Édes Anna: Kharon ladikjában

Összehúzom magamon a kardigánt, reszketek. A fertőtlenítő szaga, a műszerek fémes csengése hullámzik a műtő kinyíló ajtaján. A lány az asztalon már az alvással és az ébrenléttel küzd. Letelt a műszakom. Nem tudok hazamenni. Megvárom. Senkije sincs. A barátja elhagyta, amikor megtudta, hogy rákos. A smink nélküli arc, a zöld szemek, a huszonkét éve és a gyilkos kór kontrasztja fojtogatja a torkomat. Várok. Sokat. Bámulok ki az ablakon. Az emberek sietnek, a gyerekek lökdösődve, viháncolva iskolába mennek. Végre nyílik az ajtó.
– Maga még itt van? – kérdezi a sebész. Kérdőn nézek fáradt szemeibe. Alig láthatóan nemet int. A remény gúnyosan, kárörvendőn az arcunkba nevet. A lány menthetetlen. Észre sem veszem, folynak a könnyeim. Elindulok haza. Mielőtt felteszem a bukómat, visszanézek. Félelmetes kontraszt, nyüzsög az élet a falak között, pedig egy fiatal lány a semmibe vezető útra lép.
Két nap múlva jobban lett. A szobatársak örülnek. Boldogan mesélik, vacsorájából is evett valamennyit, én azonban tudom, ez mit jelent. Az utolsó napokban szinte mindenki „jobban” lesz. Éjfél után végigjárom a kórtermeket, a rideg, kék vészvilágítást soha nem fogom megszokni. Látom, ébren van, leülök az ágyára.
– Hogy van?
– Gondolkodom.
– Min?
– Mi a bűnöm? Miért büntet Isten? Nem ártottam senkinek.
Megsimogatom a homlokát. Mit mondhatnék? Isten néha háttal ül. Nyirkos kezével váratlanul megfogja a kezemet.
– Milyen lesz odaát? – Most látom először a mérhetetlen rettegést a szemében.
– Nem tudom, de nagyanyám szerint megszűnik a fájdalom és mindenki boldog lesz.
Sokáig simogatom a kezét. Még mozdul a szája, mosolyogna, talán már látja Kharon ladikját, talán arra gondol, milyen jó lesz ringatózni a fekete vízen. Aztán ujjaiból lassan elszökik az erő.
Felállok. Ez a legrosszabb, amikor nem érzek semmit. Hibernált állapot. A fájdalom, az őrjöngésig fokozódó düh később majd belém mar, mint a villámgyors kobra. Teszem, amit kell. A halottal kapcsolatos protokoll szigorú szabályainak megfelelően járok el. Még utoljára ránézek. Amikor letakarom, melléteszem lelkem egy darabját.