzta, ujjai úgy szorították az ágy peremét, hogy minden ujjbegye hófehérré vált. Egy halk nyögés hagyta el a torkát, fájdalmas, reszelős, hiába próbálta visszatartani.
– Legalább anyukád bejöhetett volna veled. Olyan fiatal vagy még ehhez – hallotta valahonnan messziről újra a nővér hangját, de már alig volt magánál. A fájdalom valahová máshová repítette, talán egy másik dimenzióba, vagy csak a tudata kezdett kikapcsolni, hogy elviselhetőbb legyen a valóság. Hogy elviselhetőbb legyen minden. A világ.
Lassan enyhült a fájdalom, a hangok, a szagok újra visszatértek. A nővér kiment, de az ajtó előtt megállt. A lány most tisztán hallotta, hogy beszélget valakivel.
– Tizenhat évesen gyereket szülni! Úgy kell neki! Ha arra volt esze, hogy fölcsináltassa magát, hát csak kínlódjon! – mondta az álmosolyú.
– Gondolom a fiú már nincs is sehol. Nem tudják ezek a mai fiatalok, mit jelent egy igazi párkapcsolat. Kitartani jóban-rosszban. Csak szexelnek egyet, aztán már jöhet is a következő – hangzott a válasz egy éles hangútól.
– Így van, Marisom! Bezzeg mi, mi leéljük az életünket azzal az egy marhával, akit választottunk már tizenévesen!
Erre mindketten felnevettek.
A lány szíve a hasával együtt újra keményedni kezdett, és az elviselhetetlen fájdalom megint eltakarta a valóságot. Egy ideig érezte a kínt a keresztcsontjában, a méhében, valahonnan távolról még hallotta, hogy valaki ordít, aztán átlibbent valahová máshová. Elernyedt, könnyűnek érezte magát, csak a szíve feszült bele a görcsbe. A szíve már soha nem lesz a régi. Benne marad ebben az örök fájdalomban, minden dobbanásában ott lesz ez a kín.
– Jól vagyunk, kislány? – hallatszott most megint egész közelről az álmosolyú hangja. – Már nagyon közelít az idő, hamarosan megszületik a kisbabád! Az apuka is biztosan nagyon büszke lesz! Biztosan nagyon várja már!
A lány hányni kezdett.
Közben az újabb összehúzódás pillanatok alatt maga alá teperte, szaggatta, kínozta, mintha nem lett volna már elég eddig is a kínból!
– Legalább bejöhetett volna veled az a fiú, aki teherbe ejtett – motyogta a nővér, miközben összetakarította az ágy széléről és a földről a hányást.
A lány emlékei utat törtek.
Ahogy a bűzös, alkoholszagú férfi berángatta abba a sikátorba. Ahogy letépte a szoknyáját, a bugyiját. Ahogy ott, azon a meleg, nyári estén a húgyszagú betonra teperte… Ahogy megfosztotta mindentől: a gyermekkorától, a hitétől, az álmaitól…
Ahogy jéggé fagyott körülötte az egész világ.
– Szólok az orvosnak, ezek már a tolófájások lesznek, kislány! Mindjárt megölelheted a gyermekedet!
A kisbaba hamarosan felsírt, és ahogy a lány hasára fektették a forró, véres kis testet, a jégtakaró a világ peremén elkezdett megrepedezni.