Édes Anna: Törésvonalak

Úgy gondolta éjszaka két óra felé lehet. Nem volt órája, de tíz éve élt az utcán tökéletes időérzékkel rendelkezett. Szerette a karácsonyt. Ilyenkor az emberek hirtelen adakozóbbak lettek. Egész nap járta a várost. Tolta a rozzant babakocsit, ami ma különleges dolgokkal volt tele. Az egyik házból kijött egy lány szatyorral és már lendült a keze, hogy bedobja a kukába, mikor meglátta őt. Megállt a mozdulat és tétován elindult felé.

    - Jó napot néni! – mosolygott, kérdezhetek valamit?

    - Persze, kérdezzen csak – nézett rá kissé gyanakodva. A fiatalok időnként kegyetlenek voltak. Néha körbeállták és gúnyosan röhögve megkérdezték –Nyanya, melyik butikban vette a Gucci cuccait? Szopik-e még a kisbaba?- néztek a kocsiba, amiben takarók, pulóverek, a túléléshez fontos dolgai voltak. Ő ilyenkor szó nélkül kikerülte őket, de még sokáig hallotta, ahogy visítva nevetnek rajta.

    - Tetszik tudni most sütöttem életemben először bejglit, de nem igazán lett jó. Nem sértem meg, ha megkérdezem elfogadná-e? – kérdezte a lány és várakozóan nézett rá. Ő egy pillanatig hitetlenkedve nézte. Aztán hirtelen elkapta a tekintetét, érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében. Réges-régen egy előző életében történt utoljára, hogy valaki emberszámba vette és tisztelettel szólt hozzá. Pár éve már bezárta a lelkét és kizárta az érzéseket, de most ez a pár emberi szó..

    - Igen, kedvesem, köszönöm szépen, áldja meg az isten! - nyúlt a felkínált szatyorért.

    - Szívesen! – simította meg a lány a karját és elindult a ház felé, ő pedig a hajléktalan szálló felé vette útját. Minden nap bement ebben az időben. Ilyenkor ott volt egy ismerőse, aki vigyázott a holmijára, amíg ő megfürdött. Beszélgetett még pár szót az asszonnyal, aztán folytatta útját. Lassan beesteledett. A város fényárban úszott. Elnéptelenedtek az utcák. Az ablakok mögött villogtak a fenyőfák fényfüzérei. A családok körbeülték az ünnepi asztalt. Ahol túl meleg volt ablakot nyitottak. Kiáradt a sült húsok a vaníliás sütik illata a gyerekek nevetése. Volt ahol énekeltek ott megállt és öntudatlanul dúdolta a dalt. Csendes éj, szentséges éj…aztán folytatta magányos, útját mikor odaért a templomhoz.

    Na itt jó lesz gondolta. Keresett egy szélvédett helyet és kivette a babakocsiból a karton ágyat, a takaróval leterítette és felvett még pár pulóvert, nadrágot. Nyögdécselve leült. Hiába a hatvankét év elhasználta törékeny testét. Na, gondolta jöhet az ünnepi vacsora. Elővette a bejglit. Picit égett volt a teteje, megrepedezett, de tele volt dióval. Késével lekapargatta az égett részeket és enni kezdett. Finom volt, ha jól beosztja, marad pár napig belőle. Ő már nem eszik sokat. Minden karácsonykor sütött mindenfélét, de bejglinek lenni kellett. A kisfia imádta, soha nem unta meg. Lacika késői gyerek volt, harmincon túl volt mikor szülte. Azt gondolta nem is lehet szebb a világ, pedig a sors már gonosz vigyorral osztotta a lapokat. A férje egy napon lelépett, hátra sem nézett. Egy német nővel volt viszonya szerelmes lett, aztán elhagyták az országot. Ő persze semmit nem vett észre. Nem voltak jelek, nem volt veszekedés. Valahogy megpróbálta túlélni. Lacika egy ideig hiányolta az apját, aztán nagyon sokára elfogadta, hogy nem kellünk neki. Soha nem hazudott a gyereknek. A férje többé nem kereste őket. Lacika okos gyerek volt. Kitűnő tanuló. Leérettségizett, és azon gondolkodott hogyan tovább, mikor adódott egy lehetőség. Ösztöndíjjal egy angliai egyetemre mehetett. Ő persze örült. Mérnök lesz a fia, de a távolság megrémítette. Egy éve volt távol. Mindennap beszéltek pár percet. Egy napon Lacika nem hívta. Nem vette fel a telefont. Biztos dolga van, vagy bulizik a barátokkal, esetleg udvarol valami kislánynak próbálta nyugtatni magát. Mikor a fia már egy hete nem hívta fel nagyon kezdett aggódni. A telefonja már ki sem csengett. Felhívta Lacika középiskolás osztályfőnökét, aki megígérte utánanéz mi történhetett. Lacika eltűnt. Elindult egy közeli uszodába, de soha nem ért oda. Ő mindenét pénzzé tette, eladta a házat. Megszállottan kereste és kerestette a fiát. Eszelős évek jöttek. A pénz elfogyott. Az albérletet nem tudta fizetni. Egyszer csak az utcán találta magát. Már semmi nem érdekelte, de a szíve mélyén remélte előkerül a fia. Potyogtak a könnyei. Kezdte elcsomagolni a bejglit. Mikor felnézett nagyon megijedt. Egy csont sovány kutya ült vele szemben és mereven nézte. Félt a kutyáktól, de ez szegény talán csak nagyon éhes. Levágott egy darabot a bejgliből és kinyújtotta a kezét. A kutya óvatoskodva közelebb jött. Szaglászott a levegőben aztán kikapta a kezéből a falatot és behabzsolta. Most már nem őt nézte, hanem a bejglit. Vágott még egy szeletet a többit visszacsomagolta. Ez még a tied, de többet nem kapsz, nyújtotta felé a kezét és mosolyogva nézte, ahogy ez is eltűnt egy pillanat alatt. A kutya hálásan nézett rá, ő pedig feltápászkodott és eltette a kocsi aljába a maradékot. Most már ideje aludni gondolta és bevackolta magát. Még egy darabig nézte a kutyát és mikor látta, hogy ő is lefekszik végre elaludt. Álmában körbeállták a karácsonyfát. Lacika megbűvölten nézte a csillagszórót. A férje átölelte és ő boldog volt, ebben a fenyőillatú, meleg szobában. A kutya szorosan feküdt a hátánál. Melegítette ezt a szomorú asszonyt, aki ételt adott neki. Lassan hajnalodott. Életre kelt a város.