Csernák Árpád: VADREZERVÁTUM

Még zöld a búza. Távolról haragoszöld, de itt a búzatábla közepén ülve nem tudok ennél barátságosabb, áldozatkészebb zöldet elképzelni. A szára ezüstös-zöld és egyenes, mint az ifjú hős gerince. A duzzadó, apró búzaszemek fölött már sárgul a zöld. A levelek megadóan hajladoznak, száradnak; átengedik az életerőt a fejnek, a kalásznak. A kalász ezt büszkén viseli: ő a lényeg, minden őérte van. Egyenesen tör az ég felé, érése biztos tudatában.
Itt a búzaszálak milliárdjai között ülve én is búzának érzem magam. Étertestem ősrégi időkre emlékezik. Búzatestvéreim körülvesznek; elzárják előlem a külvilágot. A realitás vonalai széttöredeznek; semmivé válnak az évek során önmagamra kényszerített, megszarusodott hazugságok; lepattognak azok a márványszögletek, melyeket mások jelenléte kényszerít rám; az érzéketlenség páncélja leolvad, feloldódik a határtalanságban.
A szél itt berzenkedik közöttünk. Mennyi remény, derű, és mégis mennyi megadás van ebben a sustorgásban. Itt vagyunk, együtt vagyunk, élünk, érünk, összedugjuk a fejünket, összedörzsöljük szárainkat; szépek vagyunk, fiatalok és egészségesek, és mire megérünk arra: kenyér leszünk az Úrnak asztalán. Mire megérünk: megértjük a titkot, lehajtjuk fejünket és kenyér leszünk az Úrnak asztalán.
Hanyatt dőltem a búzában. Elmerültem búzatestvéreim hallgatásában, a föld szagában, az ég végtelenségében. Így voltunk együtt néhány percig. Hirtelen ráébredtem, hogy a magam alá döntött búzaszálakon fekszem. Fölpattantam, mintha égetnének. Fájó érzésekkel csörtettem ki az útra.
Errefelé egészen fehér a homok. Minden izzik a fényben. Először csak a mellényemet, ingemet vettem le, aztán a cipőmet és a nadrágomat is. Megálltam. Koloncaimat ledobáltam az út szélére; fejemet, nyakamat, mellemet; egész testemet az ég, a Nap, a fény felé feszítettem. Nagy, forró kéz simította végig a homlokomat, és ebben a pillanatban megszólalt egy madár. Úgy beszélgetett, dalolt, gügyögött kicsinyeivel, mint egy anya a gyermekeivel. Percekig mozdulatlanul álltam és hallgattam a csoda hangjait.
Később egy akác-sorhoz értem. A fehér virágfürtökön méhek ezrei zúgtak a mézgyűjtés édes gyönyörében. A fák alatt magas, puha fű volt: beléheveredtem. Hallgattam a méhek zümmögését, mélyen beszívtam az akác illatát, nagyokat nyújtóztam az arany-zöld fényben.
Nem sokáig tarthatott ez a paradicsomi állapot: a dünnyögő csendet trappolás törte darabokra; megremegett alattam a föld. Lóháton egy puskás ember érkezett.
- Mit csinál itt maga? - kérdezte.
- Most semmit - mondtam -, most pihenek.
- Itt azt nem lehet - mondta a puskás ember -, ez itt vadrezervátum. Könnyen eltalálhatja magát is egy eltévedt golyó. - Ezt nem nagyon értettem, hát csak ennyit mondtam: - Kár. Jó volt itt.
- De itt nem lehet idegeneknek tartózkodni!
- Hogy jutok ki leghamarabb? - kérdeztem, mert már úgysem volt kedvem maradni; minden kemény és hideg lett körülöttem.
- Menjen arra egyenest, aztán jobbra elfordul, és... – beszélt még a puskás ember, de én nem hallottam, csak néztem a mozgó száját, és végig arra gondoltam: miért lőnek?
- Köszönöm, majd megtalálom - mondtam, s már indultam is. Arra emlékeztem, hogy „egyenest", hát elindultam egyenesen. Kemény, szúrós volt a föld. Vércseppek, alvadt vértócsák, kilőtt hüvelyek szerteszét. Hirtelen egy fácán röppent fel az elkékült búzából robbanásszerűen és jajgatva. Ez többször megismétlődött: felröppentek zajos szárnycsattogással, célpontként fölmutatva lomha testüket, aztán jajgatva elrepültek. Később egy őz szökellt át előttem a göröngyös úton, és rémülten belévetette magát a búza tengerébe. Megtorpantam. A búzatábla szélén villámsújtotta fa. Üszkös ágaival az ég felé meredezett. Tovább mentem. Már fájt minden lépés. Úgy éreztem, figyelnek. Puskacső mered rám, és velem együtt itt minden élőlényre. Halálraítélt tájon gázoltam keresztül. Szerettem volna minél hamarabb kiérni, de nem találtam a helyes utat. Úgy tűnt: eltévedtem. Aztán ismét trappolás, remegő föld. Ösztönösen futásnak eredtem, mint holmi öntudatlan vadászzsákmány, de hirtelen ismét előttem termett a puskás ember, lepattant a lóról, lihegett, lekapta puskáját, és a mellemnek szegezte. Most láttam, hogy a ló fekete, és a nyakán habot vert a hajsza.
- Igazolja magát! Mit képzel!? Messzire ellátunk mi! Mit akar itt?! - sziszegte elvörösödve, mintha valami rosszat tettem volna, vagy legalábbis tehetnék. Igazoltam magam. Valami jót olvashatott ki az igazolványomból, mert megenyhülve mondta:
- Nem így állapodtunk meg. - Én nem emlékeztem, hogy valamiben is megállapodtunk volna, hát megkérdeztem:
- Talán nem jó irányba megyek?
- Mondtam, hogy el kell kanyarodni. Ott van az út – mondta nyomatékosan, mint nehéz felfogású gyereknek a türelmét vesztett tanító, és a halott fára mutatott.
Elindultam arra. A fekete fánál elkanyarodtam. Keskeny csapás vezetett keresztül a búzatáblán. Erre kellett mennem. A puskás ember mögöttem állt. Tarkómon éreztem a tekintetét.