Pelesz Alexandra: Az asztal
Van, hogy csak tévelygünk egy életen át. Van, hogy nem találjuk a helyünket. Van, hogy hosszú, monoton éveket élünk végig abban a tudatban: a világunk tökéletes. Csak ringatózunk, mint egy meleg, felhőtlen napon az óceán. Néha egy erősebb széllökés felkavar, hullámokat korbácsol, de aztán kisimulunk újra. Legalábbis azt hisszük. De valahol legbelül, talán a sejtmagokban, talán a lelkünk fonákján megbújik az a vibrálás, az az igazi élet, amire annyira vágyunk… aztán egy napon bekövetkezik egy véletlenszerű találkozás, egy lényegtelennek tűnő üzenetváltás, és a vibrálás a fonákról a felszínre kerül. Mi pedig elkezdünk élni.
Ludvig elhelyezkedik a fapados légitársaság kényelmetlen ülésében, pont a szárny felett. Mindig ide foglalja a helyét, mert így olyan, mintha a szárnyak belőle nőnének ki, és így ő maga repülne. Nem a gép, nem az a gigantikus vasdarab, hanem ő maga, az ember. Ölébe veszi a laptopját, és még mielőtt a gép a levegőbe emelkedne, írni kezd. Bőven van ideje, Amszterdamból Bariba repülni enyhén szólva is hosszadalmas. Egy újabb olyan novellán dolgozik, ami ezt a hihetetlen erejű és mélységű szerelmet dolgozza fel, amit már több mint tíz éve érez egy nő iránt.
Egy Balaton-parti hotel medencéjének a partján találkoztak, Léna egy napozóágyon feküdt, olvasott, közben fel-felpillantva a medencében hancúrozó gyerekeit nézte. És őt… vágy izzott fel a szemében, valahányszor tekintete az övébe fúródott. Eleinte nem is tulajdonított a dolognak semmiféle jelentőséget, hiszen nap mint nap belekeveredett hasonló helyzetekbe, nem vetette meg az egyéjszakás kalandokat, esténként, néhány vodka után a legnagyobb örömmel vitte fel az arra hajlandóságot mutató nőket a szobájába. Nyugodt szívvel tehette, hiszen nem volt senkije és semmije: csak a laptopja és a kimeríthetetlen fantáziája. Leginkább science fictionokat írt, abban lelte örömét, ha a lehető legtökéletesebb módon elrugaszkodhatott a valóságtól. Így volt boldog. Ebben a bohém, gyökértelen, szabad világban. Egészen addig a napig, amíg úgy nem döntött, megszólítja Lénát. A nő maga volt a tökély, mint a mesékben, vagy a Paradicsomban, mint Éva, az első és egyetlen Nő, akit a hátán hordott a Föld. Gyönyörű, intelligens és mint valami mágnes, olyan elemi erővel vonzotta őt. Nem történt közöttük semmi, mégis beleivódott a sejtjeibe, a bőrébe, az agyába… hangja lenyomatot hagyott a dobhártyáján, tenyere angyali billogként vibrál azóta is az alkarján, ahol egyetlen egyszer megérintette. Beszélgettek. Úgy, mint akik ismerték egymást valahonnan régről…
Ennek a találkozásnak már több, mint tíz éve, és a szerelem, amit ez iránt a nő iránt érez, azóta rányomta lüktető, energiától duzzadó bélyegét az életére. Belőle merített erőt, azért kelt fel reggelente, és azért csinálta végig a napokat, mert tudta: Léna a világon van. Igaz, ezerötszáz kilométerre, egy másik férfi oldalán, családanyaként, de a világon van.
És most találkozni fognak. Az éveken át tartó vágyakozás testet ölt. Szeretkezni fognak. Meg fogják egymást érinteni. Végre nem csak szavakkal ölelik át a másikat, bőr a bőrhöz, test a testhez simul, lélek a lélekbe olvad. Mert Léna is szereti őt…
Zoé a kormánykereket markolja, tenyere izzad, hiába kapcsolta maximális fokozatra a Fordban a légkondit, mégis úgy érzi, lángra fog lobbanni. Nem a hőségtől. Nem CSAK a hőségtől. Az az izgalom, ami minden porcikáját átjárja, az, ahogy vér helyett láva kering az ereiben, az, hogy a saját Napjaként ragyog már hónapok óta, teljesen új érzés neki. Él. Érzi, hogy él. Eddig csak létezett, lélegzett, egy biológiai folyamat megtestesülése volt, egy ember, aki energiát vesz fel, energiát éget el, pihen, mozog, dolgozik, családi életet él, törődik másokkal. De vele ki törődött? Úgy igazán? Úgy, ahogy arra ő vágyott?
