Csernák Árpád: Kertváros
„Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.”
(Pilinszky János: Intelem)
...csúszkáltam a sárban. Rossz párákat lehelt a föld. A temető szélén rothadó virághalmok. A nyugdíjas labancok kertjeiben agyonvegyszerezett gyümölcsfák. Az út szélén lenyakazott platánok. Köd és homály, köd és homály...
...kitágul a pupillám... izzó fejem a ragacsos levegőben...
...szikkadt fájú spinéteken játszottak a nyugdíjas spionok. Önnön tüskéikkel nyuvasztották a vén hangszerek poros húrjait. A spinétek oldalán pergett a fekete festék. Versenyt vonyítottak velük a láncra fűzött kutyák. A spionok vénasszonyarcába, ráncos, papírvékony bőrükre pókhálók ragadtak. Nem kellett a múlton rágódniuk, mert spinéteztek. A spinétek őrjítő hangja vinnyogásra késztette a kutyákat, de a spionok nem hallották a kutyák vinnyogásától. Ez volt a metódus. Így jött létre a koncert... és látszólag rend és béke volt, és virult a művészet... de az arra sétáló hallotta a kutyákat is meg a spinéteket is, és végigfutott a hátán a hideg. Hallotta, hogy a hangászok nem értői sem a hangszereknek, sem a kutyáknak...
...verejtékezett és hányingere támadt... kontúrjaikat vesztették a tárgyak, és a lába alatt hullámzott az út... letaglózó, éles képként jelent meg előtte a felismerés: ITT MINDEN MEGTÖRTÉNHET!
...föllazítottam a talajt a paprika- és paradicsom ágyásban, kihuzigáltam a gazokat. Tagjaimban kellemes fáradtság. Amikor a ház sarkához értem: észrevettem, hogy az üveges veranda tele van emberekkel. Meg kellett állnom. Közelebb léptem a vastag üveghez, törölgettem, az orromat egészen hozzá nyomtam, próbáltam belesni. Nem ismertem föl senkit. Igaz, a legtöbben háttal álltak, és azok is lehajtott fejjel, mintha körülállnának valamit... valami roppant érdekeset, és mindenki azt bámulná mozdulatlanná merevedve...
...a szemem kezdett hozzászokni a homályhoz, és akkor megláttam, hogy mit bámulnak: sok-sok lábbal körülvéve ott feküdt egy ember a veranda közepén, a szürke cementpadlón. Felsőteste csupasz, mellkasán hatalmas sárrög, az arcára tapadva barna levelek, giz-gazok. Szürke vászonnadrág volt rajta és sáros bakancs...
...az üveges veranda tele volt emberekkel. Benyitottam. Mindenki felém fordult és rám nézett. Aztán egy cingár, szemüveges alak lépett hozzám:
— Szabad — mondta, és egy csipesszel kivette a kezemből azt a kis piros ásócskát, amivel a kertben dolgoztam, és egy nejlonzacskóba ejtette, amit egy köpcös, kopasz ember tartott elé.
— Mit csinált? — kérdezte a cingár.
— Dolgozgattam a kertben — feleltem — A paprika palánták nagyon satnyák — fordultam a feleségem felé. A két idegen összenézett. A köpcös mintha mosolygott volna a — valóságos — bajsza alatt.
Aztán mindenki elment és a hullát is elvitték. A feleségem hozzálátott takarítani: hordta vödörszám a forró, lúgos vizet; vimmel, kőporral mosta, sikálta a veranda kövezetét, de az mintha sehogyan sem akart volna tisztább lenni...
...a feleségem hozzálátott takarítani...
— Hagyd a fenébe — mondtam, miközben levetettem sáros bakancsomat, szürke vászonnadrágomat, és papucsba bújtam — ilyen ez. — A kerti munkák után mindig lezuhanyozom és átöltözöm.
— Miért vitték el azt a szerszámot? — kérdezte a feleségem.
— Mit tudom én... ilyenkor mindent megvizsgálnak... átvilágítanak... de hogy kerültek ezek ide?
— Bejöttek egy farkaskutyával, mutatták az igazolványukat, aztán kimentek és behozták azt a hullát... Azt mondták: itt találtak rá a kertben...
— De minek hozták be?
— Azt nem tudom... Vizsgálgatták... Az orvos is itt volt...
— És?
— Azt mondta: kivették a szívét.
— Kivették a szívét? — kérdeztem, mert nem értettem.
— Nem ők... valaki más... szóval nincs benne a szíve... csak azt nem tudták megállapítani, hogy a halál beállta előtt vagy a halál beállta után...
— Marhaság — mondtam, és mentem fürödni. Nagyon fáradt lehettem, mert nem csak zuhanyoztam, hanem beültem a kádba, a langyos vízbe, és még szunyókáltam is egy keveset. Nem tudom, hogy aludtam-e, vagy csak úgy félálomban láttam, amint az én helyes kis palántázó késem emberi húsba vágódik, aztán forogni kezd, mint a lékelő-kés a görögdinnyében, és egy emberi mellkasból kiemel egy lüktető, véres izomköteget...
Gyorsan kiugrottam a kádból, megtörülköztem, fehér inget és frakkot vettem föl; leültem spinétezni. A fémtüskék belemartak az öreg húrokba: feljajdult a hangszer.
Nyugodt voltam, tiszta és rendkívül elegáns.