Szele Anna: Brencsók bácsi időutazása

Brencsók bácsi - akit falubelimként régről ismerek - útnak indul a fővárosba. Én is oda tartok.
Meg is érkezünk szépen, rendben, ahogyan kell. Dugig megpakolt táskájával óvatosan lekászálódik előttem a vonatlépcsőn, ügyel, nehogy a peronon túlságosan közel kerüljön bárkihez. Gumikesztyűt visel, az arcán zöld műtősmaszk. Nehezen szedi a levegőt, talán meg is szédül a harminckilenc fokban, azt hiszem egy pillanatra kimegy a fejéből az elmúlt nyolcvan-valahány éve, mert felemelt kézzel, bambán végigmustrál amint lassítok mellette, majd kissé kásás hangon rám rivall: “Legalább szikét adjon, az áldóját, doki, ha magának már annyira nehezére esik a bemosakodás!”
Ezt már nem hagyhatom annyiban, és... Kitör belőlem a röhögés, amivel minden óvintézkedés ellenére megfertőzőm őt is; immár együtt hahotázunk. “Este a Vadnyúlban a vendégem egy szíverősítőre, Brencsókbá, elvárom!”, mondom neki mielőtt beleolvadok a pesti aszfalt- és emberdzsungelbe.
Rovom az utcákat, közben elgondolkodom az öregen. Hm... Jó lesz az a kisüsti este, érezni vélem a nyelvem hegyén és torkom mélyén a tüzes nedűt. Csak ne érje semmi baj ezt a Brencsókot.
Később, amikor - keresve valamit - végigtapogatom a ruházatomat, a kezembe akad egy maszk, amit induláskor a feleségem süllyesztett a zsebembe. Megszégyenülve teszem fel.