A gyerekeire gondol. A három fiúra, akiket imád. A legtisztább szeretettel simogatja meg őket a gondolataiban, és hálát ad, amiért léteznek. Hálát ad a férjéért is, akivel ennyi időn át tudtak békében élni. És hálát ad azért is, amiért az Univerzum segítő kezet nyújtott most neki. Felidézi magában azt a két héttel ezelőtti estét, és még mindig alig akarja elhinni, hogy ilyen létezik.
- Szívem, Robi bácsi felhívott, hogy az idén egy egészen különleges, egy hetes focitábort szerveznek a gyerekeknek a Velencei tónál. Apás tábort. Azt mondta, fontosnak tartják, hogy a gyerekek közelebb kerüljenek az apjukhoz a foci szeretetén keresztül. Hogy összekovácsolódjanak, hogy legyen valami, ami az övüké, csak az övüké, olyan igazi fiús dolog… mit szólsz?
Zoé nem akart hinni a fülének. Az, amiért hónapok óta imádkozott, most itt hever előtte tálcán: egy hét, amit arra használ, amire csak akar. Egy hét szabadság. Egy hét Bendivel… a lelkifurdalást, ami a mellkasa tájékán támad, elhessegette. Többé már nem hagyja magát befolyásolni. Elég volt. Elég a szürkeségből, a monotonitásból, a bezártságból, a meg nem értettségből. Elég abból, hogy még most, a negyven felé közeledve is engedélyt kell kérnie, ha el szeretne menni valahová. Elég abból, hogy ezt az engedélyt nem kapja meg. Elég abból, hogy a saját családja előtt titkolóznia kell, mert nem fogadják el olyannak, amilyen valójában. Nem fogadják el és nem értik, mennyire hisz a Forrásban, Istenben, a kollektív tudatban, a más dimenziókba, a lélekben, az univerzum egységességében, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Nem fogadnák el azt a fajta szeretetet, amire ő képes. Nem fogadnák el azt, hogy ő ugyanúgy tud szeretni egy nőt, mint egy férfit. Hogy ő valami egészen más, mint az a test, azok a szövetek, ami nap mint nap kitakarítja utánuk a házat és kimossa a ruháikat.
Próbálta elmondani. Próbálta megmutatni magát, a Nőt, a lelket, az energiát, de nem értették.
És most itt ül az autóban, két órája indult el Sopronból, és még tizenkét órát kell levezetnie Bariig. Tizenkét óra múlva együtt lehet azokkal az emberekkel, akik olyannak szeretik őt, amilyen valójában. Tizenkét óra múlva Bendivel lehet, aki mellett tud nevetni, aki mellett kisimul a gyomrából az a folyamatos, ideges görcs, vele lehet, akit annyira szeret. Úgy, ahogy van. Nem számítanak a külsőségek, nem számít semmi… semmi… csak az a színtiszta, őrült, tüzes és mégis megnyugtató szeretet.
A magángép puhán siklik a bárányfelhők felett. A csizma alakja újra és újra előbukkan, ahogy a repülő elhagy egy-egy vattapamacs szerű felhőt. Bendi belekortyol a whiskey-be, majd babrálni kezd az ujját szorító gyűrűvel. Alig két éve, hogy feleségül vette Grétát. A lány tizenhat évvel fiatalabb nála, gyönyörű, jó humorú, jó vele megjelenni bárhol. Mindig összesúgnak a hátuk mögött, amikor belépnek valahová: ő, az őszülő halántékú, híres színész és Gréti, a fiatal, kecses modell. Olyan tökéletesnek tűnt ez az egész. Az egész élet, a pénz, a hírnév, a kapcsolatai, a házassága. Minden tökéletesnek tűnt.
Egészen addig a dedikálásig, ahol a három kisfiú egyszerre rohamozta meg és tolta elé az aláírókártyáit. Majd fellökték egymást, hangosak voltak, vidámak, és mögöttük ott állt ő: Zoé. Az édesanyjuk. A maga egyszerűségével. Abban a pillanatban a világ más színűvé vált, a szíve más ritmusra kezdett lüktetni. Abban a pillanatban újra felkúszott a szégyen is a gerince mentén, mert tudta, ő már nem az a férfi, akiért a női szívek megdobbannak. Igaz, Gréti szereti őt és elfogadja, de… mindig ott motoszkál az a kis „de”, valahányszor tükörbe néz, vagy megérinti az arcán végighúzódó mély, skarlátvörös sebhelyet. Soha nem felejti el azt a forgatást, amikor az egyik jelenetben a gyilkost játszó színész egy elszámolt mozdulat miatt súlyosan megsebesítette az arcát. Szó szerint felszántotta egy késsel, az állától egészen a szemöldökéig, olyan mélyen, hogy az arccsontja is kilátszott… hogy miért igazi, éles kés volt a színésznél, hogy miért mozdult annyira rosszul, hogy miért történt pont vele ez az egész, arra egyszerűen nincs magyarázat. Hosszas vizsgálatokat rendeltek el az eset után, és nem csak a rendőrség, hanem a sajtó is folyamatosan ezzel az üggyel foglalkozott hónapokig. Filmes berkekben sem értette senki, hogy fordulhatott elő ilyen, de mégis előfordult. Nincs mit tenni. A sebhely marad.
