Reke Balázs: Lakossági techno
A nő minden szombaton reggel hétkor felvette a kedvenc ruháját, cipőbe bújt, néhány szatyrot hajtogatott a táskájába, ránézett az alvó gyerekre, majd kilépett a kapun. Öt perc sétára volt a buszmegálló. Mindig ugyanakkor ért ki, így várnia kellett tíz percet, de legalább a járatot sosem késte le. Fél óra múlva bent volt a városban, a piacon.
A fia, a tizenhét éves Gyurika, kilenc előtt sosem kelt fel. Csak akkor mászott elő az ágyából, mikor a házuk ablakán bevert a délelőtti, forró napsugár. Régi vályogviskó volt, két szobával, ósdi, dupla fakeretes ablakokkal, télen visítva közlekedett rajtuk a fagyos szél.
A fiú felkelt, és a fürdőbe, majd a konyhába ment.
Megszokta, hogy anyja ilyenkor mindig távol van. Megvoltak a maga szokásai. A nő már elmúlt hatvan. Gyurika késői gyerek volt.
A fiú kinyitotta a hűtőt, letört egy darabot a sajtból, a szájába tömött egy kiflit, és visszament a szobájába.
A kifeküdt ágy mindkét végében nehéz, méter magas hangfalak álltak. Néhány hete Gyurika talált egy hirdetést az újságban, amiben egy DJ felszámolta a felszerelését. Volt ott füstgép, fények, mikrofonok, keverőpult és hozzá cd-lejátszók, egyéb kellékek, és a két nagy hangfal. Felhívta a számot, megbeszélt egy időpontot, és egy haverja kocsijával elmentek a hangfalakért. Le kellett hajtani a hátsó üléseket, hogy fekve beférjenek, de még úgy is elfoglalták majdnem az egész belteret.
Már aznap üzembe helyezték őket. Még a vártnál is durvább hangzást kaptak, több száz négyzetméterre tervezték őket. Gyurika szobája alig volt tizenkettő. Az ablakok megremegtek, és úgy tűnt egy pillanatra, hogy lehullnak az elrozsdállt sarokpántokról. A szoba egyik sarkában a vakolat repedéséből finom szemcsés homok hullt az ágytakaróra. Gyurika gyorsan levette róla a mélyet, és alig sercegőre halkította a zenét. Tudta, hogy nem lenne tanácsos nagyon zenélgetni, amikor anyja otthon van.
Azon a szombaton, miután anyja elment a busszal, kinyitotta az ablakokat a szobájában, aztán sorban leakasztotta a zsanérokról, és lerakta őket a padlóra. A plafon repedését korábban gipsszel kijavította, ami így nem porzott, és ennek az anyja is nagyon örült. Nekifeszült a hangfalaknak, és az ablak felé fordította őket, a számítógép elé ült, és keresgélni kezdett. Sorban lapozta át az előadókat, valami komolyra vágyott, ami igazán megdolgoztatja szerzeményeit. Benny Benassi mindig beválik – gondolta –, aki konyít valamit a zenéhez, az az Able to love-ot pörgetné először. Gondosan felcsavarta a hangerőt, hogy kiélvezze az összes kis hangocskát is. Kattintott.
Megszólalt a zene, mélyről indult, mintha csak a föld mélyéből zörgött volna fel. Az első ütemek egészen elviselhetőek voltak még a szobában is, aztán egyre inkább eldurvult és Benny úgy pakolta rá a jellegzetes dobokat, hogy a ház egyként remegett fel minden ütemre. Vágni lehetett a zenét.
Amikor véget ért a szám hirtelen csend lett, s Gyurika úgy érezte, hogy bedugult a füle. Mint, amikor az ember kocsiban ülve felér egy hegyre. Az utcában a kutyák vonyítottak és csaholtak. Olyan volt, mintha valaki ránehézkedett volna a csengőre. A fiú kinézett az ablakon. Valóban toporgott egy ideges szomszéd a kapuban. Nem ment ki. Elfeküdt az ágyán, és nyugtázta, hogy a hangfal igencsak jó vétel volt. Az ő cucca szólt a legnagyobbat az egész környéken. Mielőtt az anyja hazaért, gondosan visszahelyezte az ablakokat a helyükre.
A hangfalak megdolgoztak a pénzükért. Gyurika minden szombaton zenét hallgatott. Néha a haverjaival a hétvégi estéken is üzembe helyezték a felszerelést, de akkor visszafogottabban, mert olyankor az anyja otthon volt. A szomszédok egyre többször mentek át hozzájuk panaszkodni, de az anya mindig azt mondta, hogy ő nem vette észre, hogy hangosan menne a zene. Mindig azt mondogatta: „jó gyerek az”.
A helyzet nem lett rózsásabb az idő múlásával, és a nyár végi Budapest Parádé csak rátett egy lapáttal, segített kiszélesíteni Gyurika zenei ízlését. A falu lakossága valószínűleg kevésbé örült neki, hogy a fiú éppen az üstdobot előszeretettel használó dance és eurotrance nagy virágkorában kamaszodott.