Megérinti, közben szó szerint érzi, ahogy Zoé érintette meg, amikor először találkoztak titokban. Soha hasonlót nem érzett még, annyira igazi volt, őszinte, magától értetődő, mintha a világ legalapvetőbb dolga lenne az, hogy ez a nő szereti őt. Nem találkoztak sokszor, de azok az órák felülírtak minden korábbi tapasztalást. Azok az órák voltak maga az élet.
Léna a tengerparton ül, a homokban. Lábfejét nyaldossák a hullámok, a sós levegő újra és újra megtölti a tüdejét, megtölti őt élettel. Már csak néhány óra. Néhány óra, és Ludvig annyi év után meg fogja csókolni, miközben ő Zoé kezét foghatja. Zoé… egy egyszerű üzenettel kezdődött az egész, amikor megdicsérte az egyik szerzeményét. Mert mindketten amatőr zeneszerzők, és mivel témáik rezonáltak, elkezdtek beszélgetni. Eleinte csak a művészetekről, a zenéről, a hangokról… aztán a vágyakról, amik megbújnak a hangokban. Az érzésekről, amelyek hangjegyek képében ülnek a kottán. Az életről, ami ott vibrál a felszín alatt, és kitörni készül. Olyan barátra lelt, aki túlmutat minden eddigi emberi kapcsolatán. Akivel együtt rájöttek: a világ képes válaszolni ránk. Képes segíteni, ha nyitottá válunk. Amíg ellenkezünk és hagyjuk magunkat, addig benne maradunk a boldogtalan létben. Ki kell nyitni, bármilyen nehéz is. Ki kell bújni a csigaházból. Zoé szeretete és Ludvig szerelme megrepesztette a meszes héjat, átütött rajta a fény, és mozgásba lendítette a körülményeket.
Léna férjének két hétre Amerikába kellett utaznia, üzleti útra. Máskor mindig őt is magával vitte, most nem. Ahogy most ott ül a parton, felidézi a férjével töltött éveket, érzi az arcán az öklét, a szívében a szégyent, végigsimítja a karját, ahol a legutóbbi dulakodás nyomai kéken lüktetnek. Nincs az a pénz, nincs az a csillogás, ami ezt el tudja feledtetni. Amíg a gyerekek kicsik voltak, könnyebb volt, az ő szeretetük, közelségük enyhítette a fájdalmakat. De most már elég! Most látja, hogy létezik igazi szeretet is. Olyan, ami áthidal időn, téren, akadályokon. Olyan, ami a lelkek között szövődik, és bár átlátszónak tűnik, gyengének, puhának, de erősebb minden földi köteléknél. Lábujjait a nedves homokba fúrja, fejét hátraveti, arcát a Nap felé fordítja, és néma hálaimát rebeg. Hosszú percekig marad így, vagy talán órákon át. Az idő nem számít. Csordultig van érzésekkel.
Indulnia kell.
A kerek asztal a tengerparton áll, fehér abrosza világít a késő délutáni napfényben. Az asztal körül négy ember ül. A két nő egymás kezét fogja, mindketten mosolyogva nézik a velük szemben ülő férfiakat, akik nevetnek. Boldogok. Mind a négyen boldogok. Az egyik nő feláll, apró csókot lehel barátnője arcára, majd megkerüli az asztalt és az idősebb férfi ölébe ül. Hüvelykujjával végigsimítja a sebhelyet, tekintetével szerelmet vall. Körülöttük más illatúvá válik a levegő. A tenger egy ritmusra hullámzik velük, minden szívdobbanásra partot ér egy vízfodor. A szél nyugalmat csókol rájuk. Békét. Nem gondolkoznak semmin, nincs bennük félelem, csak a pillanat számít. Ez a tökéletes pillanat, ami köré rendeződni készül az egész Univerzum.
Minden pontosan úgy lesz, ahogy annak lennie kell.