A következő év végére édesanyjának haja hófehér lett, Gyurika pedig betöltötte a tizennyolcat, szakmát szerzett. Hentesként végzett. Augusztus végén még elénekelte a kanyargó tömegben, hogy „Budapest felett ma újra mindenki száll”, majd két nap múlva összepakolta a ruháit, a cd-it, és az anyjától kapott vadonatúj karajozó- és csontozó késeket, felszállt az egyik osztálytársával a buszra, és meg sem állt Pestig, onnan meg Berlinig.
Édesanyja elmesélte ismerőseinek, hogy a kisfia elment Németbe, mert kapott munkát valami olyan hatalmas húsüzemben, amilyen itthon nincs is. Az asszonyok próbálták leplezni megkönnyebbülésüket a hír hallatán. Gyurika szobájában a hangfalak a sarokba tolva álltak, lassan finom por ült rájuk. A faluban csönd volt.
Egy év múlva jött haza először.
Leszállt a helyköziről, lazán sétált az ismerős utcákon, fülében John Dahlbäck dübörgött. Az arca sápadt volt és megviselt. Napi tizenkét-tizennégy órát robotolt a szalag mellett. A szalagon egymástól fél méterre jöttek a sertéscombok, mindből ki kellett fordítani a csontot és hátradobni. Egy munkás naponta kettőt hagyhatott ki, aztán hazaküldték. Az első hónapokban csak azért nem rúgták ki, mert az idősebbek, akiknek már a kezében volt a gyakorlat, besegítettek neki, és ha nagyon elúszott, kifiléztek egy-két combot az ő adagjából is. Így húzta ki az első fél évet. Nem gondolta, hogy egyáltalán létezhet ennyi hús a világon, álmában is ökölbe szorult a keze, mintha a kést markolná. Rózsaszín húshegyekről, halmokba rakott fehér csontokról álmodott.
Mikor betoppant az ajtón, anyja magához ölelte. Otthon nem változott semmi, az asszony haja már nem tudott fehérebb lenni, a ház se rozogább. Miután belapátolta a vacsorát, egy vaskos borítékot csúsztatott oda anyjának az asztalon. Azt mondta, csináltassa meg belőle a házat. A nő visszanyelte könnyeit, és feltűnt neki, hogy a fia mintha hangosan beszélne, de Gyurika leterelte azzal, hogy biztosan azért van, mert az üzemben óriási a hangzavar. Aznap este bulit tartott. Régi barátai jöttek át hozzá. Leporolta a hangfalakat, a ház újra megtelt zenével, a vakolat már több helyen szitált.
A következő öt évben minden ugyanígy történt. Gyuri dolgozott, aztán hazajött nyaranta egy hétre. Közben már műszakvezetővé léptették elő, az anyjának csúsztatott boríték egyre kövérebb lett.
A hatodik évben az anyja éppen a kertben kapirgált, amikor egy német rendszámos, fekete Audi tűnt fel az utca elején. Az ablakai fel voltak húzva, de a zene olyan hangosan dübörgött, hogy még így is megvadultak tőle a kutyák. Nem szeretik a Swedish House Mafiát. Az autó beállt a ház elé, leállt a zene és a motor. Gyurika kiszállt. Az utolsó látogatása óta láthatóan felszedett pár kilót. Csontos arca ki volt párnázva, az ing is feszült rajta, a drága bőrkabát alatt.
Anyja azt vette észre, hogy fia étvágya is megnőtt. A levesből háromszor szedett. Mikor végeztek az evéssel, mindketten némán ültek a konyhában, csak a kitöltött sör habja pattogott. Végül az anya törte meg a csendet. Elmesélte, hogy sajnos pár hónapja egeret fogott a házban, a fia szobájában. Elmondta, hogy szerinte már régóta lakhatott ott, mert sok mindent megrágott, a hangfalak vezetékét is.
Gyurika ivott, majd azt mondta: „csóró hangfalak, már el is felejtettem őket”.
Este szemügyre vette őket, lesöpörte róluk a port. Az egér tényleg alapos munkát végzett. Az összes kábel át volt rágva, a szorgos kis fogacskák rojtosra koptattak mindent. A fal mellett színes műanyagdarabkák hevertek.
Egy héttel később, mikor elindult vissza Németbe, a kocsiba rakta a hangfalakat. A hajóméretű autóban kényelmesen elfértek az ósdi, kopott zenedobozok. Megölelte anyját, megígérte, hogy hamarosan újra eljön, nem csak egy év múlva. Beszállt az autóba, intett, s kifordult az utcából.
A falu határában lévő hulladékudvarban leadta a hangfalakat.
Már az autópályán járt, mikor a rádióban a DJ belekezdett a délutáni zajosabb válogatásba. Feltekerte a hangerőt, és rálépett a gázra, autója az úttestre feszült. Hajtott és közben ujjával dobolt a kormányon, gyorsan felvette a pálya forgalmát.